RÉVAI MIKLÓS.
RÉVAI MIKLÓS.
BARÓTI SZABÓ DÁVID verses kötetének kibocsátása után egy évvel lépett fel RÉVAI MIKLÓS, a második klasszicista. Magyar alagyáival (1778) és Elegyes verseivel (1787) egyaránt figyelmet keltett. Antik versformájú költeményei között sok az iskolás józansággal megírt alkalmi vers, de néhány formásabb költeményét bensőbb poétai ihlettség keltette életre. Ahol a maga sorsüldözött voltáról panaszkodik, ott különösen közvetlen.
Úgy van, ezer nyomorúság üldöz, veszedelem és irigység tör rám. Öldöklő búslakodásban fogy el éltem; ó kíméld magadat, lelkem, ne ázz a sírástól arcom, még élnem kell embertársaimért. Serkenj, bátorodj, hogy méltó dolgokat űzhess; vigyázz, hogy erőt ne vegyen rajtad a keserűség. Légy olyan, mint az oroszlán, majd eltakarodik előled a rajtad ütő ellenséges sereg. «Itt illik kimutatni, mikor megtámad az inség, Hogy benned nagy szív, hogy nemes elme lakik.» Majd ad még Isten jobb napokat, majd eloszlanak a ködök, majd szebbé derül inséged fellege. (Magát bátorító nagy szív.)
Hazájának igaz fia, a nemzeti viselet tüzes harcosa, a nyelv hűséges őre. «Ébred-e már nyelvét többre becsülni hazánk?» Örvendve fordulok feléd, Baróti Szabó Dávid, mert magyar nyelven énekelsz. Vajjon kérded-e ki vagyok? Révai vagyok, Molnár János tanítványa, az ő jeles Épületeinek versei gerjesztették munkára tüzemet. Nem a te versed után indultam, nem láttam azokat, de munkád megbecsülöm, áldjon meg az Isten kedvvel, erővel, egészséggel. «Kössön drága hazánk víg népe fejedre borostyánt, Én is azokkal eme tiszteletedre jövök.» Verselésem szabályai nem egyeznek meg a te verseidnek törvényeivel; nem baj, a nyelv járása különbözik, én is mást látok a nyelvben, te is; engedjünk egymásnak. Neked is bizonyára megvan okod arra, amit te szabsz; sok dolognak meg én adom majd az okát; ha nem egyezünk is, tekintsünk a görögökre: hadd szeresse a mi hazánk is minden nyelvjárását. Hogy hol támad majd Attika hazánkban – melyik nyelvjárás válik irodalmi nyelvvé – kíváncsian várom s örömmel adózom neki magam is. (Baróti Szabó Dávid úrnak.)
Révai Miklós nem volt olyan termékeny poéta, mint Baróti Szabó Dávid, tárgyköre is jóval szűkebb, de a kifejezések változatosságában nem egyszer sikeresen versenyzett pályatársával. Tiszta magyarsággal írt, szabatosan verselt. Míg a magyaros és franciás iskola tagjai legtöbbször nem tudnak megszabadulni a bőbeszédűségtől és akarva-akaratlanul lapokon keresztül áradoznak, ő tömörségével lep meg.
Antikmértékű dalain, elégiáin és ódáin kívül rímes szerelmi énekeket is írt, hogy kedveskedjék a női olvasóknak, akik sehogysem tudtak megbarátkozni a deákos verseléssel.
RÉVAI MIKLÓS (szül. 1750. február 24. Nagyszentmiklós, Torontál megye; megh. 1807. április 1. Pest) kegyesrendi tanár, utóbb világi pap. Atyja, egy földhözragadt falusi csizmadia, büszkén emlegette nemesi származását, de annyit sem tudott keresni, hogy fiát fölnevelje. A szegény gyermek szeretet nélkül, nyomorúságban nőtt föl. Iskolába későn került. Előbb Csanádon tanult, azután bejutott a piaristák szegedi gimnáziumába, húsz esztendős volt, mire elvégezte az akkor még hatosztályos középiskolát. Belépett a piarista ujoncnövendékek közé. Élete egy ideig olyan volt, mint többi szerzetestársáé. Ment oda, ahova küldték; végezte azt a feladatot, amit épen reá bíztak; tanult és tanított. Nyughatatlan természete sok bajba sodorta, nem tudott egy helyben maradni, a kolostori élet egyre jobban terhére vált. Összetűzött elöljáróival, torzsalkodott társaival. Be-beállott nevelőnek egyes előkelő családokhoz, megpróbálkozott könyvek kiadásával, még ujságírónak is felcsapott. Bécsben az udvari könyvtár gyűjteményeit búvárolta át, Pozsonyban a Magyar Hírmondót szerkesztette, Győrben sajtó alá rendezte Faludi, Orczy és Barcsai munkáit. Inséges esztendőket élt át, paptársai előtt rossz hírbe került. Sorsa csak 1787-ben fordult jobbra, ekkor a győri ipariskolához megválasztották rajzoktatónak. A győri püspök pártját fogta, a római szentszék engedélyével fölvette egyházmegyéjének világi papjai közé, de a nagy nyelvtudós itt sem tudott összeférni környezetével, ismét megkezdte vándorlásait. 1802-ben a magyar nyelv és irodalom tanára lett a pesti egyetemen. Betegsége egyre kínozta, szegénysége sok keserű órát szerzett neki, ellenségeivel keményen hadakozott. Ötvenhét éves korában halt meg Budán.
Adatok Révai Miklós életéhez:
1750. – Révai Miklós születésének éve. Február 24.-én születik a bánsági Nagyszentmiklóson. (Atyja Révai Mátyás felvidéki származású csizmadia; anyja Palásti Anna. A család jobbágy eredetű: ignobilis azaz nem-nemes; az akkori szóval élve: nemtelen. A nagy nyelvtudós sokat kutatott állítólagos nemessége után, de sikertelenül. Szülőfalujában magyarok, németek, szerbek és oláhok vegyesen laktak; ő maga azonban nem itt, hanem egy marosvidéki nagy faluban, Csanádon, töltötte gyermekéveit. A csanádi plébános rokona volt anyjának, nagy nyomorúságában egy időre hozzámenekült az éhező csizmadiacsalád.)
1763. – Révai Miklóst a csanádi plébános beiratja a szegedi kegyesrendi gimnáziumba. (A fiú csak későn kerül iskolába, előbb a csizmadiamesterségre fogják; nagy jótétemény számára, hogy csizmadiainasból diák lehet. A piaristák nemcsak tanítják, hanem eltartásáról is gondoskodnak. Elsősorban az ő jóságuknak köszönhető, hogy elvégezheti az akkori latin iskola hat osztályát.)
1769. – Piarista szerzetesnövendéknek jelentkezik Kecskeméten. (Keresztnevét fölcseréli szerzetesi nevével: Révai Mátyásból Révai Miklós lesz. Mint ujoncnövendéket a kétévi próbaidő alatt több irányban képezik: hittant és erkölcstant tanul, vallásos meggyőződését lelki gyakorlatokkal erősítik, megismerkedik a kegyes tanítórend szabályaival, latinra és görögre tanítják, ismételtetik vele a gimnáziumi tantárgyakat, előkészítik a tanári pályára. A magyaros szellem erős a piaristák között, bár a rendet, igen sok felvidéki tagja miatt, tót szerzet néven emlegetik az országban.)
1771. – Ez év őszén a tatai piarista iskolában és a hozzácsatolt ifjúsági nevelőintézetben megkezdi tanítói és nevelői működését. (Konviktusi felügyelői munkája terhes mesterség, nem foglalkozhatik eléggé tanulmányaival, betegeskedni kezd.)
1772. – Rendfőnöke Veszprémbe küldi gimnáziumi tanárnak. (Buzgón versel latinul és magyarul, gyakorolja magát a rajzolásban, tanulmányozza az építészetet.)
1773. – Az ősszel kezdődő új iskolai évet Nagykárolyban tölti. Itt nem tanár, hanem tanuló: ebben a tanévben és a következőben elvégzi a kétéves filozófiai tanfolyamot. (A harmadik évben ismét gimnáziumi tanár. Nagykárolyi évei alatt már feltűnik rossz természete; nemcsak társaival, hanem házfőnökével is surlódik; nincs benne semmi a szerzetesi szerénységből, ezért pályatársai haragszanak rá. Fáj nekik, hogy társuk, tudásában elbizakodva, lenézi a gyöngébb tehetségűeket; szemére lobbantják, hogy valamikor, mikor a csizmadia-tőke mellett ült, nem volt ilyen fennhéjázó. Vitázó modora egyre sértőbb, indulatossága visszatetsző, hangossága kellemetlen. Házfőnöke más rendházba helyezteti magát s inkább elmegy Nagykárolyból, csakhogy ne legyen kénytelen egy födél alatt lakni vele.)
1776. – A teológia tanulására Nyitrára rendelik. (Egyévi tanulása után az a szerencse éri, hogy nagykárolyi pártfogója, gróf Károlyi Antal, saját költségén Bécsbe küldi az építészet tanulmányozására. Írásaiban lelkes örömmel magasztalja a grófot, kiküldetését szerzetesrendjének megjutalmazása gyanánt fogja fel, tanulásával hazájának óhajt használni. Megismerkedik a bécsi magyar írókkal, szorgalmasan forgatja a tudományos könyveket.)
1778. – Bécsből Nagyváradra megy. Megjelenik magyar verseinek első gyüjteménye. Június havában Nagyváradon pappá szentelik. (Verses kötetével belép a magyar költők sorába. Huszonnyolc éves. Néhány ismerőse tudomásul veszi költői működését, egyébként ebben az időben még alig van némi visszhangja egy-egy szépirodalmi munka megjelenésének. Hírlap és folyóirat nincs, a könyveket nagyobbára ingyen küldözik szét az írók, a nyomdaköltséget tehetős pártfogóik fizetik ki. Révai Miklós mecénása gróf Károlyi Antal volt, ugyanő neveztette ki házi költőjét a nagyváradi nemzeti iskolához. A verses kötet az ő bőkezűen adakozó személyének ajánlva jelent meg grófi nemzetségének székhelyén, Nagykárolyban.)
1778–1781. – Révai Miklós nagyváradi évei. Egy ideig nemzeti iskolai rajztanító, majd a filozófia rendkívüli tanára a királyi akadémián. (Tankönyveket ír az elemi iskolák számára, hittanra tanítja a népiskolák tanulóit, misézik az ifjúságnak. Néptanítóból gróf Károlyi Antal segítségével lesz akadémiai tanár, de hirtelen megúnja gondtalan életét, minden megokolás nélkül lemond állásáról. Elfogja a vándorösztön, nekimegy a világnak.)
1781–1783. – Bécsben nevelő a gróf Pálffy-családnál, szabad idejében a könyvtárakat bujja; összevész a gróffal, mert az arisztokraták a nevelőt többnek tartják ugyan a cselédnél, de nem tekintik úriembernek; Sopronban a gróf Viczay-családnál vállal nevelőséget, otthagyja ezt az állását is; Grácban elvállalja az egyik Batthyány gróf fiának nevelését, ebből a szolgálatból csakhamar kilép; annyira eladósodik, hogy még kéziratait és kölcsönkért könyveit is Grácban kell hagynia zálogban. Nincs más menedéke: ujságíró lesz Pozsonyban. (Az egyházi körök megütközéssel veszik tudomásul, hogy 1783 végén elvállalta a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztését, de nem bántják, mert hazafias célokat tűz maga elé, másrészt II. József császár szabadgondolkodó szelleme behatol minden társadalmi körbe s elég erős védelmet nyujt a konzervatív közfelfogással szemben.)
1784. – Az év első felében pozsonyi hírlapíró. Összevész kiadójával, új állást keres. Győrbe megy Rájnis Józsefhez, ez házitanítói megbizatást szerez számára egy tehetős földbirtokosnál. (Mint szerkesztő igen elevenen dolgozik, elejétől végig ő írja a Magyar Hírmondó minden számát. Úgy érzi, hogy az egész nemzethez szól, hiszen ez az egyetlen magyarnyelvű ujság az országban. Lapjára kétszázan fizetnek elő: ez a szám mindennél többet mond. Lemondása után kétségbeejtő helyzetbe kerül, mindenfelé írja a pénzért könyörgő leveleket, csak arra nem gondol, ami a legtermészetesebb volna: a szerzetesrendjébe való visszatérésre. Igen rossz a híre; az adósságokkal küzdő, állásairól folytonosan lemondó, civakodó férfiútól mindenki fél; jozefinista nyilatkozatai elidegenítik tőle az egyházi embereket. Mindezek ellenére valami csodálatos optimizmussal néz jövője elé, vérmes reményekkel fog újabb és újabb irodalmi vállalkozásokba, csalódásai nem csökkentik ritka önbizalmát. Mint győri nevelő őt vásott gyermekkel vesződik, ugyanakkor sajtó alá rendezi Faludi Ferenc költeményeit, tudós társaság szervezéséről álmodozik.)
1787. – Megjelenik magyar verseinek második gyüjteménye. Harminchét éves. Ez év májusában sorsa jobbra fordul: megkezdi tanítói működését a győri rajziskolában. (II. József császár parancsára a magyar királyi helytartótanács elrendelte, hogy a nagyobb városok állítsanak rajztanfolyamot a mesterlegények és inasok számára; Győr városa is megnyitotta ezt az iskolát s vezetését Révai Miklósra bízta. Az immár külső megjelenésében is lerongyolódott piarista végre jó helyzetbe jut, a város lakást és évi háromszáz forint fizetést ad számára, ezért nemcsak a rajziskolát vezeti, hanem a város iskolájában mértant, építészetet, géptant és földrajzot is tanít. Az iskolát az iparosifjúság nem nagyon látogatja, de a jelentkezők szép eredményt érnek el. A nagytudományú rajzmesternek erős a gyakorlati érzéke, éveken keresztül buzgón tanítja az asztalos, ács, bognár, lakatos, szíjgyártó, takács, fazekas, kőműves-inasokat.)
1788. – Győrből széleskörű levelezést folytat minden olyan magyar íróval, akivel még nem tűzött össze. Különös bizalommal fordul báró Orczy Lőrinchez. (A báró több alkalommal pénzt küld részére s ezzel megszabadítja adósságainak egy részétől. A mecénásához intézett levelek tele vannak a hála túlzó megnyilvánulásaival: «Csókolom ezerszer kezeit, hogy oly kegyesen szívére veszi ügyemet. Örökre lekötelezett adósa vagyok Nagyságodnak, parancsoljon velem, még csak szempillantásaira is fogok hallgatni» A konzervatív gondolkodású nagyúr bizonyára nem nagy örömmel olvasta szabadszájú nyilatkozatait a katolikus klérusról. Olyan gorombán szidja paptársait, hogy leveleinek olvasásakor álmélkodik a késői olvasó. Még az egyházellenes császári rendeleteknek és a radikális sajtóreformoknak is örvend: «Isten áldja meg a bécsi cenzurát, hogy a szegény üldöztetett íróknak ily kegyesen adott fegyvert ezek ellen a felkenetett vitézek – a papok – ellen, kik csaknem eretnekké, istentagadóvá tették az embert».)
1789. – Irodalmi terveinek támogatása céljából barátságot köt a komáromi Mindenes Gyüjtemény szerkesztőjével, Péczeli Józseffel. (A kor gyorsan barátkozó természetére jellemző ismerkedő levele fennmaradt. Azzal kezdi sorait, hogy alkalma volt látni a komáromi folyóirat első darabját s öröme telt benne. «Én is oly magyar lévén, ki szívből óhajtja mind nyelvűnk előmenetét, mind pedig szegény népünk megvilágosodását, gondolhatod, mi igen kivánom azt is, hogy erre a végre szolgáló munkátoknak szerencsésebb folyamatja légyen, mint az én igyekezetemnek volt.» Keményen szidalmazza a Mindenes Gyüjtemény irigy támadóját, Szacsvai Sándort, a «bécsi garázda fickót»; csodálja Péczeli Józsefék béketűrését; megemlíti, hogy mi a támadás oka: «A koncát félti az a rágalmazó eb». Azután így folytatja: «Én oly szegény voltam még eddig, hogy munkáidra szert nem tehettem. Nincs is még egyebem tőled a Meséken kívül. Hogy megnyerhessem egyéb munkáidat is, ihol én kedveskedem az én Gyüjteményemnek kibocsátott darabjaival, hogy viszont tőled a tieidet megkaphassam, valamiket eddig kiadtál. Hogyan tetszik néked ez a csere? Elég az hozzá, hogy én munkáid nélkül nem akarok továbbá lenni, más módom pedig megszerzésükre nincsen… Megengedj ily pusztán író módomnak. Én igen egyenes szívű vagyok, kivált ott, ahol tudom vagy legalább nem ok nélkül gondolhatom, hogy a különös udvariasságnak gonddal és kínnal előkerestetett cikornyás voltát nem szeretik. Nem tűröm az erőszakoskodást, valamint gondolkozásomban, úgy beszédemben sem. Frissen légy tudós társaiddal együtt, kiket mind egyig tisztelek, Győrött 5-ik júniusban 1789».)
1790. – Únja győri foglalkozását, menekülni szeretne tanítói állásából, haragszik mindenkire, főként paptársaira. (Kétségbeesetten folyamodik a református vallású gróf Teleki Sámuelhez valami kis hivatalért: «Mitévő leszek most! Vissza kell mennem a kalastromba, a kétségbeesésnek falai közé, ahol ifjúságomnak legszebb virágját elfonnyasztotta a szabadabb elméken kegyetlenkedő hatalom. Ó bár mind tőből felhányattatnának ezek a széplelkeket elölő hóhér tömlöcök, ezek a setétség várai». Az igazság az, hogy pályát tévesztett, nem született papnak s ezért egyházát okolta. Elöljárói nagylelkűen viselkedtek vele szemben, nem üldözték paphoz nem illó magatartásáért, nem bántották följebbvalóit sértő nyilatkozataiért, de azt sem tehették, hogy országosan ismert izgágaságát egyházi javadalommal jutalmazzák. Nem vonta senki kétségbe, hogy fényes elméjű tudós, csak azt kívánták tőle, hogy normális emberként viselkedjék.)
1794. – A győri püspöknél kieszközli a győri egyházmegye papjai közé való felvételét s megnyeri a pápai engedélyt a piarista rendből való elbocsátására. (Világi papsága megütközést kelt, mert igaz, hogy már tizenhét év óta kívül él szerzetestársainak rendházain, de mégis csak beesküdött a kegyestanítórendbe s nincs különösebb oka, hogy elhagyja szerzetét. Ezt a lépését nagyravágyásából magyarázzák. Az állami hatóságoknak sem tetszik, hogy egyes szerzetesek megúnják szerény helyzetüket s a nagyobb előmenetelt ígérő világi papságra törekednek, ezért megszigorítják és a király beleegyezéséhez kötik az átlépés megengedését.)
1795. – Utolsó győri éve. Összevész mindenkivel: a várossal, igazgatójával, tanítótársaival. Lemond állásáról. Kóborlásai újból megkezdődnek, ismét nyomorba jut. (Állásért és támogatásért könyörgő leveleiben kegyetlenül szid mindenkit, magával azonban nagyon meg van elégedve. Azzal merik vádolni, panaszolja, hogy «nincsen igazi vallásosságom, sem kellő erkölcsi jellemem. Mert kóborgó ember vagyok és állhatatlan a hivatásomban, a piaristákat elhagytam. Verseim izgatók, gúnyolják az osztrákokat, mint a szolgaság és monarchia jármába szokottakat. Mit tegyek? Hol kérjek segítséget? Vigasztalom magamat azon megnyugtató öntudatommal, hogy jól cselekedtem. Lelkiismeretem bizonyára semmi oly súlyos váddal nem terhel. Imádom Istenemet lélekben és igazságban. Teljesítem a jó pap kötelességeit. Hazafi vagyok, még buzgóbb is, mint kellene. Hű vagyok a királyhoz, senkit sem bántok, tűröm a méltatlanságokat».)
1796–1801. – Hányatott élete. Megfordul az ország számos városában, jár Bécsben, tanít az esztergomi és komáromi gimnáziumokban, Sopronban kosztos diákokat tart, időnkint pártfogóinál vonja meg magát. A kormány némi nyugdíjat utal ki részére a királyi katolikus alapból. (Olykor egy-egy gazdagabb ismerősét sikerül adakozásra bírnia, máskor magánleckéket ad, így könnyít sorsán. Ha nyugodtabb helyzetbe jut, csakhamar gondoskodik arról, hogy felforduljon körülötte a világ. Esztergomi tanársága idején ellentmondást nem tűrő erőszakosságával olyan botrányt csap a tanári testületben, hogy a budai helytartótanácsnak kell rendet csinálnia közte és a vele szemben álló Kultsár István között. Meg akarta javítani az esztergomi erkölcsöket, de balkezes személye még azt is elrontotta, ami rendben volt.)
1802. – Vályi András halála után a pesti egyetemen megkapja a magyar nyelv tanszékét. Katedrájába augusztus 16-án iktatják be, első előadását november 8-án tartja meg. (Az egyetem Dugonics Andrást szerette volna látni a magyar tanszéken, mások Czinke Ferencet pártolták, de a budai helytartótanács és a bécsi kancellária a híres nyelvtudós kinevezését hozta javaslatba I. Ferenc királynál. Ez nagy erkölcsi elégtétel volt számára, mert ezúttal nem folyamodott az egyetemi tanárság elnyeréséért, míg régebben ez volt vágyainak netovábbja s még a numizmatikai tanszékre is pályázott. Latinnyelvű beköszöntő előadásának sokszor emlegetett kijelentése: «Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint a legtöbben közönségesen beszélnek, nem érdemli meg a tudás nevezetet».)
1803. – Az Antiquitates és a Grammatica első kötetének megjelenése. (A két nagyjelentőségű kötetet egyházi és világi mecénásai segítségével adja ki. Tudományos munkásságából meg akar vagyonosodni, de a valóság csakhamar felébreszti álmaiból. Könyveit dícsérik, de nem vásárolják; tanításainak Verseghy Ferenc személyében hatalmas ellenzője támad. Az egyetemen sincs meg a kellő hatása. A mindenféle nemzetiségű egyetemi tanárok megvetik a magyar katedrát, a magyar nyelvi és irodalmi órák hallgatása nem kötelező az ifjúságra, a hallgatók száma fölötte csekély. A képtelen helyzet javítására azt kéri a helytartótanácstól, hogy tárgyát helyezzék át a filozófiai karból a jogi karba s tegyék minden ifjú számára kötelező tantárggyá. Most úgy áll a helyzet, írja, hogy egy diplomás ember kikerülhet az életbe anélkül, hogy akár a gimnáziumban, akár az egyetemen csak egy magyar órát is hallgatott volna. A filozófiai kar túl van zsúfolva rendes és rendkívüli tárgyakkal, a jogon több ideje van az ifjúságnak, hogy némi tájékozást szerezzen a magyar nyelvtanban, stilisztikában és olvasmányi anyagban. Kérelme visszhang nélkül hangzik el: a magyar nyelv és irodalom megmarad a senkire sem kötelező rendkívüli tárgyak sorában.)
1804. – Egyre fáradtabban küzd az élet gondjaival. (Életének utolsó öt évében írt levelei tele vannak keserves panaszokkal. «Ami zsidó, örmény, rác és német pénzfosztó, vérszopó uzsora és fösvénység lehet a magyar világon, annak lángja mind itt vagyon Pesten. Mindennek az ára éktelen nagy. Még csak a kenyérből is alig lakhatik jól a szegény ember. A fának egy öle 15 forint volt, 1 a hazahozatása, 1 a vágatása és azonfelül a borravaló annyi, hogy megfulladást kívántam a gonosz embereknek. Hallatlan dolog! Hat öl fám 104 azaz száznégy forintomba telt.» Ez időtájt hatszáz forint az évi fizetése. Ha jól akar lakni, kénytelen falura menni egy-egy pap-ismerőséhez. «Jobbízűen esnék már, hivatalom mellett, amelytől meg nem akarnék válni, a bizonyos falatocska a tömöttebb erszénykéből. A mostani nem elég a pesti zsidók telhetetlenségöknek. A pogányok már a véremet szívják s a bőrömet nyúzzák. Vidéken olykor jól megtömnek, mint a hízni való ludat. Már féltettem magamat, hogy visszajöttömben elkapnak a pesti zsidók jó húsomért. De szerencsére hideglelés jött reám s csakhamar megapadtam.» Leveleit olykor a címzett költségére adja fel, mert nincs pénze postára. Körülöttem, írja egyik jótevőjéhez, a szomorúság borong «ebben a vérszopó, telhetetlen, rác, görög és zsidó városban. A télen kőszénre szorultam. Ártott gyenge egészségemnek, csakugyan fát kellett mégis vennem és mi égbekiáltó pogány áron! Ha jobb kenyeret akarok enni, cipócskámnak az ára fél forint; s ha jobb borocskát akarok inni, annak is fél forint az iccéje. Nem tudom, mi íze lehet a borjúhúsnak, oly régen nem ettem már belőle».)
1805. – Álnév alatt közreadott vitairatában goromba személyeskedéssel támadja Verseghy Ferencet. (A könyve címében szerzőként szereplő Világosvári Miklósfi János maga Révai Miklós. Saját munkásságát nem valami túlságos szerénységgel ekképen jellemzi: «Révait támasztotta az isteni Gondviselés a szörnyű fertelembe dűlt szegény nyelvünknek felsegéltetésére. Bátor szívvel, dolog-győzéssel, sok tapasztalással, belátó nagy ésszel s a jót a rossztól megválasztó józan ítélettel jeleskedik halhatatlan tanítónk, győzhetetlen vezérünk».)
1806. – Horvát István társaságában továbbfolytatja gyalázkodó nyelvészeti harcát Verseghy Ferenc ellen. (Álneve alá rejtőzve lelkesen magasztalja önmagát, a «mennyei tanítású» egyetemi mestert «kit nyomós ideig tartson a kegyelmes Isten jó egészségben, boldog állapotban, hazánk nagyjainak kedvökben, hogy nyelvünk titkait, felséges tulajdonságait, igaz eredeti épségét, amint kezdette, oly szerencsésen minden részeiben teljesen megmutathassa».)
1807. – Halála Pesten, április 1-én. Bár nőtlen ember és egyetemi tanár, nyomorúságban él halála napjáig. (A francia háborúk súlyos megpróbáltatásokat zúdítanak mindazokra, akiknek nincsen földbirtokuk. A nemesség és a parasztság kevésbé érzi az idők terhét, a városi polgároknak is megvan a maguk kis gazdasága, de a hivatalnokok és tanárok ínsége kétségbeejtő. Révai Miklóst régi jó barátja, Mártonfi József erdélyi püspök, támogatja ritka áldozatkészséggel; a nagy nyelvtudós legutolsó leveleinek egyike ehhez a nagylelkű főpaphoz szól. Halálos betegen írja hozzá, 1807 januárjában, érzékeny sorait: «Kegyelmes, nagyméltóságú, főtiszteletű püspök úr! Kegyes uram, jótevőm, pártfogóm! Vettem leveledet kedves ajándékoddal. Vettem s olvastam sűrű könnyhullatásim között. Sírtam, édes Mártonfim, sírtam azonközben is beteges ágyamban; sírok most is, ezen levelemet írtomban. Felkeltem erőlködve is, hogy el ne késsem válaszommal. Édes Mártonfim, meg nem feledkeztél rólam, bátor nem is jelentettem magamat. Eszedbe jutottam, szegény barátod. Vigasztalsz, segítesz, ápolgatsz. Édes Mártonfim, a pesti pogány fösvénység elnyeli 800 forint fizetésemet és még más 800 forintot is meghúz rajtam, akárhol vegyem, adóssággal, koldulással, béresmunkával. Fáradozásimban nem segít a király, nem segít a haza. Az egészségem is teljességgel megbomlott. El kell vesznem a zsidó földön. Nyugodalomra és halálra kéredzem: talán meghagyják 600 forint penziócskámat. Ezzel hozzátok kívánkozom. Kérlek, engedj valahol helyecskét valamelyik jószágodon; rendelj valami segedelmecskét élelmem és melegedésem könnyebbségére; hagyjad, hogy csendesen húnyhassam bé szemeimet a te állhatatos barátságodnak édes oltalma alatt. Már nem élhetek soká. Meg ne vesd kérésemet. Haldokló barátod esedezik». A szegény megtört embert néhány hó mulva eltemették. A Hazai Tudósítások egyik áprilisi híre szerint: «Ezen hónapnak első napján délután két óra tájban holt meg tisztelendő Révai Miklós úr, a magyar nyelvnek és literaturának a pesti főoskolában királyi tanítója. Hideg tetemei tegnap az egész tanulóifjúságtól és tanitó uraktól, valamint a nemes vármegye főtisztjeitől és más uraságoktól kísértetve eltemettettek».)
1831. – Megindul a Magyar Tudós Társaság működése: az akadémiai tagok Révai Miklós nyelvtudományi tanításait fogadják el alapul a magyar nyelv és nemzeti tudomány felvirágoztatását célzó munkásságukban. (Toldy Ferenc szerint: «Azon nyers empirizmusból és ziláltságból, melybe Verseghy felülkerekedése süllyesztette volt nyelvészetünket s mely minden nyelvtudományt sajátkép megszűntetett, azt végre is az Akadémia emelte ki. Ugyanis, nem minden küzdés nélkül a Verseghy követőivel s a nyelvtani indifferentizmussal sikerült a nyelvtudományi osztály többségének a Révai rendszerét elfogadtatni az Akadémiával». A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.)
1864. – Felépül a Magyar Tudományos Akadémia palotája: Révai Miklós szobrát a palota homlokzatára helyezik. (A dunaparti homlokzat második emeleti két sarkán Newton és Rafael szobra áll, a Ferenc József-téri homlokzaton Galileié és Révaié, az Akadémia-utcai homlokzaton Descartesé és Leibnitzé. Révai szobra Izsó Miklós alkotása, a többi szobor berlini szobrászok műve.)
1879. – A Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátja Bánóczi József akadémiai pályadíjjal kitüntetett Révai-életrajzát. (A százaranyas pályadíjat Horváth Mihály és Fraknói Vilmos bocsátották az Akadémia rendelkezésére, Toldy Ferenc belefogott az életrajz megírásába, de halála megakasztotta munkáját. Bánóczi József Révai-életrajzának kiegészítésére a Figyelő évfolyamaiban és négy kötetre való különlenyomatban Csaplár Benedek adott közre adatokban gazdag Révai-monografiát: 1881–1889.)
1893. – A nagyszentmiklósi Révai-emlék felállítása. (A domborművű arcképpel ellátott gránitoszlop Holló Barnabás alkotása. Költségeit Csaplár Benedek és a délvidéki tanítók adták össze.)
1896. – A Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése elrendeli Révai Miklós arcképének kifüggesztését az egyik akadémiai teremben. (Az olajfestésű mellkép másolat Donát Jánosnak a Történelmi Képcsarnokban megőrzött eredetije után.)
Kiadások. – A magyar alagyáknak első könyvek. Nagykároly, 1778. (Ezt megelőzően már több üdvözlő költeménye jelent meg. Az előkelő urakat dicsőítő lantverseket az ünnepelt férfiak nyomatták ki a maguk költségén.) – Révai Miklós elegyes versei és néhány apróbb kötetlen írásai. Pozsony, 1787. (Utóbb is még több apró verses füzet és hírlapban közölt alkalmi vers pártfogóinak tiszteletére.) – Más írók munkáinak közrebocsátásában igen buzgó volt. (Faludi Ferenc, Orczy Lőrinc, Barcsai Ábrahám, Bessenyei György.) – Sokat fáradt egy magyar tudós társaság felállítása ügyében. (Akadémiai programmja: Planum erigendae Eruditae Soc. Hung. alterum elaboratius. Bécs, 1790. Akadémiai névsora: Candidati erigendae Eruditae Soc. Hung. Győr, 1791.) – Nyelvészeti munkássága a XIX. század első évtizedében bontakozott ki, mélytudományú könyvei latin nyelvűek, csak személyeskedő vitairatait írta magyar nyelven és adta közre álnéven. (Világosvári Miklósfi János: Verseghy magyarsága. Pest, 1805. Kardos Adorján: Verseghy mocskolódásai. Pest, 1806.) – Toldy Ferenc kiadása: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Szemelvények verses munkáiból.) – Csaplár Benedek kiadása: Révai Miklós kéziratban hátrahagyott egyházi beszédei. Budapest, 1887. (A Jó Pásztor folyóirat melléklete gyanánt.) – Récsey Viktor kiadása: Révai Miklós levelei Paintner Mihályhoz. Budapest, 1898. (Különlenyomat az Irodalomtörténeti Közleményekből.) – Toncs Gusztáv kiadása: Szemelvények a magyar klasszikus iskola költőiből. Budapest, 1904. (Öt Révai-vers magyarázatokkal.) – Biás István közlése; Révai levelei Teleki Sámuel grófhoz. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Császár Elemér kiadása: Deákos költők. Budapest, 1914. (Válogatott verses munkáinak gyűjteménye a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában.)
Irodalom. – Guzmics Izidor: Révai Miklós pályája. Tudományos Gyüjtemény. 1830. évf. – Toldy Ferenc; A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1879. – Csaplár Benedek: Révai Miklós élete. Négy kötet. Budapest, 1881–1899. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története. Figyelő. 1882. évf. – Radó Antal: A magyar műfordítás története. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Váczy János: A klasszikus iskola triásza. U. o. 1886. évf. – Széchy Károly: A Pannoniai Ének. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Császár Elemér: A deákos iskola. Irodalomtörténeti Közlemények. 1904. évf. – Négyesy László: A deákosok. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. köt. Budapest, 1906. – Pálos Ede: Révai és a rajziskola. Győri áll. reáliskola értesítője. 1907. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és új-klasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – U. az: Deákos költők. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára.) – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Travnik Jenő: Révai iskolája. Győri áll. reáliskola értesítője. 1923. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Régi magyar prospektus. Könyvbarátok Lapja. 1928. évf. – Schwartz Elemér: Humbolt Vilmos Révai Miklósról. Magyar Nyelv. 1928. évf. – Bedy Vince: A győri nemzeti rajziskola története. Győri Szemle. 1930. évf.
