A NÉPKÖLTÉSZET.

Teljes szövegű keresés

A NÉPKÖLTÉSZET.
A XVI. SZÁZADI világi líra emlékeinek legnagyobb része megsemmisült, pedig a virágénekeket – a szerelmi költeményeket – ebben a korban is széltében dalolták.
A régi magyar költészet szerelmi dalait nemcsak azért nevezték virágénekeknek, mert sok volt bennük a kedveskedő virágnév, hanem azért is, mivel a virág alatt az éneklő legény szerelmesét értették: ő volt a dal rózsabimbója és liliomszála.
A magyar virágénekeknek képekben bővelkedő nyelvéről és költői leleményéről már SYLVESTER JÁNOS elismeréssel írt 1541. évi Újszövetség-fordításában, pedig az akkori egyházi férfiak nem a legjobb szemmel tekintettek a szerelmi dalokra. A katolikus és protestáns papok egyaránt kárhoztatták éneklésüket. Sylvester János maga is megvetette ezeket a népies szerelmi énekeket, ha mindjárt a biblia képes nyelve mellé helyezte is ékes nyelvüket. Nevezetes nyilatkozata a képes beszédről: «Ilyen beszéddel tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű pediglen hozzászokni a mi népünknek, mert nem idegen ennek ez ilyen beszédnek neme. Él ilyen beszéddel naponkint való szólásában, él énekekben, kiváltképen a virágénekekben, melyekben csodálhatja minden nép a magyar népnek elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, mint magyar poesis. Mikoron ilyen felséges dologban ilyen alávaló példával élek, a ganéjban aranyt keresek, nem azon vagyok, hogy a hitságot dícsérjem. Nem dícsérem amiül az ilyen énekek vannak, dícsérem a beszédnek nemesen való szerzését». (Újtestamentum magyar nyelven. Újsziget, 1541.)
BORNEMISZA PÉTER dorgáló szavakkal fordult prédikációiban a magyar néphez, amiért álnok mesék, fajtalan beszédek és szerelmi énekek hallgatásában találja örömét. «Immár csak mind hazugságnak hallgatására és hitságos mulatságokra vágyódnak mindennek fülei: tisztátalan és fajtalan beszédnek hallgatására, hazug és álnok tanácsra, hamis és eretnek tanításra, rágalmazók, gyalázók, fondorlók sugarlásaira, trágár és penészes csúfságra, bába beszédre, álnokul költött fabulákra királyfia kis Miklósról, poéták óriásiról, Apolloniusról és egyéb hitságról, virág- és szereleménekek hallgatására, lant, síp, dob, trombitaszóbeli hajja-hujjára és temény ezer csácsogásokra.» (Negyedik része az evangéliumokból és az epistolákból való tanuságoknak. Sempte, 1578.)
Az üldözött szerelmi énekköltés csak titokban virágozhatott. Szerzőik és éneklőik restelték a dalokat leírni s a mégis feljegyzett nótákat az egyházi rend tagjai és a vallásos hívők megsemmisítették.
A nép közt járó énekmondók közül többet névszerint ismerünk. – Tinódi Sebestyén említ egy KÁRMÁN DEMETER nevű hegedőst, akinél szerinte «jobb nincs a rác módban». Ez a rác mód valószínűleg délszláv modorú énekmondást jelent, nem pedig szerb nyelvű éneklést, bár lehet, hogy Kármán Demeter nemcsak előadásának stílusában követte a rác énekeseket, hanem tudott is szerbül. – HEGEDŰS SEBESTYÉN Kassán lakott s egy gúnyos verse miatt tömlöcbe került. A városi tanács vizsgálatot indított ellene, mivel azonban nem tudták rábizonyítani a névtelenül írt személyeskedő rigmusok szerzőségét, végre is szabadon bocsátották. – Egy másik énekmondó, HEGEDŐS MÁRTON, dicsekedve említette énekében, milyen sokat keresett mesterségével, de azért sorsát mégsem dícsérheti, mert keresményét eldorbézolta, egészsége tönkrement, ruhája lerongyolódott, vándorlásai temérdek csapszéki cívódással jártak. – MOLDOVAI MIHÁLY hegedős is panaszkodik ránk maradt énekében, hogy milyen szomorú a sorsa. Előbb deák volt, azután követ faragott, fazekat gyártott, katonáskodott, így ment át lassan az énekmondásra és muzsikálásra. Hol jól ment a dolga, hol megverték. Jutalma nem egyszer az volt, hogy bolondot űztek belőle s még enni sem adtak neki. – Egy névtelen lantosról tudjuk, hogy valamikor nagyurak mulattatója volt, de öreg korában megvakult és koldus lett.
Nem mindegyik lantos és hegedős foglalkozott énekmondással, hanem voltak olyan muzsikusok is, akik csak hangszereikkel szórakoztatták a mulató társaságokat. Az egykorú hivatalos katonai följegyzésekből kiderül, hogy a várőrségek hadinépe között lantosokat, hegedősöket és síposokat is tartottak. Katonai fizetést adtak nekik. A vitézeket muzsikájukkal és énekükkel lelkesítették. A vándor énekmondók helyzete később egyre nehezebb lett, mert a cigányok lassankint kiszorították őket. A cigányok a szöveget is, a dallamot is a magyaroktól tanulták, rendesen kettesben barangoltak, az egyik hegedűn játszott, a másik tamburát pengetett. Nemcsak muzsikáltak, hanem énekeltek is.
A szerelem lírája és a hegedősök énekköltése mellett felbukkan a rejtelmes esetek epikája is. A mondaképződésre különösen SZERÉMI GYÖRGY XVI. századi latin krónikásnak a Jagellók és János király koráról szóló emlékirata vet fényt. A népies gondolkodású királyi káplán sok mendemondát írt össze kéziratos munkájába: V. László királyról például bizton tudja, hogy a romlott ifjú uralkodót Szilágyi Mihály fullasztotta a Duna közepébe, miután egy nagy követ kötött a nyakába; Mátyás királynak az lett a vége, hogy az urak egy asztalra fektették, Zápolyai István egy karddal hátulról átdöfte, de olyan kegyetlenül, hogy a haldokló három nap és három éjjel ordított fájdalmában; János királyt Fráter György mérgezte meg Erdélyben. II. Lajos király halálának elbeszélése nem mindennapi regényes történet. A királyt a csata végzetes kimenetele után Tomori Pál kalocsai érsek és Zápolyai György, a trónra szánt János vajda testvéröccse, közrefogják s a Csele-patak mocsaras vidékei mentén a dunaszekcsői plébániára viszik. Miközben a király a plébánián vacsorázni kezd, Tomori Pál egy másik házba megy; ekkor Zápolyai György nekitámad II. Lajosnak: «Te táncos király, te szatócs király, te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot!» Megragadja a fegyvertelen uralkodót, tőrét három helyen oldalába döfi. A borzasztó hírt mindjárt megviszik Tomori Pál szállására, az érsek csapatával együtt a plébániára siet, megöli a gyilkost, de ennek emberei is talpra állnak s elkeseredett vérengzés indul meg a két csapat között. A falu kigyullad, a harcosok a lángok között viaskodnak, míg végre Zápolyai György pártja győz, Tomori Pál legényeit levágják. A testvérharc kilobbanásával megijednek a vitézek, Tomori és Zápolyai holttestét a falu templomába helyezik el, a király tetemét pedig az éj sötétségében visszaviszik a Csele partjára, gödröt ásnak neki, abba rejtik. – Mindezekről a mesélgetésekről nem tud egyetlen más történetíró sem, csak az akkori nemesség és parasztság egy részének felizgatott képzelete teremtette meg az egész mendemondát. Szerémi György azt állítja, hogy az egész dolgot az egyik ott harcoló katonától hallotta. Ezt el is hihetjük neki. Bizonyára számos ilyen ijesztő változatot koholtak más nevezetes eseményekről is.
A titokzatosság belenyúlt az emberi élet minden részébe. Féltek az istentelen gonosztevőktől, rettegve gondoltak a nem e világból való rejtelmes hatalmak bosszújára. A túlvilági lények gonosz cselekedeteiben való hit részint a vallásból ment át a népköltészetbe, részint az egyszerűbb lelkek maguk alkották meg az ördögökről és boszorkányokról szóló ijesztő meséket.
A kor népies képzeletvilágába BORNEMISZA PÉTER írásai nyujtanak legközvetlenebb bepillantást. A hírneves prédikátor az Ördögi kísértetekről (1578) szóló munkájában számos babonás szokást jegyzett fel, csodálatos történetekről számolt be, sőt bájoló imádságok szövegeit is közölte.
Minden városban, minden faluban, minden házban otthonos a babona – úgymond Bornemisza Péter – holott a babona nem Isten követése, hanem az ördög szolgálata; nem isteni, hanem ördögi bizodalom. Isten azt rendelte, hogy kenyeret együnk, bort igyunk, minden adományát jámborul használjuk; viszont az ördög módot talál benne, hogy mindennel gonoszul éljünk. Isten azt kívánja, hozzá imádkozzunk, tőle kérjük az áldást; míg az ördög százezer babonát eszel ki Isten gyalázatjára.
Férjhez akarsz menni: borsot hajigálsz égő kemencébe s azt hiszed, feleségül vesz, akit szeretsz; magadhoz akarod szoktatni más ember fiát: békát teszel egy fazékba hangyás helyre, azután elfutsz, hogy ne halld a béka síkoltását, mikor csípik a hangyák, mert megsüketülsz; tizenöt nap mulva vond csak meg gereblyével, akit szeretsz, utánad fut az (úgy gondolod!); mikor esküsztök, pénzt ejtesz le a pap előtt és azt mondod: ezen én bárányt veszek és én farkas leszek («Átkozott latrok, hogy nem könyörögtök Istennek, hogy ő tegye a te férjedet ollyá, mint a bárány; te pedig miért akarsz farkas lenni az uradon, ez-e Isten parancsolatja?»); gyermeked születik, kiadod az ablakon, kerüljék meg vele a házat, azt véled, sokáig él a gyermeked; el akarod kerülni apád szidalmait, emberfejet főzöl lúgban, azzal mosod meg apád fejét s azt mondod az Isten házában: amint a holt ember feje senkire nem feddik, úgy az én apám is énreám ne feddhessen («Bolond! nem veszed eszedbe, hogy az apádnak halálát kéred, hogy olyan legyen, mint a holt ember feje!»); megmar a dühös eb, bűbájos mondókát mondasz, hogy ne ártson a marás: tisztes imádsága ez is a hazug ördögnek! Mindez sátáni álnokság, rettenetes és éktelen mesterség, visszaélés az Istentől szerzett jókkal.
Igazán jól mondjuk mindennapi imádságunkban: Ne vigy minket kísértetbe! Mindig nyomunkban settenkedik és mint az éhes oroszlán úgy rohan ránk a pokolbeli ellenség, az ördög, más néven Asmodeus, Belzebub, Béliál, Démon, Diabolus, Mammon, Sátán és egyéb neveket hordozó kísértő. Nagy az ördög hatalma, egyedüli védelmünk vele szemben Krisztus ereje. Ím halljatok néhány álmélkodást keltő ördögi kísértést s vegyétek észbe, hogy a bájolás ördögi találmány.
Szomszédunkban, Apaj községben – csak egy mérföld ide hozzánk, sempteiekhez – egy nemes bájoló asszony Szentgyörgy napján két koszorút csinált csipkefából, azokat dézsába tette s rájuk fejte tehenei tejét, hogy tejüket más el ne vehesse, sőt a másé is odagyűljön; azután eltette tövises koszorúit és sok vajat gyüjtött bájolásával. Félesztendő mulva egy hajigáló ördög jelent meg házában, több csintalanság elkövetése után elővette a két csipkekoszorút s azzal verte, törte, faggatta az asszonyt. A szolgáló felkiáltott: Jaj, szegény asszonyomat mint veri! És őt is keményen arcul csapdosta az ördög.
Magam szemével láttam több különféle gonosz dolgait a sátánnak. Nyitra vármegyében megfordultam egy olyan házban, ahol a gonosz lelkek hajigáltak. Este a vacsorán mellettem ült a szolgabíró, ezt a sátán úgy meghajította, hogy betört a feje; mellettem is hajigált és ütötte a falat, de még csak ruhámhoz sem ért. Szép dícséreteket és könyörgéseket mondtam a házban, imádságot hagytam a ház lakóinál, el is távozott onnan a sátán.
Egy Anna nevű világtalan pápai asszony jött hozzám Semptére; ezt az igen értelmes és istenszerető nőt szörnyű látásokkal rettenté az ördög. Számtalan dolgai között elbeszélte, hogy jő elébe eb, disznó, ló és egyéb undok képben a gonosz szellem: reá röhög és fojtó szagával csaknem megöli. Látta ez az asszony azt is, hogy egy nagy fán sok apáca és barát ült, ott égtek a tűzben megkötözve.
A boszorkányokról is sokat mondhatnék. Ezek különféle károkat művelnek, éjjelenkint macska képében szökdécselnek és lovagolnak, egymás között részegeskednek, táncolnak, paráználkodnak. Pozsony felé 1574. tájában sokat megégettek közülük. Vallatásuknál szörnyű dolgok tűntek ki: királyné asszonyuk van, a sátán rettenetes cselekedeteket művel szavukra, de mind csak azért, hogy végre is elpusztítsa őket. A hitetlen keresztyénekbe belebújik az ördög, segíti őket bűnös dolgaikban s végül nem tudnak megszabadulni tőle.
Prédikátortársam, Huszár Gál, beszélt egyszer egy bűbájos emberrel, ez az ördögi praktikájú férfi kígyóból ételt főzött s aki főztjéből evett, megértette az állatok beszédét. Mikor szolgája alattomban evett az ételből, a szolga előtt sem maradt titok a tyúk, ló, tehén beszéde. Meghallották azt is, miként adta hírül egy légi követség a verebeknek, hogy egy szamár elöntött egy zsák búzát az úton s így a madarak vígan lakomázhatnak a búzából.
Semptén, 1577-ben, Szent Jakab napján – meséli tovább Bornemisza Péter – prédikációin után forgószél támadt. A szél keményen forgolódott a házak előtt, a port az égig vitte fel, megérkezett az én házam elé is, de én az Úr nevével elküldtem. Kénköves szagot hagyott maga után, úgy tűnt el, de bosszúját mégis megállta: tizenketten estek döghalálba házam népéből; hat meghalt, hat megéledt közülük; nekem semmi bajom sem lett. (Nem mintha nem érdemeltem volna még nagyobb büntetést is, de az Úr akarata nélkül nem árthat senki még egy hajszálamnak sem s az Úr az ő szent fiának érdemét tekinti a bűnös ember megítélésében.)
Mondhatok egy csodadolgot egy babonás, bálványozó, pápista asszonynak megtéréséről is. 1577-ben iskolamesteremet, Lethenyei Pált – kit azután később Isten lelkipásztorságra hívott – Semptéről Macházára s több más környékbeli falura küldtem. Egynéhány ördöngösök sokképen káromolták az ő tanítását, de akadt köztűk egy megtérő is: Tardoskeddi Szerencse Benedekné. Ez az asszony, mikor Lethenyei Pál egyszer is, másszor is feddené őt bűbájossága és bálványozása miatt, erősen gondolkodik magában s egy éjjel imádkozni kezd. Látván az ördögök, hogy elvágyódik tőlük, rajta ütnek, rettenteni és kínozni kezdik, az asszony nagyokat sikolt és elviteti magát a prédikátorhoz. Sok dolog volna megírni, mint kínlódott néhány hétig, mert az ördög megfogta nyelvét-fülét s ő maga beszélt az asszony testéből. A prédikátor a szomszédsággal együtt imádkozott a megszálltért, az asszonnyal is el-elmondatta az imádságot s most már hol az asszony szólt, hol az ördög beszélt az asszony szájával. Egynehány napra mond az asszony: Látom az Atyaistent és az ő megfeszült szerelmes Fiát és a szenteket és az ördögöket és íme a Fiú a kezét nyujtja. S mindjárt meg is könnyebbül az asszony és hálát ad Isten jóságáért. És mond: Most bizonnyal értem, hogy nem a szentek érdeme, hanem csak a Jézus Krisztusé segíti a bűnös embert, mert csak ő nyujtja nekem az ő kezét. És elbeszélé régi gonosz életét, bujaságát, bálványozását, bájolásait; és nem akart eltávozni a prédikátor házától, hanem éjjel-nappal tanult és imádkozott. Mikor meggyógyult az asszony, Lethenyei Pál írásba foglalta, hogy az ördög nevében minémű imádsággal művelte régebben a bájolást? Az asszony annakelőtte azt gondolta a maga ördöngös imádságairól, hogy Isten nevében cselekszik, mert ráolvasásait nagyanyjától és egy misemondó paptól tanulta. «Íme nyolcat – írja Bornemisza Péter – előszámlálok bennük.»
Az első: a csúzról való bájoló imádság. Rögös nagy úton megy az Isten s találkozik a hetvenhétféle veres csúzzal. Monda a sok csúznak áldott Urunk Isten: «Hova indultatok ez rögös régi nagy úton?» Megszólala hetvenhétféle veres csúz: «Ha minket azon kérdesz Urunk Úristen, hova megyünk, mink is elmegyünk ez fekete föld színére; áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe: szálas húsát szaggatjuk, piros vérét megisszuk, száz tetemét tördeljük; száz ízit, száz porcikáját». Hogy azt hallá áldott Urunk Úristen, ekképen szóla: «Tük se mehessetek ez fekete föld színére, ez én adottam testbe, teremtettem lélekbe; tük is siessetek el az tenger szigetibe, kegyetlen óriásoknak szálas húsát szaggassátok, piros vérét megigyátok». A csúzok elsietének és menének tenger szigetibe. «Ez embernek szeméből, szájából, fejéből, orcájából, piros véréből, szálas húsából, száz tetemiből kisiessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz: folyó csúz, veres csúz, kék csúz, fehér csúz, szederjes csúz, köszvény, fájdalom, kelevény; kioszoljon, kiromoljon hetvenhétféle nyavalya ez emberből.»
A javasasszony ezt a mondókát elmormolta a csúzos beteg mellett s a ráolvasás végén megnevezte a beteg nevét. Ha torokfájást akart gyógyítani, bűvös imádságát rövidebbre fogta: «Föld-édesanya, teneked mondom először: ennek e torkában erős pőrös torok ereszkedett, torok gyíkja, béka levelegje, nyak foga; oszoljon romoljon, benne meg ne maradhasson erős pőrös torok gyíkja, béka levelegje, nyak foga; disznó szakája, kelevénye oszoljon, romoljon; Istennek hatalmából, Boldoganya parancsolatjával». Ősrégi szöveg lehet ez, egyes szavait ma már nem is lehet megérteni. Míg a többi gyógyító szózatban többnyire erős a Krisztus-hívés, itt a pogány hagyomány csak a végén keveredik némi keresztény vonatkozással.
A fejfájásról való báj elmondja, hogy «Nemes asszonyom, Boldoganya, bemene szent templomba, leüleplék az ő áldott aranyas szent székibe, az ő áldott szent fejét megesé fene füstcsúz, fene füstkelevény, lefüggeszté az ő áldott szent fejét» s úgy szomorkodék. Látá azt az ő áldott szent fia s monda: Ó én szent anyám, miért függeszted le szent fejed, miért vagy szomorú? Monda Mária: Ó én áldott szent fiam, hogyne volnék szomorú, mikor az én áldott szent fejemet kínok gyötrik s hetvenhét fájdalom sanyargatja testemet. Hogy azt hallá áldott Urunk Úristen, ekképen szóla: Ne ijedj meg én szent anyám, Mária, íme én megszorítom az én aranyos keszkenőmmel a te áldott szent fejedet, hadd fusson ki belőle a szenvedés s ne maradjon meg testedben a hetvenhét fájdalom. És Urunk hatalmából minden kín elhagyta Máriát. «Ez mai dicsőséges napon én is megszorítottam ez embernek fejét ez kendetlen keszkenővel, bűnös szájamból szent igéket reá mondottam: Ne ijedj el szent anyám Mária, én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos.»
Mária alakja jelenik meg a csonttörésről és ficamodásról szóló ráolvasásban is. Jézus felül szent szamarának nyergetlen hátára, elindul a paradicsomba, de nem mehet be a paradicsom kapuján, mert szent szamarának lába megbotlik, csontja kimegy helyéből. Megszomorodik Jézus s lefüggeszti áldott szent fejét. Látá azt az ő szent anyja s monda: Ó én szent fiam, miért függeszted le szent fejedet, miért vagy szomorú? Monda áldott Urunk Isten, Ó én szent anyám, Mária, hogyne volnék szomorú, mikor kívül maradtam a paradicsom kapuján: mert szent szamaramnak lába megbotlék, lába kicsuklott, a csont kiment helyéről, a velő kiment helyéről, az ér kiment helyéről, a vér kiment helyéről. Hogy ezt hallá Urunk szent anyja, ekképen szóla: Ne ijedj meg én áldott szent fiam, íme én az én szent kezemmel megfogom szent szamaradnak lábát, szent szájamból szent igét mondok, szent leheletemet reá lehelem: «Csont megyen csonthoz, velő megyen velőhöz, ér megyen érhez, ín megyen ínhez, vér megyen vérhez. Én is e mai napon megfogtam az én bűnös kezemmel ez oktalannak avagy embernek lábát avagy kezét. Én is szent igét reá mondom, bűnös szájamból leheletemet reá fújom, hogy helyekre menjenek».
Az igézet ellen küzdő bájoló imádságban azt olvassuk, hogy nemes Asszonyunk Mária bemegy szent fiával a templomba, ott leül aranyos székébe, maga elé teszi fia bölcsőjét, belefekteti Jézust s ekként cselekszik megigézése ellen: Menj el én szerető szentem, Nestorid asszony, hozzad a Jordán vizét, hadd fürösztöm meg benne az én áldott szent fiamat. Meg is fürösztik Jézust a szent Jordán-vízben, azután a vizet és benne Jézus igézetét szent Nestorid asszony elönti a piros márványkövön. «Ez mai dicsőséges napon – fejezi be mondókáját a javasasszony – ez s ez emberen ugyan ne maradhasson meg férfi igézeti, leány igézeti, asszonyi állat igézeti, Istennek hatalmából, Boldogasszony parancsolatjából.»
Az ökleletről való ráolvasás így gyógyítja a sebesülést és daganatot. «Kergetik vala mi Urunkat az gonosz zsidók; megfogják, felfeszítik magas keresztfára, töviskoronával koronázák, hegyes csúcsával öklelék, vasszeggel szegezék.» Meglátá azt az ő szent anyja s kesergő szavakra fakadt: «Ó én áldott szent fiam, nem csudálom, hogy teneked felindult a te kelevényed, nám téged megfogtak az gonosz zsidók, felfeszítettek magas keresztfára, töviskoronával koronáztak, hegyes csúcsával ökleltek, vasszeggel szegeztek: ím én megnyomom az te áldott öt mély sebeddel, az én szent hét epeségemmel, Szent Jánosnak ő arany gyűrűjével. Amint megnyomá Szűz Mária az ő áldott szent fiának, én is ez embernek ugyan megnyomom, Úristennek öt mély sebével, Asszonyunk Máriának szent hét epeségével, Szent Jánosnak ő arany gyűrűjével».
Majd mindegyik bájoló imádságban van elbeszélő rész és párbeszéd, ebből ágazik ki az egyéni ráolvasás. Egyik mondóka sem puszta próza, hanem többé-kevésbé ritmusos szöveg. Ezt a szöveget a bájoló asszony vagy férfi mélyen az emlékezetébe véste s titkát csak ritkán osztotta meg mással. Gyógyítása valóságos vallásos szertartás volt, csodatevő erejében ő maga is bízott, betegei is hittek.
Tardoskeddi Szerencse Benedekné a hitbuzgó protestáns prédikátor sok rábeszélésére és áhítatos prédikációira annyira megtért Istenéhez, hogy még a nagyanyjától tanult titokzatos szövegeket is tollba mondta. Másik bájoló mestere, Bornemisza Péter szerint, egy katolikus pap volt, ez az állítás azonban – a szerző pápista-gyűlölete miatt – kétségbe vonható, bár az sem lett volna különös eset, ha a nép között forgolódó egyszerűbb barátok ájtatos ráolvasások szövegeivel cserélték volna ki a régi pogány mondókákat. Akár részt vett valamelyik katolikus pap a bájoló szövegek terjesztésében, akár csak puszta ráfogás ez a hír, a népműveltség és a népköltészet kutatóinak örvendeniök kell, hogy ezen a nyomon közelebb juthatnak a régi századok népies képzeletvilágának ismeretéhez.
Bornemisza Péter azért foglalkozott bővebben ezekkel a bájolásokkal, mert örült Szerencse Benedekné megtérésének: a szegény asszony nem is tudta, hogy Isten ellen cselekszik, mikor betegeire ráolvasott, de az Úr végre megkönyörült rajta, szent lelkével megvilágosította s az ördögöt elriasztotta testéből és lelkéből. Vedd eszedbe jámbor olvasó – vonja le a tanulságot Bornemisza Péter – hogy a bájolás a hazug és gyilkos ördög találmánya. Az ördöngös bájolók Jézus Krisztusra és a Szűz Máriára kitalált dolgokat költenek, hozzájuk kötik s nevükben a tengerbe küldik a betegségeket, szentnek nevezik a szamarat is, szóval ezer hazugságra tanítják a szegény bolond emberi nemzetet. Ó de nyomorult volna az ember az ördög miatt, ha Istenünkben szabadítója nem volna!
Nemcsak a nép rettegett a félelmes túlvilági erőktől, hanem papjainak képzeletét is benépesítették a kísértetek árnyai. A füzesi lélekjárás története Dobokai Mihály németi református lelkipásztor feljegyzésében maradt fenn: egész kis novella 1587-ből. Erdély egyik falujában, a szamosvidéki Füzesen, Bonczhidai Bálint református prédikátort és családját hónapokon keresztül kínozza a gonosz lélek, a prédikátor sírva megy paptársához, Dobokai Mihályhoz, magával viszi falujába, hadd lássa meg ő is, hogyan dühösködik a sátán. Alig érnek a házba, rejtelmes hajigálás kezdődik, a láthatatlan ellenség megdobja almával a vendéget, kikapja a szilvát Bálint prédikátor feleségének kezéből, szidalmakat szór az egyik ott időző ember ellen. Gyertyát gyujtanak, könyörögnek az Úristenhez, zsoltárt énekelnek; mindhiába; mikor lefeküsznek – egy szobában az egész család, a vendég és a szolgálóleány – a gonosz lélek megkezdi munkáját a sötétben: csemcseg, süvölt, táncnótát fúj, rángatja az ágyneműt. A két pap szembeszáll a kísértettel, meg akarják törni hatalmát: «Te sátán, ki az Isten színének látásától megfogyatkoztál, ki veszedelemnek tagja vagy, kényszerítünk tégedet az Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak és mennynek-földnek hatalmas Istenének az ő hatalmas nevére és az ő szent fiának, a názáretbeli Jézus Krisztusnak szent nevére, hogy megmondjad, ki bocsájtott tégedet ide és mivégre jöttél ide?» A láthatatlan ijesztő nem engedelmeskedik a jámbor igéknek, tovább dühöng a szobában, míg végre megszelídül és bőbeszédűen felelget a két pap kérdéseire. Elmondja, hogy ő egy Bertalan nevű gazdag ember elkárhozott lelke, földi életében gonoszul élt, ezért büntette meg Isten ezzel a nyugtalansággal. Most Isten akaratából nagy hivatást teljesít: «Jól tudja kegyelmetek, a nagy Isten minemű nagy éhséggel és döghalállal veré meg e földet, de lám sehol senki meg nem jobbula; e széles világon igen gonosz emberek vannak. Engemet azért küldött, hogy e széles világon, noha eléggé prédikálják a megtérést hirdetvén, de senki nem fogadja, azont hogy én is hirdessem, sőt minden prédikátorok a prédikálószéken is erősen hirdessék a penitenciatartást, intsék a népet: térjenek meg az Úristenhez; paráznaságot, szitkot, minden gonoszságot hagyjanak el; még csak az bestyéjét se mondják, mert közel vagyon az ítéletnek napja és ha meg nem térnek, bizony az Úristen mindeneket a nagy, rettenetes kínra veti és kőbálvánnyá változtatja». Az istenfélő társalgás után megígéri a kísértet, hogy nem kergeti tovább Bálint prédikátort és házanépét, ígéretét meg is tartja, nyom nélkül eltűnik Füzesről. – Így olvassuk a rejtelmes történetet Dobokai Mihály írásában. Az esetnek, úgylátszik, egész Erdélyben nagy híre kerekedett, mert a németi prédikátor egyenesen a Báthory-fejedelmi udvar felszólítására írta meg jelentését. Egyik pap sem mert csalást sejteni a történtekben, a felizgatott népképzelet részesei voltak, együtt haladtak a tömeghisztéria többi áldozatával.
Budai Ferenc históriai lexikonától kezdve (1804.) számos olyan könyv jelent meg, amelyekben mondai színű vagy népies származású feljegyzések találhatók a török hódoltság korából. Ezeket nem fogadhatjuk el hiteles emlékeknek. A családtörténeti hagyományok egybeállítói és a népköltési termékek gyüjtői a XIX. században olyan élénk képzelettel és kritikátlan lelkesedéssel dolgoztak, hogy szövegeiknek az előbbi századokba való visszahelyezése nem volna tudományos eljárás. – A források közelebbi megjelölése s ezekből a mondák egybeállítása Szendrey Zsigmond anyaggyüjteményében: Magyar népmondatipusok és tipikus motivumok. Ethnographia. 1923. évf. – U. az: Történeti népmondáink. U. o. 1926–1927. évf.
A magyar ősvallás emlékeivel foglalkozó tudósok egyike, Barna Ferdinánd, keresztény valláshoz idomított pogánykori imádságoknak vélte a Bornemisza-féle nyolc ráolvasást. (A finn költészetről. Pest, 1872.) – Greguss Ágost felhívta a figyelmet a bájoló imádságok párhuzamos gondolataira és betűrímeire: ezek a régi szövegek, szerinte, a magyar nép között a XVI. században divatozó javasversek maradványait őrzik. (Tanulmányai. I. köt. Pest, 1872.) – Szilády Áron a Bornemisza Péter könyvében feljegyzett bájolások megvilágítására több XIX. századi népies ráolvasást adott ki: ezekben a népköltési szövegekben rá lehet ismerni a XVI. századi mondókák gondolataira és kifejezéseire. (Magyar Nyelvőr. 1873. évf.) – Horváth Cyrill a nyolc ráolvasó imádságot a középkori szövegmaradványok sorába vette fel s hatot közülük verses alakban közölt: ezek a versek nem éneklésre, hanem recitálásra valók, mint a népnek több ritmusos köszöntője, találós meséje és egyéb mondókája. (Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.)
Kiadások. – A II. Lajos király haláláról szóló monda az 1526–1542. években képződött: Szerémi György emlékirata Magyarország romlásáról. Közli Wenzel Gusztáv. Pest, 1858. (Monumenta Hung. Hist. Script.) – A Bornemisza-féle nyolc ráolvasás az Ördögi Kisértetek 805–809. levelén olvasható. (Sempte, 1578. A kötet a Bornemisza-féle prédikációs gyüjtemény negyedik részének folytatása; az utóbbi rész a 647. levélen végződik, az Ördögi Kísértetek kötete pedig a 647. levéllel indul meg s 283 lapot foglal magában.) – A nyolc imádság újabb kiadása Barna Ferdinánd akadémiai értekezésében: A finn költészetről, tekintettel a magyar ősköltészetre. Pest, 1872. (Előzőleg a Vasárnapi Ujság 1867. évf. szept. 8-iki száma közölt két mutatványt a nyolc imádságból.) – Thury Etele is közzétette mind a nyolc szöveget: Bornemisza Péter könyve az Ördögi Kísértetekről. Ethnographia. 1913. évf. (A pápai református főiskola könyvtárában őrzött példány nyomán.) – Megvan a nyolc bájoló imádság a középkori magyar verseknek Horváth Cyrilltől egy begyüjtött és magyarázott gyüjteményében is: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. (Verses sorokba tördelve hat ráolvasás: Csúzról való báj, Akinek fejét megmenté hogy ne fájjon, Akinek a torkába ereszkedett, A menyelésről, Az ökleletről, A gilisztáról. Prózában két ráolvasás: Az igézetről, A hasfájásról. Horváth Cyrill szerint lehetséges, hogy az utóbbi két bájolás is vers, a ritmus lüktetése jól érezhető bennük, csakhogy az eredetileg versnek készült részekhez később toldások járultak, ezért ritmikai tagolásuk akadályokba ütközik. – Dobokai Mihály szövegét Dézsi Lajos közölte: Ördögi kísértet- és lélekjárás 1587-ben. Ethnographia. 1928. évf. (A kéziratot a zsélyi levéltár őrizte meg, de van egy kézirata a zayugróci levéltárban is.)
Irodalom. – Az imént említett könyveken és értekezéseken kívül a következő munkák: Régi magyar költők tára. II–VI. köt. Szilády Áron jegyzeteivel. Budapest, 1880–1896. VII. köt. Szilády Áron és Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest, 1912–1926. VIII. köt. Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest. 1930. – Szilády Áron: Három hegedüs-ének. Századok. 1882. évf. – Erdélyi László: Szerémi György és emlékirata. Budapest, 1892. – Szádeczky Lajos: Szerémi György élete és emlékirata. Budapest, 1892. – Erdélyi Pál: A virágének. Ethnographia. 1899. évf. – Szilády Áron: A XVI. századi líra. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Beöthy Zsolt: Virágénekeink egy tanusága. Alexander-emlékkönyv. Budapest, 1910. – Vid Jeromos: Szerémi György emlékiratainak művelődéstörténeti vonatkozásai. Budapest, 1910. – Tolnai Vilmos: Erdősi Sylvester János a virágénekekről. Magyar Nyelv. 1911. évf. – Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Budapest, 1912. – Eckhardt Sándor: Balassi Bálint irodalmi mintái. Budapest, 1913. – Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I. köt. Budapest, 1915. – Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf. – Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve. Budapest, 1921. – Kertész Manó: Szokásmondások. Budapest, 1922. – Trócsányi Zoltán: A régi magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1925. – Solymossy Sándor: Mohács emléke a néphagyományban. Mohácsi emlékkönyv. Szerk. Lukinich Imre. Budapest, 1926. – Szabolcsi Bence: Tinódi zenéje. Zenei Szemle. 1929. évf.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages