PROTESTÁNS VALLÁSOS ÍRÓK ÉS SZÓNOKOK.
PROTESTÁNS VALLÁSOS ÍRÓK ÉS SZÓNOKOK.
A REFORMÁCIÓ egyik legfőbb törekvése az volt, hogy az emberekkel megértesse a Szentírást. A hitújítók prédikálása alapjában véve tanító igehirdetés: a biblia magyarázatával táplálták a lelkeket, az Ótestamentum és Újtestamentum fejtegetésével építették a gyülekezeteket. A prédikátorok egyházi beszédeiben a középkori retorikai formalizmust és a szentek életére való hivatkozást a Szentírás-magyarázat pótolta, a bibliai szövegrészeket mély áhítattal elemezték, a népies fejtegetésekhez polémikus oktatásokat csatoltak. «Az én egész művészetem – úgymond Luther Márton a maga korszakos hatású prédikálásáról – a Szentírás helyes magyarázása, az isteni igének szószerinti értelme; ez a fő, ebben van az erő és az élet; minden egyéb csak üres bolondság, akármilyen ragyogó is.»
Az igehirdetés szellemi nagyhatalommá vált. A dogmákat mindegyik protestáns vallásfelekezet megállapította, az elfogadott hitelvekkel ellentétes tanításokat eretnekségnek nyilvánította, az ortodoxia sértetlenségét minden újító szándék ellenében megőrízte. Az ágostai hitvallásúak, a helvét hitvallásúak és az unitáriusok szívósan küzdöttek egymással, de lankadatlanul harcoltak a többi vallásfelekezet ellen is. Legfélelmesebb ellenfelüket és leggyűlöltebb ellenségüket a katolikus papságban látták. A hitvitázó igehirdetésben az erkölcsi oktatás olykor szinte már egészen háttérbe szorult, a prófétai ihletésű prédikálásból hittudományi sablon lett, a lelki hatás közvetlenségét tudákos bibliamagyarázat váltotta fel. De azért minden időben és minden tájon akadtak naturalista tehetségű szónokok, akik túltették magukat a merev formákon s a bibliai szöveghez fűzött magyarázataikban nem az iskolás módszer szerint jártak el, hanem az egyéni igehirdetés közvetlenségének is helyet engedtek.
A lelkipásztorok prédikáló buzgósága próbára tette a legállhatatosabb hívők türelmét is. Egyesek naponkint háromszor-négyszer is szónokoltak gyülekezeteikben, mások megszakítás nélkül beszéltek órákon keresztül. Bornemisza Péter neheztelt hallgatóságára, hogy sokallják az istentisztelet hosszadalmasságát, holott a disznótorokban jóval több időt tékozolnak haszontalan társalgásra; de mi volt az ő néhány órás prédikációja egyes külföldi prédikátorok mértéktelen szónoklatához mérve. Bugenhagen János német hitújító, Luther Márton kortársa, egyszer hét óra hosszat prédikált Dániában. A tapintatosabb lelkipásztorok megelégedtek a vasárnapi egyházi beszéddel; a hívők ilyenkor annál szívesebben hallgatták papjukat, mert nehéz testi munkájuk mellett ez volt az egyetlen szellemi foglalkozásuk; ez művelte őket, ez emelte lelküket Istenhez. Sem a városok, sem a falvak lakosságában nem volt meg a modern századok sokoldalú érdeklődése, könyvet is csak a papság és nemesség kis csoportja olvasott, de a szellemi fáradságot sem ismerték. Idegesség nélkül, nyugodtan ült vagy állt mindenki a templomban. Ha jól beszélt a lelkipásztor, megvolt a jutalma hallgatósága dícséretében és a valláserkölcsi élet javulásában.
A magyar protestáns igehirdetők sorában Melius Péter halála után FÉLEGYHÁZI TAMÁS vette át a tiszántúli reformátusok lelki vezetését. Alapvető hittani kézikönyve, A keresztyéni igaz hitnek részeiről való tanítás (1579), a legelterjedtebb munkák közé tartozott. Könyvében gondosan egybeállította és világosan magyarázta a református vallás tanításait; tájékozást nyujtott híveinek a kálvinista hittan és erkölcstan minden lényeges kérdéséről. Azt vélte, hogy az Antikrisztus újból meg akarja építeni a sötétség országát; azt tapasztalta, hogy az emberek a maguk vallásos önbizalmában különböző módon magyarázzák a Szentírást; látta azt is, hogy az egyéni meggyőződés szembeszáll Isten igéjének megdönthetetlen szentírási igazságaival: ezért kötelességének érezte, hogy alaposan kifejtse a helvét hitvallás tanításait. Isten – írja könyvében – a számtalan bűnökért sok ostorral sanyargatta s idegen ellenség kegyetlen fegyvere alá vetette a magyarságot, mindazonáltal nem vonta meg véghetetlen kegyelmét a nemzettől, hanem drága ajándékot adott neki: az igaz keresztyénség megismerését. Lehet – úgymond –, hogy egyesek azt kívánták volna, vajha latinul írta volna meg könyvét; de ő a magyar nemzet hasznát nézte, meg akarta becsülni népe nyelvét, úgyis elég sokáig mondták a miséket deákul az idegen nyelven semmit se értő embereknek. «Tartozunk ezért Istennek hálaadással, hogy immár a mi nyelvünkön értelemmel szól minekünk.» Félegyházi Tamás csakugyan értelmesen magyarázta a kálvinizmus dogmáit, világosan fejtegette a vitás vallási kérdéseket, minden kétértelműség nélkül foglalta össze mindazt, amit a magyar reformátusok legkiválóbb hittudósai hittek és tanítottak.
Az erdélyi unitáriusok között Dávid Ferenc mellett HELTAI GÁSPÁR volt a legélénkebb mozgató szellem. A vallásos igazságot épen olyan lázasan kereste, mint Dávid Ferenc: volt katolikus, evangélikus, református, végül elfogadta az unitáriusok dogmáit. Figyelme kiterjedt híveinek minden lelki szükségletére; írt katekizmust, imádságos könyvecskét, szertartástant, erkölcsi oktatásokat. Nemcsak a katolikusok ellen küzdött, hanem a protestáns vallásfelekezetek ellen is. Egyike volt a XVI. század legjobb stilisztáinak. Bőven merített a nép nyelvéből, új stílusfordulatokat alkotott. Egyéni prózáján észre lehet venni, hogy német az anyanyelve. Bár jól ismerte a magyar szólásokat, egyes nyelvtani tévedéseiről és szókötési sajátságairól név nélkül is rá lehet ismerni szövegeire.
A bibliai világfelfogás mélyen hatott a protestáns hivőkre. Nemcsak az egyszerű sorsú emberek találták meg lelkük békéjét a vallás igéiben, hanem a nagyurak is alázatos lélekkel olvasták a Szentírást. BÁTHORY ISTVÁN fohászkodásgyüjteménye jeles példája az Ótestamentum ihlető hatásának. A dúsgazdag zászlósúr a szentírási zsoltárok hatása alatt bibliás szellemű esedezéseket és bánkódásokat írt, alázatosan ostorozta magát, evangéliumi elragadtatással magasztalta az Urat. Bensőséges vallomásai nem egy helyen igazi vallásos költemények prózában. Imádságaiba hazafias érzelmei is beleszövődtek, nemzete sorsát vergődő lélekkel figyelte, magyar bánatát az istenes ember igéivel sírta el: «Ó mi jóakaró Istenünk, ki soha meg nem változol, ne engedd megaláztatni a te híveidet e magyar nemzetben is. Kedvezz a te népednek a te nagy nevedért. Nem Bocskai István fejedelemségéért könyörgök én, Uram, te szent felségednek, sem az istentelen keménynyakú hajdúkért, sem a mi jámborságunkért, hanem a te nagy nevedért. Uram! Ne hagyd anyaszentegyházadat, minket is, gyalázatra, halálra, prédára, utálatra jutnunk! Bocsásd meg bűneinket; térítsd meg tehozzád, hadd tudjon megtérni; éltess, hadd éljünk; vedd el a baromi képet rólunk a hét esztendők azaz sok nyomoruságos esztendeink után!»
Hitbuzgó kor volt ez, az emberek imádkoztak és dolgoztak, vallási kételkedések nem gyötörték a lelkeket. Még így is tele volt gonoszsággal a világ.
Protestáns vallásos írók és egyházi szónokok:
BÁTHORY ISTVÁN országbíró. A dúsgazdag nemesúr 1555-ben született az előkelő nemzetség ecsedi ágából. Elődei nagytekintélyű államférfiak és katonák, ő maga hatalmas földbirtokos, több megye főispánja. Mindaddig híven támogatta Rudolf királyt, míg meg nem erősödött az a hite, hogy a Habsburg-ház a magyarok és protestánsok elnyomására tört; ezért Bocskai István fölkelésekor hozzá csatlakozott. 1605 július 25-én húnyt el a Kraszna lápjai közt fekvő ecsedi várában. A nemzeti fölkelés diadalát már nem érte meg. Az Ecsedi Báthory-családnak ő volt az utolsó férfitagja. Végrendeletében Somlyai Báthory Gábort, a későbbi erdélyi fejedelmet, tette főörökösévé azzal a rendelkezéssel, hogy őrizze meg a család becsületét, ne tántorodjék el az igaz keresztyén vallástól s szolgálja híven a magyar hazát. «Hazádat, hazád szabadságát életednél jobban becsüljed, kikért meg merj halni.» Vallásos célokra egész életében sokat áldozott; az első teljes magyar bibliafordítás megjelenése is legnagyobbrészt az ő bőkezűségének köszönhető. – Irodalmi hagyatéka csak töredékesen maradt fenn. Huszonhárom zsoltárutánzatát Toldy Ferenc ismertette és tette közzé annak a kéziratnak alapján, melyet az országbíró 1605-ben sajátkezűleg másolt. (Adalékok a régibb magyar irodalom történetéhez. Pest, 1869.) – E zsoltárutánzatok irodalomtörténeti értékére elsősorban Beöthy Zsolt utalt, kiemelvén a bennük található nagyerejű nyelvet, a biblia hatalmas képeitől izgatott képzelet fenséges fohászkodásait, az érzület igaz bensőségét és mélységét. Szerinte nincs a XVI. századnak irodalmi terméke, melynek prózája költőiebbnek tetszenék. (Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Révész Imre szerint az ecsedi várúr gazdag gondolatritmikájában az érzelmek egész áradata forrong, az istenes férfiú forró, misztikus, égi szeretettel fordul Isten felé, neki zokogja el meggyötört lelkének a világ elől elrejtett fájdalmait, tőle kér enyhülést bús életútjaira. Végső életvágya imádságaiban lüktetett, háborgott, epekedett fölfelé. Amilyen mértékben omladozott külső világa és apadt testi ereje, olyan mértékben nőtt sóvárgása az Istennel való társalkodás után. Valóságos hamleti ellenképe nagy kortársának és rokonának, Bocskai Istvánnak: míg ez a lelkét szaggató fájdalmakat a tetterős kálvinizmusnak egy hősies és mindenre elszánt mozdulatával kardjához nyúlva oldja meg, Báthory István a világtól elvonulva marcangolja magát emésztő gondok közt. Lelkének egyetlen mentsvára: Isten a Jézus Krisztusban. (Régi magyar imádkozók és imádságaik. Protestáns Szemle. 1924. évf.)
BEYTHE ISTVÁN dunántúli származású református pap. 1532-ben született; tanulmányai végeztével egy ideig a zalamegyei alsólindvai protestánsok tanítója, majd prédikátora volt; 1574-ben a soproni magyar evangélikusok választották meg lelkipásztorukká; 1582-ben Batthyány Boldizsár hívta meg udvari papjának s egyben a Batthyány-család birtokában levő Németújvár lelkigondozójának; néhány évvel utóbb püspökké választották. Püspökségének idején, 1591 júniusában, folyt le a híres csepregi kollokvium, mely az evangélikusokat és reformátusokat végleg elszakította egymástól. Beythe István a reformátusokhoz csatlakozott s az evangélikus többség elől visszahúzódott Németújvárra. Itt halt meg 1612-ben, nyolcvan esztendős korában. – Prédikációit annak idején a számottevő szónoki és vallásvédő munkák közé számították. A négy részből álló gyüjtemény (Az evangeliomok magyarázati, Esztendő által való vasárnapi epistolák, A szentek fő ünnepiről való evangeliomok, Fő ünnepnapokra való epistolák magyarázati) 1584-ben jelent meg Németújvárt. – Még több más vallásos munkát is írt, közreadott egy protestáns énekeskönyvet s beleírta nevét a magyar botanika történetébe is. A belgiumi Clusius Károlyt, korának egyik legnagyobb természettudósát, ő támogatta magyarországi növénygyüjtésében. Főleg a magyar fűvészeti terminológia egybeállításában segített neki. Kálvinizmusa körül az 1590-es évektől kezdve erős vallási harc dúlt, mert egyesek támadták, fia pedig, Beythe András, hevesen védte személyét és becsmérelte ellenségeit. Prózai és verses paszkvillusok jártak kézről-kézre az egymástól elszakadt dunántúli ágostai hitvallású és helvét hitvallású lelkipásztorok között s a csúfolódó írások szerzői, elsősorban Beythe András németújvári pap és Keresztúri Mihály csepregi iskolamester, kegyetlenül tépázták egymást latin verseikben.
FÉLEGYHÁZI TAMÁS debreceni születésű református pap. Az 1560-as években Krakkó, Boroszló, az Odera mellett fekvő Frankfurt és Vittenberga főiskoláit látogatta, 1567-ben mezőtúri református tanító volt, 1568-ban szülővárosába hívták meg a református gyülekezet szolgálatára. Melius Péter halála után 1573-tól kezdve ő lett Debrecen városának fő lelkipásztora. 1586 január 16-án halt meg. – A keresztyéni igaz hitnek részeiről való tanítás, kérdésekkel és feleletekkel, ellenvetésekkel és azoknak megfejtéseivel, a híveknek épületekre irattatott. Debrecen, 1579. (A XVI. századból még három újabb kiadása maradt.) – A mi urunk Jézus Krisztusnak Új Testamentoma avagy frigye. Görögből magyar nyelvre fordíttatott és nyilvánvaló értelemmel némely nehéz helyeken rövideden megmagyaráztatott. Debrecen, 1586. (A fordító halála után jelent meg. Gönczi György egészítette ki és rendezte sajtó alá.)
GYARMATHI MIKLÓS református pap. Az 1590-es években a zemplénmegyei Királyhelmec község lelkipásztora volt, alapos teológus, ifjabb éveiben a vittenbergai egyetem tanulója. – Keresztyéni felelet Monozloi András vesprini püspök és posoni prépost könyve ellen, amelyet írt De Invocatione et Veneratione Sanctorum, azaz amint ő fordítja A Szentek Hozzánk Való Segítségekrül, valóban pedig, amint egész írásából megtetszik, a szenteknek segítségükről, segítségül hívásukról, érdemes közbenjárásukról, esedezésükről és szószólásukról, két részben osztattatott és irattatott az igazságnak oltalmazására és a hamis tudományok rontására. Debrecen, 1598. (Monoszlói András prépost 1589-ben adta ki a szentek tiszteletéről szóló munkáját, erre felelt, kilenc esztendő mulva, Gyarmathi Miklós. Feleletében részletesen kifejti, miben egyezik és miben különbözik egymástól a protestáns és a katolikus felfogás a szentek tisztelete dolgában. Munkájára, kilenc esztendővel később, Pázmány Péter válaszolt: Keresztyéni felelet a Gyarmathi Miklós helmeci prédikátornak a boldog emlékezetű Monoszlói András könyve ellen írt csacsogásira. Grác, 1607.)
HELTAI GÁSPÁR kolozsvári unitárius pap. Életéről és munkáiról: a prózai elbeszélők között. – Catechismus Minor. Kolozsvár, 1550. – A Bibliának első része. Kolozsvár, 1551. – Vigasztaló könyvecske. Kolozsvár, 1553. – Háló. Kolozsvár, 1570.
KÁROLYI PÉTER nagyváradi református pap. 1543-ban Nagykárolyban született, a vittenbergai egyetemen tanult, a kolozsvári református iskolában tanított, innen Dávid Ferenc unitárius hitelveinek győzelme miatt távozni kényszerült, így lett nagyváradi lelkipásztor és iskolaigazgató 1568-ban. Melius Péter oldalán és Czeglédi György nagyváradi prédikátor társaságában az unitáriusokkal folytatott hitviták idején lelkesen harcolt a református dogmák mellett. Hitfelei Melius Péter halála után őt választották meg a tiszántúli református egyházkerület püspökévé. Fiatalon, harminchárom éves korában, 1576 április 10-én halt meg. – Az egész világon való keresztyéneknek vallások az egy igaz Isten felől, ki Atya, Fiú és Szentlélek. Debrecen, 1569. (Czeglédi György közreműködésével írt vitairat az unitáriusok ellen.) – Az egy igaz Istenről és a Jézus Krisztusnak örök istenségéről és fiúságáról való prédikációk. Debrecen, 1570. (Védekezés és támadás az unitárius tanítások ellen.) – A halálról, feltámadásról és az örök életről hasznos és szükséges könyvecske. A keresztyének épületekre és vigasztalásokra a Szentírásból kiszedegettetett. Debrecen, 1575. (A halállal kapcsolatos kérdések istenes szellemű fejtegetése.) – Az Apostoli Credónak avagy vallásnak igaz magyarázatja prédikációk szerint. Debrecen, 1584. (Mikor a szerző haldoklott, egyik tehetős biharmegyei barátját kérte meg kézirata kinyomtatására; a kegyeletes érzésű nemesúr nem sajnálta a kiadás költségeit; így jelent meg a könyv, nyolc évvel Károlyi Péter halála után. Nyomtatója, Hoffhalter Rudolf, azt írja előszavában, hogy pártolni kell a nemzeti nyelvet s nem kell egy követ fújni azokkal, akik a latin és görög nyelv alkalmasabb voltát hangoztatják.)
KULCSÁR GYÖRGY zalamegyei göcseji származású evangélikus pap. Az 1570-es években az alsólendvai Bánffyak udvari prédikátora volt Alsólendván, Zala megyében. Hogy az ágostai hitvallást vagy a helvét hitvallást követte-e, nem dönthető el teljes bizonyossággal; egyesek evangélikusnak, mások reformátusnak tartják: valószínű, hogy inkább Luther Márton híve volt s nem Kálvin Jánosé; ez időtájt azonban a dunántúli és felvidéki tájakon még nem vált szét teljesen a két protestáns vallás. Kulcsár György kiváló szónok hírében állott. Szenczi Molnár Albert a posztillaszerzés terén valamennyi kortársa közül neki ítéli oda az elsőséget. (Postilla Scultetica. Oppenheim, 1617.) Egyházi beszédei nem annyira a vitatkozó hittudós fejtegetései, mint inkább a szív emberének megnyilatkozásai. Híveit ugyan ő is keményen leckéztette, de a lelki megindításra is nagy gondot fordított. – A halálra való készületről rövid tanuság, melyben a körösztyén embernek, aki az Isten országát akarja keresni, életének rendi irattatik meg. Az alsólindvai Kultsár György mester által a Szentírásból és tudós doktorok írásiból szedettetett. Alsólindva, 1573. (Ajánlva nagylelkű pártfogójának, Bánffy Miklós földbirtokosnak.) – Az ördögnek a penitenciatartó bűnössel való vetekedéséről és a kétségbeesés ellen a reménységről való tanuság. Irattatott az alsólindvai Kultsár György mester által. Alsólindva, 1573. (Ajánlva az akkor még protestáns Zrínyieknek: Györgynek, Kristófnak, Miklósnak. Nem eredeti mű, hanem Urbanus Regius könyvének fordítása.) – Postilla azaz evangéliomoknak, melyeket esztendő által keresztyének gyülekezetibe szoktak olvasni és hirdetni, prédikáció szerint való magyarázatja. Alsólindva, 1574. (Ajánlva Alsólindvai Bánffy Miklós zalamegyei főispánnak, Maximilián király pohárnokának: «Nagyságod prédikátora alsó lindvai Kultsár György». Két újabb kiadása arra vall, hogy ezt a munkát a protestáns papság nagyon megbecsülte, szövegét szívesen tanulta s a hívők seregének buzgón prédikálta. Előszavában ezt írja a szerző: «Senkit sem káromlottam, hévságos és haszontalan kérdésekben sem mulattam időmet, sem pedig valakinek botránkozásra okot nem adtam, hanem csak az igazságot mondottam meg és csak az egy Istennek dicsőségét akartam oltalmazni».)
VÁLASZUTI GYÖRGY pécsi unitárius pap. Az 1580-as évek végétől kezdve ő volt a dunántúli unitáriusok vezére, vele vitatkozott Pécs lakossága előtt az igaz keresztény vallásról Skaricza Máté ráckevei református prédikátor. A Válaszuti György fogalmazásában megmaradt Pécsi Disputatio részletesen tájékoztat erről a híres hitvitáról. Az unitárius Pécs vitára szólította a református Tolnát, de Decsi Gáspár tolnai kálvinista pap visszautasította a pécsi polgárok felhívását, hiába unszolták a Tolnára kocsizó pécsiek: «Jöjj Péccsé és a mi prédikátorunkat győzd meg. Ha a Szentírásból meggyőzettetik, többé mi kenyeret néki nem nyujtunk és így hozzád térvén, veled egyesek leszünk. Ha pedig oda nem jöhetsz, mi őtet ide kénytelenítjük jönni». Decsi Gáspár így felelt: «Azt megkísérteni haszontalan dolog! Mert a ti prédikátortok is az ő vallásában megerősödött, én is az enyémben. És azért semmiképen egyikünk a másiknak nem engedhetne. Ő is azért ide bár ne jöjjön, én sem megyek oda». Annál jobban megörültek Pécs lakói, mikor megjelent városukban Skaricza Máté ráckevei kálvinista lelkipásztor, a nagytudományú Szegedi Kis István jeles tanítványa s előzetes barátságos tárgyalások után nyilvános disputát tartott Válaszuti Györggyel. Az egyik pécsi templomban 1588 augusztusában indult meg az eszmecsere; a közös éneklés után Skaricza Máté fölment a prédikálószékbe, elmondta beszédét a gyülekezet előtt, felsorolta bizonyítékait a maga állításai mellett; Válaszuti György gondosan jegyezte érveit, azután ő is felállt székében és választ kért kérdéseire, elsősorban arra, hogy isten-e Jézus Krisztus? «Ugyanis azt akarom, hogyha üdvösségnek hirdetésére jöttél és minket tévelygőket az igaz útra akarsz vezérleni, a bibliából mutasd az üdvösséget és a biblia igazságával győzz minket meg, hogy kik az ember Jézus Krisztust valljuk isteni szentelésből urunknak és lelkipásztorunknak, ez nem igaz legyen, hanem ehelyett isten és ember Krisztust kelljen vallanunk. Hogyha azért ebben való mondástok igaz, mutasd meg a bibliából.» Megindult a szóharc a két ellenfél között, a nép feszült figyelemmel hallgatta őket, végül nagy énekléssel zárult be a vita. Válaszuti György meghívta ebédre hitvitázó társát és a többi papot; még a katolikus István deák is megjelent az unitárius lelkipásztor házában; tovább társalogtak a hitbéli dolgokról, megbecsülve és nem támadva egymást. Másnap a templomban tovább folyt a polémia; meggyőződéséből egyik fél sem engedett. A gyülekezet szép rendben oszlott el, a város nevében a katolikus István deák még köszönetet is mondott Skaricza Máténak: «Tisztelendő Máté uram! Egész város, köszönjük kegyelmednek fáradságát és kívánságunkhoz való engedelmét. Melyben való fáradságát mi kegyelmednek meg nem fizethetjük, de Isten adjon jót kegyelmednek, kívánjuk. Míg élünk, emlékezetül tartjuk közöttünk a kegyelmed cselekedetét és emberséggel való beszélgetését». A ráckevei lelkipásztor is keresztény szeretettel búcsúzott a pécsiektől: «Én a kegyelmetek emberségét igen becsülöm és tőlem senki kegyelmetek felöl gonoszt nem hall». Ritka lelki békesség és nyugodt hangulat abban az időben. És sajátságos helyzet. A templomban a keresztény papok a magyar hivőkkel együtt vallásos kérdések tárgyalásával foglalkoznak, ugyanakkor Pécs utcáin török katonaság járkál, a város boltjaiban muzulmán kereskedők árulják portékáikat, a mohamedán mecset tornyából éles hangon kiáltó muezzin szólítja imára az izlám híveit. A templom és a minaret megfér egymás mellett. A távolabbról érkező protestáns papok és vendéglátó pécsi gazdáik megtekintik a város környékét, gyönyörködnek ritka szépségében, sétálgatásuk alatt is barátságos hangon beszélgetnek az isteni titkokról. – Mindez részletesen olvasható Válaszuti György értékes munkájában: a kéziratban maradt Pécsi Disputatióban. – Szövegét bőséges szemelvényekkel ismertette Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891.
A protestáns lelkipásztorok közül számosan szolgálták vallásukat hitvitázó fejtegetésekkel, prédikációkkal, elmélkedő és oktató könyvekkel. Munkásságuk inkább csak a protestáns hittudományi és szónoklati irodalom fejlődésének kutatóit, kisebb mértékben a művelődéstörténelem és egyháztörténet anyaggyüjtőit, végül a nyelv búvárait érdekelheti. A maguk korában ismertebb nevek: Balsaráti Vitus János sárospataki református prédikátor, Basilius István kolozsvári unitárius lelkipásztor, Batizi András tokaji evangélikus pap, Czeglédi György nagyváradi református prédikátor, Csázmai István gyulafehérvári unitárius lelkipásztor, Decsi Gáspár tolnai evangélikus pap, Hunyadi Demeter erdélyi unitárius püspök, Huszár Gál pápai református prédikátor, Karádi Pál alföldi unitárius püspök, Károlyi András sárospataki református tanár, Károlyi Gáspár gönci református prédikátor, Perneszi András vasmegyei evangélikus nemesúr, Sibolti Demeter győri evangélikus szuperintendens, Siderius János tarcali református prédikátor, Sóvári Soós Kristóf sárosmegyei evangélikus nemesúr, Szikszai Hellopoeus Bálint debreceni református prédikátor, Vizaknai Gergely kolozsvári református tanár.
Az egyszerűbb hívők megelégedtek prédikátoruk élő szavával, a tehetősebbek imádságoskönyveket is vásároltak. Luther Márton a protestánsok első és legfőbb imakönyve gyanánt a Szentírást jelölte meg, de prédikátortársai szükségét látták annak, hogy vallásos elmélkedéseket, tanításokat, vigasztalásokat, fohászkodásokat adjanak az olvasók kezébe. Ezek az áhítatos szövegek nem egyszer valóságos vallásos költemények voltak prózában, a dogmatikus ellentéteket nem fejtegették bennük, egyedül az istenfélelem erősítésére törekedtek. A protestáns ember épen úgy vágyódott a mennyek országába, mint a középkor katolikus hívője, a földi életet a túlvilági örök életre való előkészületnek tekintette. A magyar hitújítók a legkedveltebb német és latin épületes könyvek nyomán több imádságosgyüjteményt bocsátottak közre. Így jelent meg Heltai Gáspár Vigasztaló Könyvecskéje, Balassa Bálint Füves Kertecskéje, Szalaszegi György muraszombati evangélikus lelkipásztor Avenarius-fordítása. (1593.) Az utóbbinak eredetije, Habermann János vittenbergai egyetemi tanár imádságoskönyve, a legnépszerűbb német evangélikus népkönyvek egyike volt; imádságokat adott az év mindegyik ünnepére, a hét mindegyik napjára, a nap mindegyik mozzanatára; figyelembe vette a különböző társadalmi osztályokat és életviszonyokat; valóságos középkori rendszerességű mintaimádságokat közölt protestáns szellemben. A hitbuzgalom terén lassankint így kezdett újból érintkezni – a XVI. század utolsó negyedében – a protestantizmus a katolicizmussal. Isten imádásának szelleme azonos ösvényeken haladt az üdvösség felé, csak az alapvető ellentétek surlódtak továbbra is egymással. A protestáns hittudósok egyes dogmák kérdésében, Mária és a szentek tiszteletében, a szertartásokban, egyházi rendfokozatokban, pápaságban, szerzetességben, papi nőtlenségben, latin nyelv használatában sohasem egyezhettek ki a katolikus papsággal. A szakadék és szembenállás örök időkre áthidalhatatlan maradt. Egyesülésről csak a gyöngehitűek álmodozhattak.
Luther Márton és Kálvin János: a magyar protestáns igehirdetők két vezércsillaga. Róluk ekként ír Ravasz László: «Luther a kedély embere, ki gondolatainak, érzéseinek, tapasztalatainak túláradó gazdagságából termékeny magvakkal szórja tele korát; Kálvin az értelem és akarat embere, ki az elvetett magokat mondhatatlan törődések között gondozza, védi, munkálja és – sokszor véres kézzel – gyomlálja. Luther szerencsés természet, ki zseniális ösztöne után halad; Kálvin tragikus jellem, ki tervszerűen, öntudatosan tör a cél felé. Luther egész világa a hívő ember körül alakul ki, Kálviné a kegyelmes Isten körül. Luthernek a biblia élő vizek kútfeje volt, amely mindenkinek felkínálta az örök élet üdítő italát, aki csak forrásaihoz ment; Kálvinnál törvény lőn, amely a maga ellenmondást nem tűrő parancsaival behálózza és parancsa alá igázza az egész életet. A lutheri etika alapgondolata a türelem, amelynek szenvedő hősei mély bensőséggel, kedélyük nemes tisztaságával állanak az ellenséges világ közepette, háborúságaikkal önmagukhoz és Istenhez menekülve; Kálvin etikájának alapgondolata az engedelmesség, amely egyedül Istenre hallgatva, de az ő mindenhatóságának képében szembeszáll a világgal és vaskézzel kényszeríti, hogy az minden vonatkozásban: politikában, nemzetgazdaságban, tudományban egyedül Isten dicsőségének szolgáljon és az ő szent törvényei előtt hódolattal meghajoljon». (A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915.)
Nehéz eldönteni, vajjon ki a legkülönb írói tehetség a XVI. század protestáns vallásos prózaírói között? A hittudományi iskolázottság azonos menete, a papi gondolkodás hasonlósága, a hitbeli témáknak itthon és a külföldön való egyezősége, a tárgyalás és stílus nemzetközi egyformasága, a képzelőtehetség szárnyalását és a vélemény szabad megnyilvánítását megkötő egyházi fegyelem az írói egyéniséget eléggé korlátok közé szorította. – Bodnár Zsigmond dícséri Bornemisza Péter munkáinak értékes tartalmát, vonzó, élénk, színes nyelvét, jó magyarságát. Előadása, úgymond, figyelemreméltó; száz meg száz gondolat és kép hullámzik fejében; képzelőtehetsége erős, de ízlése gyarló; bőven használja a rikító színeket. (A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891.) – Horváth Cyrill elismeréssel szól Dávid Ferencről: a magyar reformátorok közt egy sincsen hozzá fogható; buzgó, nemes szív, tele jámborsággal, szeretettel; a század salakjától mentes szabadelvűség és türelem; hatalmas tanulmány, erős dialektika, fényes szónoki tehetség; mint polémikus a legkiválóbbak közé tartozik, mint templomi szónok a legjobbak közé emelkedett, akiket kora ismert. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Ravasz László szerint a kor egyik legnagyobb luteránus szónoka, Bornemisza Péter, tervszerűbben építi fel beszédeit, mint Melius Péter, igehirdetésének anyaga is sokkal változatosabb, de sehol sem olyan mély; humanista műveltsége új színeket ad szónoklatának, élénkebb képzelete szebbé teszi nyelvét, könnyű észjárása gördülékenyebbé formálja stílusát, de mindent összevéve mégis elmarad Melius Péter egy oldalú, csökönyös, ám annál erősebb, szinte brutális igehirdetése mögött. (A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915.) – Trócsányi Zoltán kétségtelennek tartja, hogy a XVI. századi hitvitázók és prédikálók között Bornemisza Péter áll a legelső helyen; a szónokok közül aránylag az ő könyveit lehet legjobban élvezni; jobban, mint Melius Péter, Telegdi Miklós és mások prédikációit. (A régi magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1925.) – Kerecsényi Dezső szerint a prédikálásban Bornemisza Péternél többet nem adhatott egy emberi élet; nyolcezer lapra terjedő betűtömegében nemcsak a lélek irányítója, hanem az élet ismertetője is; prédikációiban benne van azonkívül az élő hang ritmusa, sőt beszélő gesztusa. (Bornemisza Péter. Protestáns Szemle. 1929. évf.)
Irodalom. – Fabó András: Beythe István életrajza. Pest, 1866. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. – Kulcsár Endre: Kulcsár György postillái. Figyelő. 1887. évf. – Zoványi Jenő: Tanulmányok a magyar protestáns egyház és irodalom köréből. Sárospatak, 1887. – Thury Etele: Sibolti Demeter élete és munkái. Protestáns Szemle. 1890. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. – Zoványi Jenő: Teológiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtúr, 1894–1901. – Révész Kálmán: Beythe István apológiája. Protestáns Szemle. 1895. évf. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. Öt kötet. Budapest, 1904–1905. – Kardos Albert és Beöthy Zsolt tanulmányai a Képes Magyar Irodalomtörténetben. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Ravasz László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1561-ig. Budapest, 1922. – Bruckner Győző: A reformáció és ellenreformáció története a Szepességen. I. köt. Budapest, 1922. – Thienemann Tivadar: XVI. és XVII. századi irodalmunk német eredetű művei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922–1923. évf. – S. Szabó József: A Perényiek a magyar reformáció szolgálatában. Budapest, 1923. – Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924. – Révész Imre: Régi magyar imádkozók és imádságaik. Protestáns Szemle. 1924. évf. – U. az: A magyarországi protestantizmus történelme. Budapest, 1925. – Trócsányi Zoltán: A régi magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1925. – Téglás Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. – Enyedy Andor: Magyar református kátéirodalom. Teológiai Szemle. 1928. évf. – Gulyás Pál: Mikor jelent meg az Életnek Kútfeje című könyv brassói kiadása? Irodalomtörténet. 1928. évf. – U. az: Kulcsár György Postillájának állítólagos harmadik bártfai kiadása. Irodalomtörténet. 1928. évf. – U. az: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest, 1929. – Kerecsényi Dezső: Bornemisza Péter. Protestáns Szemle. 1929. évf.
