SZÖVEGHAMISÍTÁSOK.
SZÖVEGHAMISÍTÁSOK.
AZ ÁRPÁDKORI magyarnyelvű szövegmaradványok csekély száma néhány rajongót és hamisítót arra indított, hogy megszaporítsák a legrégibb magyar nyelvemlékeket. Próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Ha egyik-másik jól sikerült hamisítvány rövid időre megtévesztette is a hiszékenyebb érdeklődőket, mindig akadtak olyan szaktudósok, akik nem késtek leszámolni a gyanús eredetű maradványokkal.
A XVIII. század végén tűnt fel történetirodalmunkban: a Csíki székely krónika. Ezt a latinnyelvű hamisítványt Aranka György erdélyi író 1796-ban kapta Csíksomlyóról egy katolikus plébánostól. Mivel hitelessége egyre gyanúsabbnak tűnt fel előtte, nem merte kiadni. Elsőízben Killényi Székely Mihály nyomatta ki szövegét 1818-ban. Most már híre ment a krónikának, a történetírók közül többen védelmezték forrásértékét. Később kiderült a valóság. A krónikát a XVIII. század utolsó évtizedében a székelyföldi Sándor-család készítette részint anyagi érdekből, részint családi hiúságból. Egy nagy pert akart vele eldönteni s a familia ősi rabonbán-eredetét iparkodott bebizonyítani. Ma Szádeczky Lajos kutatásai után (1905) – senkisem kételkedik a krónika hamisítvány voltában.
A legügyesebb szélhámosok egyike volt az 1830-as és 1840-es években LITERÁTI NEMES SÁMUEL. (1795–1842.) Ez az erdély származású régiségárus többízben beutazta Magyarországot és Ausztriát, szenvedélyesen gyüjtötte a legkülönfélébb történeti és természeti ritkaságokat s nagy feltűnést keltő régiségeit a maga gyártmányaival is gyarapította. Kéziratos hamisítványokból álló hagyatékát a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Latinnyelvű képes krónikája egy nyolcsoros rímes magyar verset foglalt magában a tatárjárás korából. Ezt a XIV. század elejéről keltezett hamisítványt Toldy Ferenc a Magyar Tudományos Akadémiának egyik 1854. évi ülésén be is mutatta mint hiteles emléket. Másik hamisítványáról, az I. András korabeli magyar imádságokról, Jerney János akadémiai tag egész kötet magyarázatot írt 1854-ben. Bámulatos, hogy ez a félművelt antikvárius mennyire félre tudta vezetni korának legtudósabb embereit, holott már hirdetéseinek megfogalmazása is világosan mutatta, mennyire vásári jellegű volt egész lelkisége. («Értesítő levele a nagyérdemű publikumhoz, városról-városra mutatás és megmagyarázás végett hordozott históriai és természeti régiségekkel teljes kabinetjáról.» «Hirdető levele az özönvíz előtt élt némely csuda állatokat s azoknak maradványit és azután a tündér időkbe élt emberek hadi öltözetjeiből, fegyvereikből, bálványaikból s több mint ezer darab kínai, egyiptomi, görög, római, magyar és német régiségekből álló gyüjteménye mutatásáról és magyarázásáról.» «Múmia hírlap, mellyel a közönséges nézés végett kitette azon régi ritkaságokból álló gyüjteményét, melyről nagyítás nélkül bátorkodik állítani, hogy a t. t. urak s asszonyságok megelégedésüket fogják nyerni.»)
Leghíresebb hamisítványát, a XI. századba helyezett I. András korabeli imádságokat, állítólag egy klagenfurti latin kódexbe rejtve találta 1842-ben. Még halála előtt eladta a kódexet Jankovich Miklósnak s a kódex az ő hagyatékából jutott a benne megőrzött magyar imádságos szöveggel együtt a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. Toldy Ferenc és Jerney János 1850-ben megvizsgálták a nagy értéket igérő szövegeket, a leletet hitelesnek találták s ettől az időtől kezdve az I. András korabeli imádságokat jó ideig a legrégibb magyar nyelvemlékek gyanánt emlegették. («Ó Jézus és Szent Mária asszonyt hívők, Isten rontsa pápa úr elleneit…» 21 sor.) Amint annak idején Révai Miklós a Halotti Beszédet, akként fejtegette – olyan széles alapon – Jerney János az András-kori Imádságokat. Közölte hasonmását, megállapította olvasását, megvilágította kiejtését s minden mondatához bőséges művelődéstörténeti és nyelvészeti magyarázatokat fűzött. (1854.) Nem vette figyelembe, hogy milyen tudatlan elírások és nyelvi furcsaságok éktelenkedtek a szövegben. A sokat emlegetett szövegkoholmányról Szabó Károly józan kritikája rántotta le a leplet. (1866.)
A hún-székely rovásírás betűjegyeivel készült hamisítványok sorába tartoztak: a pozsonymegyei Gellei imádságoskönyv, a megfejthetetlen ákombákomokat mutató Rohonci-kódex és a nyírfakéregre írt Turóci fakönyv. Míg ezek főleg az 1840-es, 1850-es és 1860-as években foglalkoztatták a nyelvi régiségek búvárait, az 1870-es években Somogyi Antal Régi magyar énekei, az 1880-as években az ősi magyar énekekkel hivalkodó Karacsay-kódex vitái ébresztettek figyelmet.
A Gellei imádságoskönyvnek két másolata van: az egyiket a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára, a másikat a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár őrzi. Rövid kézirat, betűi csak utánozzák a hún-székely írásjegyeket, tartalmát ismert katolikus imádságok teszik. 1777-ben bukkant fel, mikor Hájos István kegyesrendi szerzetes adatokat keresett a magyarok régi szittya írásáról szóló latin könyvéhez s egyik rendtársa megküldte számára ezt a pozsonymegyei, állítólag Gelle községből származó kéziratot. (Révai Miklós és Toldy Ferenc még hiteles emléknek tartották, de Szabó Károly 1866-ban kimutatta értéktelenségét.) – A Rohonci-kódex a rohonci Batthyány-könyvtárból jutott a Magyar Tudományos Akadémia birtokába 1838-ban. Vaskos írott könyv, érthetetlen szöveggel, de a hamisításnak annál feltűnőbb jeleivel. Literáti Nemes Sámuel keze benne volt ebben a hamisítványban is. (Szabó Károly: 1866.) – A nyírfahéjra írt turóci oklevél, a Turóci fakönyv, 1839-ben vonta magára a figyelmet: egy vármegyei adószedő találta az egyik felvidéki családi levéltárban. Százhuszonhét személynév van benne hún-székely írással. A betűk a Bél Mátyástól közzétett szittya írásjegyek utánzatai, a szöveg régi turócmegyei nemesek neveinek jegyzéke. Eléggé tehetségtelen hamisítvány. (Szabó Károly: 1866.) – Somogyi Antal földbirtokos 1873-ban nyomatta ki Régi magyar énekek című könyvét. Ebben számos régi verset közölt s azt állította, hogy szövegei hún-székely betűkkel feljegyzett hegedős-énekek maradványai. Gondja volt a régi szavak és ismeretlen szólások magyarázatára is; csak azt vétette el, hogy a szavak és szófordulatok egy részét a nyelvújítás-korából kölcsönözte. Erre az egykorú komoly kritika mindjárt rámutatott. (Budapesti. Szemle. 1873. évf.) – A Karacsay-kódexre jóhiszemű meggyőződéssel Király Pál tanár hívta fel a figyelmet 1888-ban: a hún-székely betűs írott könyv a Karacsay-család tulajdona volt s hegedősénekeket foglalt magában. Néhányan hittek is valódiságában, de utóbb kiderült, hogy valami ügyes hamisító munkája a kézirat (Akadémia: 1903.)
Kiadások. – Az árpádkori ál-nyelvemlékek szövegei Toldy Ferenc régebbi irodalomtörténeti olvasókönyveiben, továbbá Killényi Székely Mihály, Jerney János, Szabó Károly, Somogyi Antal és Sebestyén Gyula alább idézett munkáiban.
Irodalom. – Killényi Székely Mihály: A nemes székely nemzetnek constitutiói, privilegiumai. Pest, 1818. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest, 1854. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Szabó Károly: A régi hún-székely írásról. Budapesti Szemle. 1866. évf. – Somogyi Antal: Régi magyar énekek. Két füzet. Arad, 1873. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Tolnai Vilmos cikke Tóth Béla könyvében: Magyar ritkaságok. Budapest, 1899. – Szily Kálmán: A rovásírás él-e a magyar nép között? Budapest, 1903. – Szinnyei József: A Karacsay-kódexről. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – Katona Lajos: A rovásírás ügyében kiküldött bizottság jelentése. U. o. 1904. évf. – Szádeczky Lajos A csiki székely krónika. Budapest, 1905. – Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1907. – U. az: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. – Ernyey József: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Századok, 1917. évf. – Sebestyén Gyula válasza. U. o. 1917. évf. – U. az: Rovásírásos emlékek. Szily-emlékkönyv. Budapest, 1918: – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Kolozsvár, 1919.
