LATIN IRODALOM: SZENT GELLÉRT PÜSPÖK ÉRTEKEZÉSE.
LATIN IRODALOM: SZENT GELLÉRT PÜSPÖK ÉRTEKEZÉSE.
A MAGYARORSZÁGI latinnyelvű irodalomnak Szent István király Intelmei mellett SZENT GELLÉRT püspök hittudományi vonatkozású kézirata a legrégibb maradványa: Deliberatio Gerardi Moresauae ecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum. Magyarul: A marosi egyház püspökének, Gellértnek értekezése a három ifjú énekéről. Terjedelmes tanulmány ez a Nabukodonozortól tüzes kemencébe vetett zsidó ifjakról. Tartalmilag is, alakilag is a legziláltabb középkori iratok közé tartozik. A Szentírást magyarázó teológiai fejtegetések szeszélyesen keverednek benne a skolasztikus filozófia tételeivel. Dogmatikus elmefuttatások, bibliai értelmezések, erkölcsi oktatások, elvont bölcselkedések, grammatikai, történeti és természettudományi elemek halmozódnak fel lapjain. Benne van a XI. század minden iskolás tudása és misztikus képzelgése. Latin nyelve nehezen érthető, sok helyen dagályos. Szóval, az egész értekezés egy nagyon olvasott, de rendszertelenül gondolkodó és homályos stílusú teológusnak meglehetősen zavaros alkotása. Forrásai: Platon, Szent Jeromos, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Sevillai Szent Izidor, Beda Venerabilis és Cassiodorus művei.
Művelődéstörténeti elem és személy es vonatkozás is akad ebben a munkában. A rajongólelkű szerző keserűen panaszkodik az általános erkölcsi romlottság miatt s ingerülten szemléli, mennyi a visszaélés az egyházi rend kebelén belül is. Alig tanulja meg valaki a zsoltárokat, máris püspök akar lenni, az egyházi hivatalokat pénzért vagy ajándékért adják-veszik, Krisztus némely papjai dőzsöléssel töltik életüket. Mindez inkább az olasz és német viszonyokra vonatkozik, a magyarok hazáját «a mi kedves Pannoniánk»-nak nevezi a szerző. Itt is van elég baj. Az egyház emberei nem erősek a hatalmasok akaratával szemben, csak magukban zsörtölődnek s félnek attól, hogy meg találják sérteni a királyi füleket. Pedig midőn valaki a maga jó helyzete miatt fél megbántani a halandó embert s tetszeni óhajt olyan nagy úrnak, aki ma van és holnap már nyoma sincs a föld színén, az ilyen pap semmiben sem különbözik azoktól, akik Babilónia királyának bálványszobrát imádták. Nincs balgább dolog, mint a földi dolgokat a lelkiek elé helyezni, Krisztus szavait lábbal tiporni, az ördögöt Isten elé tenni. «Szörnyűség! Gyakran látunk ilyeneket. Istent féljétek, mondja a Szentírás, a királyt tiszteljétek. Isten félelme és a király tisztelete között nem kis különbség van. Ellenkezőleg, a királytól félnek, holott ő halála után féregnek és rothadásnak nevezhető; a vezért mérték nélkül tisztelik, szemben az isteni rendelettel és azon törvénnyel szemben, melyet a Szentlélek adott számunkra. Ó hazug század! Ó esztelen világ! Tulajdonképen senki sem nevezhető igazi királynak, aki nem szolgája Istennek. Akik csak azért uralkodnak, hogy király legyen a nevük és a népet felfalják, az adót behajtsák és mindent a világ kívánsága szerint hiú dicsőségre fordítsanak, azok nem királyok, hanem a nép eltiprói.» Mindez a dorgálás és jajszó nem Szent István királyt illette, hanem egyik utódát, Aba Sámuelt. Ezt a németektől szorongatott magyar uralkodót Szent Gellért nem szerette s kegyetlenségei miatt az 1043. év húsvétjén a csanádi templomban nyilvánosan megdorgálta.
A Deliberatio befejezetlen kézirat. Szövege a tizennyolc versből álló szentírási ének ötödik versénél félbeszakad. Igy is vaskos kötet, de a szerzőnek annyi volt a mondanivalója, hogy elmélkedéseit szinte lázas bőbeszédűséggel vetette pergamenjeire. Öreg ember volt már, élete végéhez közeledett, de még a pogány lázadást megelőző általános mozgolódás közepette is dolgozott. Még beírta könyvébe életének nagy csalódását egykori híveiről: «Nálunk dühösségtől dúlván-fúlván, mindnyájan megátkozták nemcsak az isteni szertartásokat, hanem magát Isten fiát, a mi Urunkat, Jézus krisztust is».
Szent Gellért még több más munkát is írt, de ezeknek kéziratai elvesztek. Az egyikben Szent János apostol első levelét magyarázta, a másikban értelmezéseket fűzött Szent Pálnak a zsidókhoz intézett levele első fejezetéhez, a harmadikban a Szentháromságról értekezett. Többen neki tulajdonították Szent István király Intelmeinek szerzőségét is, de ez inkább csak kegyeletes vélemény.
SZENT GELLÉRT a 980. év táján született Velencében olasz patricius-családból. Jámbor szülei szerzetesnek adták, huszonötéves korában már a velencei bencésrendház perjele volt. Mint perjel öt évet töltött a bolognai iskolában, hazatérése után szerzetestársai apáttá választották. De Gellért a Szentföldre vágyott, egy zárai hajón el is indult kelet felé, csakhogy az erős vihar a dalmát partokon kiszállásra kényszerítette. Ekkor találkozott a pannonhalmi monostor apátjával, Rasinával. Az apát rávette, hogy térítői feladatot vállaljon Magyarországon, így került Gellért Szent István országába s 1015 nyarán már Pécsett prédikált. Sikerült beszédei annyira megnyerték Mór pécsi püspök tetszését, hogy a püspök Szent István király elé vitte olasz vendégét. A magyar királyi udvarnak is tetszett az olasz szerzetes szónoklata s a király megbízta őt nyolcéves fiának, Imre hercegnek nevelésével. Gellért dicsőséggel viselte tisztét; csak akkor vonult félre, mikor a herceget már megerősítette a keresztény erényekben. Ezután hétévi remeteéletet élt. Elvonult a bakonybéli rengetegbe; dolgozott, elmélkedett, imádkozott, könyveket írt. Midőn Szent István legyőzte a pogány Achtum vezért, Gellértet nevezte ki a csanádi egyházmegye első püspökévé. A fáradhatatlan főpap lángoló lelkesedéssel terjesztette Isten igéjét, sokat dolgozott hívei lelki üdvösségéért, de élete végén szomorúan kellett tapasztalnia, hogy milyen hálátlanok az emberek. Szent István király halála után kitört a pogány lázadás s a szentéletű csanádi püspök a budai Gellérthegyen vértanuságot szenvedett hitéért 1046-ban, épen akkor, mikor a hazaérkező I. Endre király elé igyekezett. A pogány zendülök a hegy tetejéről a mélységbe taszították, fejét a hegy lábánál szétzúzták, mellébe lándzsát döftek.
Szent Gellért életében nevezetes az ő bakonybéli remetesége. Az egykori velencei bencés apát a Bakony erdőségeibe rejtett béli kolostor táján egy kis viskóban élt (1023–1030), itt szolgált Istennek, itt kereste és itt találta meg lelki enyhülését. Időnkint összejött bencés testvéreivel, segített nekik az erdőirtásban, egyiknek-másiknak tollba mondta elmélkedéseit. Egy kút volt házikója mellett, patak is csörgedezett szomszédságában, olykor vadállatok csörtettek a vadonon keresztül. Egy megriadt szarvasünö kis borja egyszer fel is döntötte tintáját, mikor magánosan dolgozgatott kéziratán. Máskor egy halálosan megsebzett farkas szegődött hozzá s a szent férfiú mind a két állatot, a kis szarvast és a sebeiben vergődő farkast, magához szelídítette. Mikor Szent István király meghagyásából mint csanádi püspök megindult délvidéki térítő útjára, Bakonybélből két szerzetest vitt magával: Valtert és Ulrikot; azonkívül a többi bencés kolostorból is kapott még nyolc felszentelt papot. Ezek a bencések jó prédikálók voltak, azonkívül Valter ügyesen tanított s így a csanádi egyházmegye nagy hasznát vette buzgóságának az új magyar papi nemzedék felnevelésében. Szent Gellért fájdalommal vált meg bakonybéli magányától, de királya parancsában Isten küldő szózatát hallotta. Remetesége helyén, a szent kút mellett, példaadó életének emlékére csakhamar felépítették Szűz Mária kápolnáját.
Csanádi püspöksége idejéből maradandó emlékű mozzanat Aba Sámuel királlyal szemben tanusított rettenthetetlen magatartása. Péter elűzése után Sámuel egy ideig igazságosan uralkodott, de az 1043. év nagyböjtjében számos előkelő magyar urat megöletett, karóba húzatott, agyonveretett. Igy ment Csanádra, hogy ott ülje meg húsvét ünnepét. Szent Gellértnek, az akkori szokás szerint, az lett volna a kötelessége, hogy a király szállására menjen, ott fejére helyezze a koronát s az uralkodót a néppel együtt a templomba kísérje; de a püspök kijelentette, hogy nem fogja a királyt sem koronával ékesíteni, sem a székesegyházba kisérni. A többi püspökben nem volt ilyen erkölcsi bátorság, ők feltették Aba Sámuel fejére a koronát s vele együtt nagy pompával bevonultak a csanádi templomba, bár jól tudták, hogy a véres cselekedet elkövetőjének előbb nyilvánosan vezekelnie kellett volna. Alig jelent meg a király és kísérete a templomban, Szent Gellért a szószékre sietett s – az életéről szóló nagy legenda szerint – így szólt a királyhoz: «A szent negyvennapi böjt arra van rendelve, hogy annak megtartása által a bűnösök bocsánatot, az igazak jutalmat nyerjenek. Te pedig, ó király, beszennyezted azt gyilkos kardoddal s elraboltad tőlem az atya nevet, mert hiszen ma legkedvesebb gyermekeim hiányzanak: nem érdemelsz tehát semmi bocsánatot. Mivel pedig kész vagyok meghalni Krisztusért, megjelentem neked a jövendőt: Ime a jövő évben harmadszor támad fel ellened a bosszúállás kardja; s elveszi tőled az országot, amit hamissággal szerzettél». Mindezeket latinul mondotta. A latinul értő papok elszörnyedve hallották a megdöbbentő igéket s a király háta mögül intettek a tolmácsnak, hogy ne fordítsa le magyarra a püspök szavait. A tolmács reszketett félelmében és hallgatott, de pap volt s mikor a püspök rákiáltott, engedelmeskednie kellett. Aba Sámuel meghallgatta a dorgálást, nem ölette meg a szent férfiút, távozott a templomból s Szent Gellért továbbra is ottmaradt egyházmegyéje élén.
Deliberatióját egyik jóbarátjának, Isingrimus szerzetesnek, kérésére írta. Isingrimus szerette volna tudni, milyen magyarázatok fűzhetik a szentírási három ifjú énekéhez, ezért rávette a püspököt, hogy kezdjen bele fejtegetéseibe. Szent Gellért gyorsan dolgozott s amint munkája egy-egy részével elkészült, mindjárt megküldte fogalmazványát Isingrimusnak. – Munkája később hétszázévi lappangás után került elő, de ettől az időtől kezdve egyesek igen behatóan foglalkoztak a Deliberatióval, így mindjárt a szöveg érdemes kiadója, Batthyány Ignác. (1790.) – Kevés jót mondott a mű filozófiai értékéről, a fejtegetéseiben megnyilvánuló gondolkodásról és stílusának latinságáról Ompolyi Mátrai Ernő. (1878.) – Világosabbá lett Szent Gellért eszmemenete és számos nehezen érthető állítása Karácsonyi János könyve nyomán. (1887.) – Pauler Gyula ezek után is megmaradt azon álláspont mellett, hogy a Deliberatióban a XI. század csaknem valamennyi téves ismerete, mértéktelenül rajongó miszticizmusa és furcsa latinsága egybe van halmozva. (1888.) – Enyhébben méltatták a sajátságos tartalmú és stílusú művet a Szent Benedek-rend történetírói. Zoltvány Irén szerint a Deliberatio elitélőinek szigorú bírálata egyoldalú kritika. Hajdu Tibor szerint Szent Gellért műve a maga korában határozottan tudományos alkotás volt. Hogy a szerző eszmefűzései kúszáltak, mondatai akárhány helyen az értelmetlenségig homályosak, hogy az egész szöveg a hevenyészettség és átdolgozatlanság benyomását kelti, ezt a Szent Benedek-rend történetírói sem vonták kétségbe. (1902.)
Kiadások. – A Deliberatio szövegének XI. századi másolatát a freisingeni káptalan levéltára őrizte meg, innen jutott a kézirat a müncheni királyi könyvtár birtokába. – A kódex értékével és tartalmával attól az időtől kezdve foglalkoztak, hogy Meichelbeck Károly német egyháztörténetíró a XVIII. század első negyedében felhívta rá a tudományos világ figyelmét. (Historia Freisingensis. 1724.) – Kiadása jó ideig késett, míg végre Erdély tudós püspöke, gróf Batthyány Ignác a maga költségén Bécsben lemásoltatta s Gyulafehérvárt kinyomatta szövegét. (Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et acta hactenus inedita. 1790.) – E terjedelmes kiadás hibáit száztizenkét esztendő mulva Sörös Pongrác igazította ki a kézirat és nyomtatvány szövegének gondos egybevetésével. (A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902.)
Irodalom. – Batthyány Ignác: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et acta hactenus inedita. Gyulafehérvár, 1790. – Ompolyi Mátrai Ernő: A bölcsészet Magyarországon a skolasztika korában. Budapest, 1878. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. – Pauler Gyula bírálata Karácsonyi János könyvéről. Századok. 1888. évf. – Karácsonyi János Szent Gellért püspök müncheni kódexe. Magyar Könyvszemle. 1894. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Budapest, 1897. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – Hajdu Tibor és Zoltvány Irén tanulmányai a bencés rendtörténetben: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Fenczik István: Szent Gellért helye a filozófia történetében. Budapest, 1918 – Balogh József: Szent Gellért és a Symphonia Ungarorum. Magyar Nyelv. 1926. évf. – Kühár Flóris: Szent Gellért Bakonybélben. Pannonhalmi Szemle. 1927. évf.
