A NÁDI TÜCSÖKMADÁR. Locustella luscinioides (SAVI) 1824.
A NÁDI TÜCSÖKMADÁR.
Locustella luscinioides (SAVI) 1824.
Locustella luscinioides (SAVI) 1824.
[Sylvia luscinioides SAVI. – Salicaria luscinioides KEYS. & BLAS. – Threnetria acheta SCHAUER. – Potamodus luscinioides BLANF. – Acrocephalus luscinioides NEWT.]
Népies neve: kurrogó madár (Dinnyés).
Jegyei: körülbelül akkora, mint előbbi; tollazatán semmi rajzolat nincsen; fölül rozsdás olajbarna, alul jóval világosabb, az alsó test közepe fehéres, úgy a torok is; csőre szarúbarna, az alsó káva töve világos; szemei barnák; lábai barnás hússzínűek. A cserregő nádi poszátától (Acroc. streperus) hosszú alsó farkfedői mindenkor megkülönböztetik. Hasonlít a fülemiléhez is, de farka kerekebb s nem oly rozsdavörös.
Mértéke: H. 14,5–14,7; Sz. 6,4–6,8; F. 5,5–6; L. 2,05–2,2; Cs. 1,2–1,3 cm.
Helyenként előfordul Közép- és Dél-Európában, így Spanyol-, Franczia-, Olaszország, Galicziában, Német-Sziléziában, Dél-Oroszországban stb.; Ázsiában: Transkaspiában, Turkesztánban, Palesztinában; Afrikában: Egyptomban, Algeriában, Marokkóban s a Szahara egyes oazisain a 32° é. szél. alatt. Északon Németalföldön közönséges; körülbelül Angliában fekszik elterjedésének északi határa. Hazánkban először 1834-ben PETÉNYI Sal. János találta a Rákos-pataknál, 12 évvel SAVI után, ki e madarat 1828-ban Toszkánában födözte föl; utána ZELEBOR a Drávafokon az 50-es években Bellyén gyüjtötte. Erdélyben CSATÓ J. volt az első, ki BUDA A. társaságában 1863-ban Krisenynél és Drassónál s később Nagy-Enyednél, reábukkant. Azonban csak a 80-as években tudtuk meg, hogy e ritkának tartott madár számos tóságunkon igen gyakori, így a Fertőn, Hanyságban, Velenczei tavon, Balaton vidékén, a Mezőség tavain, a Drávafokon, a Szerémségben, a pestmegyei tavakon, a temesmegyei erekben és holtágakban, a Duna árterein, a Kolozsvár körül fekvő tócsáknál (városi-, apahidai tó) Torda és Kolozsvár között a Hármas fogadónál huzódó nádasokban stb.
Fajtársaitól eltérőleg a vad, magas, czimeres, tiszta nádságot lakja; csak a «Hanyságban» láttam erdőben is, náddal, füz- és égerfákkal, iszalaggal kevert sűrűségekben. Ez egyedüli esetben, faágakon ugrálva is megfigyelhettem. Hozzánk az országos középnap szerint: április 7–8-án érkezik vissza s jelenlétét csakhamar sajátságos pirregésével árulja el. A vad, kuszált, törmelékes, hónyomásos nádságokban észrevétlenül felkúszik a nádszálra s félmagasságban vagy a bojton ülve, rokonainak módjára hallatja egytagú trilláját, mely mélyebb mint előbbieké s u vagy ő hangzik ki belőle, tehát: bsurrrrrrr – – –. Hasonlít a Rumkorff-féle szikraindító burrogásához vagy a bugócsiga bsr betükkel módosított bugásához is, de kifejezni alig lehet. Pirregésének leghosszabb időtartama – mint órával kezemben tapasztaltam – 6' 50" percz. Bevezetésül egyes gyengén hallható, vízbugyborékolásra emlékeztető egyhangú hangokat is szokott adni. Félelmét tík, stix, píty éles szótagokkal fejezi ki.* Ha megzavarjuk csodálatos hangversenyét, a sűrű aljazatba menekül. Különös azonban, hogy lövésre – még ha magát a madarat esetleg el is hibáztuk – gyakran azonnal reázendít megint s szólva, kiváncsian kuszik fel a nádszálra. Majd csaknem egész nap, sőt éjjel is pirreg s mondhatom, különösen érinti az embert, mikor a nádasban még éjféltájt is 20–25 darabot egyszerre hall surrogni. Fészkét – főleg májusban – lapos helyeken, nádbuczkák tövébe, szemetes nádtörmelékbe építi. Külsejét tekintve, csakis a kis vizicsibe fészkével téveszthető össze. Majdnem tisztán száraz, szélés nád-, gyékény-, sáslevelekből van rakva, még bélése is abból való, csakhogy a fészek csészéje szép sima s meglehetős mély. A madárhoz képest aránytalan nagy s a nádiposzáta fészkektől teljesen elütő, mert soha sincsen nádszálakhoz erősítve. Némileg azonban a szakállas czinege fészkére is emlékeztet, de csak burka, mert előbbinek fészke belül mindig finomabban – leginkább nádbojttal – van kibélelve. 4–5 tojása fehér vagy halvány barnásfehér alapszinen, barnán vagy szürkén pettyezett, különösen a tojás vastagabb részén sűrűbben, sőt koszorúsan.
Dr. MADARÁSZ GY. fülemileszerü, dallamos éneket is tulajdonított neki, ami azonban tévedés. (L. i. v. Term. tud. Közl. 1896. 445, 505, 552. l.; U. o. 1897. 319. l. – Ornith. Monatsber. 1896. 153, 174.; 1897. 20, 106. l. – CSATÓ, CZYNK és Dr. ALMÁSY külön is megfigyelték s a pirsegésen kivül más hangot nem hallottak. Orn. Közp. Levéltára.
Tojásmérték: H 17,5–20,6; Sz. 14–16 mm.
Julius elején költ másodszor. Szeptember végén elvonul.
Táplálkozása, gazdasági jelentősége előbbiével egyezik.
