Tollazat.
Tollazat.
A madár külsejét sajátságos szarúnemű anyag, a tollazat borítja. A tollas test minden madarat megkülönböztet bármiféle más állattól s a közmondás: «madarat tolláról, embert szaváról megismered», valóban talpraesetten czéloz erre.
És hogy a madárnak éppen erre a kültakaróra van szüksége, az megint csak legszorosabban összefügg légi életmódjával. A tollazat, mint a külső hatások ellen szolgáló takaró, a lehető legkönnyebb s mint rossz hővezető legmelegebb, de mégis a legellenállóbb anyag. Képzeljük a madarakat más mezben s nyomban beláthatjuk, hogy ez megfosztaná őket a repülés képességétől, vagy legalább is jelentékenyen korlátozná azt. Így azonban a madár daczolhat a hőmérséklet hirtelen változásaival s nincsen ártalmára, ha melegebb levegőrétegekből hamarosan hidegebbekbe repül vagy pedig – mint a vizi madarak – húzamosan tartózkodik alacsony hőfokú vizen. HUMBOLT a Cotopaxin-hegyen 13,578 láb magasságból figyelte a kondort (Sarcoramphus gryphus), mely annyira föléje csavarodott, hogy fekete pontocskánál nem látszott nagyobbnak. Ez a madár tehát, hozzávetőlegesen becsülve, legalább is 10,000 méter magasan lebegett. Ebben a magasságban pedig a hőmérséklet már olyan, hogy a higany is megfagy.*
A léggömbökön, különösen a «Humboldt» nevű német léggömbön legutóbb végzett tudományos megfigyelésekből kiderült, hogy a levegő hőmérséklete már 4000 méter magasságban is a fagypont alatt van (-4 és -30,9° közt) és hogy 7000 méter magasságon túl minden évszakban körülbelül -37° s 10,000 méter magasságban -47, sőt -48° uralkodik.
A magasan repülő, vizen, jég közt úszkáló madaraknak tehát meleg takaróra van szükségök. Így lehetséges azután, hogy a költözködő madarak is, – melyek legnagyobb része, mint GÄTKE évtizedek tapasztalataiból állítja, oly magasan vonul, hogy szemmel ki nem vehető – felemelkedhetnek oly levegőrétegekbe, melyekben, az ott uralkodó hideg miatt, számba véve a lég ritkaságát is, más élő lény okvetetlenül elpusztulna.
De meg másfelé tekintve, miként volnának képesek a zajló jégdarabok közt bukdácsoló búvárok, a vizen élő réczék és más fajok a hideggel daczolni, ha nem volna nekik oly meleget tartó tollazatuk, mint a minő van. Igaz, szőr is megvédhetné őket; de az már túlságos nehéz volna arra, hogy repülhessenek is.
Látjuk tehát, hogy a tollazat az a képzelhető legalkalmasabb takaró, mely a madártestet boríthatja. Borítja pedig annak az életmódnak teljesen megfelelően, melyet a madár levegőben való sok mozgása, vagy a vizen való uszkálása megkiván. Mert – a nem repülő, hanem csak futó madarakat kivéve – a tollak többé-kevésbbé mindig hátrasimulnak, s részben egymásra borulnak, úgy mint a hal pénze vagy a háztető zsindelye, miáltal rendkívül rossz melegvezetővé válnak.
Az egyes toll keletkezését e helyen hosszas volna magyarázgatni; elég legyen annyi, hogy mindegyik egy-egy bőrszemölcsön, külön tolltüszőben fejlődik. A fejlődő tollak kezdetben véresek, tokosak. Kinőtt állapotban megkülönböztetjük rajtuk (8. kép) a kemény gerinczet, (scapus), melynek szárán (rhachis) kétfelől van a zászló vagy lobogó (vexillum); a tollgerincz alsó része: a cséve (calamus) s az ebben látható összetöpörödött sejtes hártya: a toll lelke. A zászló egyes tollsugarakból vagy tollemezekből (rami) áll; ezek ismét kétsorosan álló kisebb sugárkákra, lemezkékre vagy tollczimpákra (radii) oszlanak, melyek mintegy harmadrendű elágazásként, csak nagyító üveggel látható horgocskákat, (hamuli) viselnek. Ezek a horgocskák az átellenes czimpába kapaszkodnak, mi által a zászló összeálló felületűvé válik. A toll horgolását magyarázza a 8/a-ik kép.
8. kép. A toll és részei. (Zöld küllű evezője).
8/a. kép. A toll horgolása (átmetszetben).
S tollsugár e elülső részének h horgocskái a szomszédos S1 tollsugár hátulsó részének cz czimpáiba kapaszkodnak. (Marshall)
Némely madárfaj egyes tollainak szára kétágú, azaz a főszárból
oldalhajtás nyulik ki s ez is zászlós, csakhogy lágyabb, mint amaz; az efféle tollakat vendégszáras tollaknak (hyporhachis) mondjuk (9. kép).
9. kép. Vendégszáras toll. (Fáczán).
Lényegöket és feladatukat tekintve, a tollak ezenkívül is többfélék.
Az igazi, a nagy tollak és fedő tollak (pennae, plumae) keményszáruak, összeálló zászlóval; ezekhez tartoznak mindazok, melyek a testet födik s külsőleg láthatók (10. kép).
10. kép. Fedő toll. (Fáczán).
11. kép. Pehely toll. (Vetési varju).
A legnagyobb szárnytollak, mint tudjuk, az evezők, a fark tollai pedig a kormánytollak. A pehelytollak (11. kép) (plumulae) a nagy tollak tövén vannak s a test jó részét tömötten borítják, kívülről nem láthatók, igen finomak, kicsinyek, czimpáik és horgocskáik nincsenek, ezért sugárzatuk szabadon lengő. A foszlott tollak (filoplumae) szára nem kemény, vékony zászlója nem összeálló, mert az egyes sugarak szabadon, selymesen, szálankint lengők, ilyen pl. tuzokkakas bajusztolla (12. kép). Ritkábban fordul elő némely madárnál a csontos toll vagy szabad szárú toll, mely úgy képződik, hogy a zászló bizonyos darabon lekopik vagy már a madár kis korában visszafejlődik, így azután az illető helyen csak a kemény szár marad meg. A nálunk megforduló madárfajok közt csak a csonttollú madárnak (Ampelis garrula) szárnyában, néha a farkában is, láthatunk efféle tollakat, melyek hegye a zászlós tollrészből, mint valami kis piros elefántcsont lapocska nyulik ki. (13. kép).
12. kép. Foszlott toll. (A túzokkakas bajuszából).
13. kép. Csontos toll. (A csonttollú madár – Ampelis garrula – szárnyából).
A leírt tollalakok közt természetesen átmenetek is vannak, nemkülönben olyanok is, melyek már inkább serte számba vehetők. Valóságos serték főleg a csőr tövén (ragadozóknál, varjúnál stb.) szoktak lenni s az orrlyukakat borítják, de előkerülnek a test más részein is, kivált a lábon, nyakon, fejen.
A madár külsejét nézve azt gondolhatnánk, hogy a tollazat testét egyenletesen borítja; közelebbi vizsgálat azonban ennek ellenkezőjéről győz meg. Vegyünk csak pl. valamely réczét s bontogassuk meg sűrű tollazatát, vagy nézzük megkopasztott állapotban; azonnal észreveszszük, hogy bizonyos testrészei meztelenek s a tollcsévék is csak egyes részekből nőnek ki. Szóval a tollazat megoszlik s a tollas dülők (pterylae) közt csupasz mesgyék (apteria) vannak (14. kép).
14. kép. A tollazat megoszlása.
Tökés récze megkopasztva: a felülről, b alulról. A pontozott helyek a tollas dülőket (pterylae), a tiszták a csupasz mesgyéket (apteria) jelölik.
Leggyakrabban csupaszok a karok alsó részei, a mell két oldala, a czombok belső fele, a begy és hastájék, a nyak oldalai. A tollazat megoszlása azonban családok szerint eltérő s csak a legalsóbbrendű madarak (strucz, pinguin) teste teljesen valóságos tollal borított, ezek azonban repülni nem tudnak; másoknál meg a mesgyék pehelytollakkal lepettek s az igazi tollak nőnek csupán dülőkben.
A csupasz és pelyhes részeket azonban a fedőtollak mindenkor betakarják, csak bizonyos fajoknál találunk ilyen meztelen részeket szabadon; így a keselyüknél gyakori a kopasz vagy csak pehelytollazatú fej és nyak, a gémeknek szemök tájéka marad csupaszon, a kanalas gémnek pedig torka.
A tojóknál a hasi tájék meztelensége a kotló folt, melynél fogva a költés közben testök egész melegét érvényesíthetik, mert a tojások meg a test közé nem kerül elszigetelő, rossz hővezető tollréteg.
A tollazat megoszlásának köszönhetik a madarak, hogy alakjukat különféle módon változtathatják, lábaikat behuzhatják, szárnyaikat szorosan a testhez vonhatják stb. A mennyire szükségök van az alakváltoztatásra, annyira czélszerűen történt a mesgyék és dülök elrendezése. A gém állongás közben annyira testébe húzza hosszú nyakát, hogy nem is látjuk; ezt nem csupán a nyakcsigolyák hajlékonyságának, a vállöv mélységének, hanem a csupasz részeknek is köszönheti. Repülés közben is akadály a hosszú nyak, azért akkor is hátraveti, S alakban meggörbíti. A kanalas gém már sokkal kevésbbé hajlíthatja meg a nyakát, mert tollasabb s a gálya éppen nem húzza be, hanem egyenesen előre nyujtja. A fajdok, vizi tyukok annyira testökhöz vonhatják s a tollazat közé rejthetik szárnyaikat, hogy azok szinte beolvadnak termetökbe; kénytelenek vele, mert csak a sima alak képesíti őket a sűrű növényzet között való akadálytalan bujkálásra. A sirálynak, hattyúnak erre nincs szüksége; ellenkezőleg náluk elsőrangú az alsó test sűrű tollazása, mely megvédi így vízbe merülő testrészeiket. S mivel nyilt, akadálytalan víztükrökön szoktak uszkálni, szárnyaikat lazán tarthatják s nem nyomják szorosan testükhöz.
A vizi madarak általában sűrű, tömött és kemény, fényes, a rossz repülök rövid, a jó repülők hosszú, a ragadozók kemény, erős, az éjjelrepkedők ellenben lágy, puha tollúak. Itt is tehát szoros viszony van a szervezet és életmód közt.
