Xenophanes

Teljes szövegű keresés

Xenophanes, Ξενοϕανης. – 1. Bölcselő, Colophonból, Dexius fia. Több mint 90 évig (Censorinus szerint 100 évnél is tovább) tartó életének több határpontjai Kr. e. 570 és 540 körül keresendők. Az első évszám születése idejének felel meg, a második virágkora delének. Szülővárosából kora fiatalságában elüzetvén, vándor életet élt és felváltva tartózkodott Hellasban, Siciliában (kivált Zancléban és Catanában, Diog. 9, 2, 18) és Alsó Italiában, esetleg Aegyptusban is. Plut. Amator-763D. de Is. et Osir. 379B. Hajlottabb korában csaknem kizárólag Eleában (’Ελεα, Velia) tartózkodott, melyet a perzsa uralom elől menekülő phocisiak alapítottak 544-ben Kr. e. s a melynek alapításában maga X. is részt vett. Ebben a városban, melyről a X. által alapított bölcseleti iskolát (l. alább) is elnevezték, úgy látszik huzamosabban tanított (nyilván itt temette el fiait is, Diog. Laërt 9, 20). Szabad előadásainak formája költői volt, módjuk pedig hasonlított a vándor dalnokok (rhapsodusok) eljárásához. Műveinek töredékeiből kitűnik, hogy különféle műfajokhoz tartoztak; voltak köztük eposok (Colophon alapításáról és a veliai telepesekről), elegiák, szorosan vett bölcseleti munkák, parodiák és természettudományi tartalmu tanköltemények (περι ϕυσεως stb.). Valamennyi művének alaphangja azonban egységes: vallás-erkölcsi tartalmú. Életének és működésének tudományos czélját, szinte azt mondhatnók programmját maga adta elő, s ebből az életírók egyet-mást meg is őriztek. Az egyik töredékben (Athenaeusnál, 11, 462) arra buzdítja hallgatóit, hogy tiszteljék az istenséget (X. nyelvén hol ϑεος hol ϑεοι) egyszerű, tiszta igékkel; legyenek mértékletesek és beszéljenek az erény bizonyítékairól, nem pedig a Titanok harczairól és a régieknek más efféle mende-mondáiról. Más helyen (u. o. 10, 413) inti hallgatóit, hogy ne becsüljék túlontúl a játékokban való (testi) kiválóságot, mert nem méltányos, mikor azt a szellemi műveltségnél többre tartják. Ezen és más nyilatkozataiból nagy határozottságal lép elénk X.-nek írói és bölcselői egyénisége. Mindenen a mit mond, meglátszik a gyakorlati ember, a ki sokat tapasztalt és sokat utazott. Nyelve is érdekes, még az eposban gyökerezik, de hajtásai már a próza felé igyekeznek (a verssorokat körmondatokba alakítja). Nyelvkincse ion, kerekdededre csiszolt nyelvanyag, melybe a komoly dór elem csak imitt-amott, színezés czéljából vegyül. Ezen a nyelven terjesztette rendszerét, melyet megalkotott, s a melyhez az általa alapított (eleai) iskolának hagyományai ragaszkodtak. Rendszerének kiinduló pontja az a szükség, hogy a folyton változó tüneményekhez meg kell találni azt, a mi maradandó és változatlan. Igy jutott oda, hogy lehetetlen, mikép a valamivé levés a létnek lényeges jegye legyen, mert hiszen semmiből semmi sem lesz. Azt a létet, mely nem keletkezett, de nem is mulandó, X. az egységes, mindenható istenségben találta fel. Ez az istenség neki egyuttal a világ is, mely nem lett, de megvan, nincs se mozgása, se változása, és azért mégis betölti mindazt, a mit térnek nevezünk. Ez az istenség csupa szem, csupa fül, csupa gondolkodó erő; fáradság nélkül mozdul és mindent, a mi létezik, gondolatának hatalmával mozgat, azzal vezet. Ezzel a tétellel, mely az egy és egyedül létező istenségre vonatkozik, X. nemcsak az eleai iskolának alapítója lett, hanem a legelső metaphysikus is, a kinek elveit követői századokon által nemes hévvel védelmezték. Ilyenek voltak: Parmenides, a ki a mindenség egységéről szóló tant a lét és nemlét tana által tovább fejlesztette; Zeno, a ki a mester emlékét fényes dialectikával új dicsőséggel övezte, és Melissus, a ki az eleai rendszert némi engedménynyel a régebbi természetphilosophiába bekapcsolta. De nemcsak X. bölcselmi irányának közvetlen hívei voltak az eleai atyamester iránt nagy tisztelettel, hanem mindazok, a kiknek erkölcsi komolysága és tudományos divinatiója imponált. Mert X. az exact tudományokban (physika, geologia) ép oly kiváló mint a metaphysikának előtte töretlen utján. Tudományos dogmatismusa daczára mégsem idegenkedett az egészséges scepsistől, mely mindenféle kutatásnak lényeges velejárója. Magát a megismerést (annak lehetőségét) soha sem vonta kétségbe, de igenis tagadta, hogy maga a megismerő criteriummal rendelkeznék arra nézve, hogy csakugyan magát az igazságot ismerte meg. A physikában elvül állította fel, hogy mindennek, a mi lett (keletkezett), őselemei a föld és a víz, melyek közül amaz lefelé ép úgy határtalanul terjeszkedik, mint a levegő felfelé (érdekes ellentétben áll ezzel az a nézete, hogy az istenség, tehát a mindenség is gömbalakú. A csillagzatokat tüzes ködfoltoknak, felhőknek tartotta (Stob. ecl. 1, 522); maga Iris is szerinte csak ködfolt (νεϕος). Abból a körülményből, hogy kőbányákban (Syracusae, Parus), magas hegyeken és a kontinenseknek kellő közepében kövült tengeri állatok maradványai vetődtek fel, X. divinatiója kihozta, a mit még Voltaire meddő scepsise is tagadott: hogy valamikor régen ezeket a helyeket tenger fedte. S ebből mindjárt megalkotta a víz és föld periodikus váltakozásának (keveredésének és egymásból való kiválásának) elméletét. Még a tenger párájára, kigőzölgésére is kiterjesztette figyelmét, a mennyiben belőlük származtatta nemcsak a felhőket és az édes vizet, hanem a szelet is. Ezeken és más éles megfigyelésein alapult X. nagy tekintélye; a kik nem szerették, nem annyira a bölcselőtől, mint inkább attól az embertől idegenkedtek, a ki az isteni Homerust megitélni, sőt gunyolni merészkedett. X. tulajdonképen a homerusi mythologiát és anthropomorphismust gyülölte, melyet úgy tekintett, mintha az istenségnek tiszta és fennkölt alakját az emberi indulatok és szenvedélyek vonásaival eléktelenítenék és az által a sokféle emberi tény által, melyet az isteneknek tulajdonítanak, levonszolnák az istenséget az emberekhez, kicsinyes és mulandó földi törekvéseikhez. Homerus tisztelői (pld. Cicero, acad. 4, 23), kik kedves mesterök gyalázóján (‘Ομηραπατης επικοπτης, Diog. Laërt 9, 2, 18) másféle elégtételt nem vehettek, más megtorlás hiányában rossz költőnek tették meg, pedig ránk jutott költeményei bátran kiállják a versenyt bármelyik más elegia íróval. Igaz, hogy X. nem a divatnak, nem az árral úszó, tetszésre dolgozó iránypoësisnek embere; kemény derekú, szókimondó egyén, ki jóformán mindig ellenlábasa kortársainak. De azért vannak olyan tulajdonságai, melyek neki és költői műveinek maradandó értéket biztosítanak. Fején találja a szöget (fragm. 37), ráczáfol a czáfolandóra, előadását finom megjegyzésekkel tarkítja (fragm. 39), szereti a kényelmet (fragm. 17), az élet derűjét, savát és borsát (fragm. 21), e mellett azonban változatlanul megőrzi az érzéket az erkölcsi komolyság és a gondolkodás nemessége iránt. Kiváltképen ezáltal különbözik irodalmi versenytársától Simonidestől, a ki a külső világ tarkaságának nem egyszer áldozza fel belső világának méltóságát; nem ő tükrözi vissza a külvilágot, hanem maga tükröződik benne. X. munkáinak reánk jutott töredékeit elébb Schneidewin adta ki a maga Delectusában, azután Bergk a Poetae Lyrici Graeci 2. kötetében. Kiváló critikai kiadás a Mullaché a Fragm. Philos. Graec. 1. kötetében 101 skk. ll., nemkülönben a Dielsé, Poët. Philos. Fragm. 24–29. ll. és Die Fragmente d. Vorsokratiker 49–58. A monographiák közül, melyeket Ueberweg-Heinzenél Grundriss d. Geschichte d. Philosophie des Alterthums9 73. 74. felsorolva találunk, kiemelendők: Kern, Quaestionum Xenophanearum capita duo (Naumburg, 1864). U. a. Beitrag zur Darstellung d. Philosopheme d. X., gymn. ért. Danzig, 1871. U. a. Über X. von Kolophon, gymn. ért. Stettin, 1874. U. a. Über die Quellen f. d. Philos. d. X. gymn. ért. u. o. 1877. Eine Voriesungüber X. kleine Schriften, Berlin, 1898. Teichmüller, X. Studien zur Gesch. d. Begriffe, 591–623. ll. Freudenthal, Ueber die Theologie d. X. Breslau, 1886. Chiaparelli, Sopra una opinione fisica di Senofane, Rendiconti della r. Academia dei Lincei, 1888. Berger, Untersuchung über d. kosmische System d. X. Berichte d. G. d. Wissensch. Leipzig, 1894. Orvieto, Filosofia di Senofane, Firenze, 1899. Döring, X. Preuss. Jahrbücher, 1900, 282–299. Magyarban bölcseleti jellemzése Sebestyén Károlynál, A görög gondolkodás kezdetei (Filozófiai Irók Tára, 14). írói méltatása Hegedűsénél, Egyetemes Irodalomtört. Hellének, 438. 440. 457. 548. ll. – 2. Athenaei polgár, Lamachus apja. Thuc. 6, 8. – 3. Athenaei, Clitomachus fia, V. Fülöp diplomatiai képviselője volt és mint ilyen Hanniballal szövetségre lépett. Livius 23, 33. 38. L. M.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT