Pan

Teljes szövegű keresés

Pan, Παν (összevont alak ebből παων, tehát a. m. pásztor, legeltető), ősrégi pásztoristen és erdőket lakó daemon, kinek szerepe ép oly változatos, a mily sokszorosan eltérőleg adják elő a mythusok szüleinek nevét. Így hol azt találjuk a mondákban, hogy P.-nak atyja maga Zeus, hol azt, hogy Hermes, hol viszont azt, hogy Apollo. Az első esetben anyjául hol Callisto szerepel (Schol. Theocr. l, 3), hol Oeneis nympha (u. o.), hol viszont Hybris (Thymbris, Apollod. bibliothec. 1, 4, 1). Hermes mint apa mellett ott találjuk Penelopét (Mithogr. graec. 1. p. 237, ed. Westermann), Dryopus nymphát (Hymn. Hom. in P. 30 skk.) és egy Orsinoë vagy Orsinome?) nevű nymphát. Schol. ad Eurip. Rhes. 36. A kik Apollótól származtatják, anyjául Penelopét említik (Pindarus Serviusnál Verg. Georg. 1, 16), de ezzel a mythikus genealogia még be nem éri. P. szüleiként említik még Penelopét és Antinoust vagy Antinomust (Mythogr. Graec. 1, p. 237, Westermann), Penelopét és az összes kérőket (Duris Tetzesnél ad Lycophr. 772), Penelopét és Odysseust. Schol. ad Lucan. 3, 402. Ezt kiegészítik mint P.-nak szülei: Aether és Oenoë (Schol. Bern. Verg. Georg. 1, 16), Chronus és Rhea (Jo, Lydus de mens. 4, 74), Uranus és Ge (Schol. ad Theocr. 1, 123), Arcas (Anthol. Pal. 6, 315), sőt bizonyos fajtalan czélzatos magyarázat szerint egy Crathis nevű kecskepásztor és egy kecske. Prob. ad Verg. G. 1, 30. Jellemző ezekben a genealogikus mondákban, hogy vagy az apa vagy az anya révén Arcadiára mennek vissza, melynek pásztorélete valósággal P.-ban testesül meg. Magát Arcast is, Arcadia lakóinak mesés ősapját, hol P. atyjának hol P. ikertestvérének és egy nympha férjének tekintették, a mivel aztán a genealogia megtalálta a természetes kapcsolatot P. alakja és az Arcadiában emberemlékezet óta ünnepelt nymphák között. Ehez a felfogáshoz tökéletesen illik az is, hogy az újszülött istent furcsa, állatias, torzonborz alakúnak képzelte a mythikus hagyomány; szarvakkal birónak, kecskelábúnak és szakállasnak; görbe orrúnak, szőrösnek és farkat viselőnek. A hagyomány szerint olyan furcsa volt, hogy még saját anyja is ijedten menekült el újszülött magzatától, de Hermes az Olympusra vitte, a hol az összes istenek jót mulattak a különös alakú jövevényen, a kit P.-nak neveztek el (ez a πας szóval társított és tőle tévesen származtatott etymologia egy homerusi hymnusban foglaltatik, 19, 47). Talán nem tévedünk, ha a kecskelábú szőrös testű istenben azoknak a vadonban élő, állatbőrökbe öltözött falábakon járó pásztoroknak egyéni sajátságait találjuk fel, a kik ma is az antik népek hajdani otthonában, régi földjén (az apenninus és pyrenaeus félszigeten, s a Balkánban) élnek. Mert hisz P. eredetileg és leginkább a nomád életű pásztorok és nyájak istene. A halászok és vadászok mellett különösen őket veszi pártfogásába. Kedvenczei azonban nem a gulyások, hanem a kecske- és birkapásztorok. Ezeket kiséri láthatatlanul, de védő karral hegyeken és völgyeken; maga is legelteti, ápolja és megáldja a nyájakat (Νομιος), egyúttal azonban szerencsét hoz a vadászatra (különösen nyúlvdászatra) is, mely a pásztoréletnek legtöbb tájon mellékes foglalkozása volt (’Αγρευς). A méhészetet és halászatot is pártfogásába veszi, körüljár és a méhész gazdát, a ki tisztelettel fogadja, bőséges lépekkel áldja meg. Abból a szoros összefüggésből, mely a pásztorélet és a vizek, kutak és források között fennáll, önként következik P.-nak szoros és közeli viszonya a nymphákhoz, a kik első sorban a vizeknek védő szellemei. Azokon a hűvös, árnyékos helyeken, a hol a pásztor szivesen megpihen és a csergedező vizek dallamos folyását hallgatja, ott találkozik a mythusok tanusága szerint P. isten a nymphákkal. Ott járja velök a pásztorok kedves körtánczait, énekel velök és játszik nekik a syrinxen, melyet ő talált fel, még pedig akkor, midőn egy hasonnevű nympha iránt szerelemre gyulladt. A hagyomány szerint ugyanis P. isten megszeretett egy Syrinx nevű nymphát, a ki azonban érzelmeit nem viszonozta, hanem az erőszakos isten elől menekült, miglen végre P. a Ladon folyónál utólérte. Az istenek megszánták a kétségbeesetten vergődő nymphát és nádszállá változtatták, melyből P. egy-egy darabot lemetszett és így szerkesztette meg a pásztorsípot, melyet P. sípjának is neveznek. Ov. met. 1, 169 skk. Egy másik Nympha, a ki Pan istent szerelmi lángra lobbantotta, Echo volt, a visszhangnak megszemélyesítése; Echo viszonozta P. szerelmét és ebből a frigyből P.-nak egyik mythikus fiutóda, Iynx született. Abból a nagy hajlandóságból, a melylyel a pásztorok és vadászok népe a katonai pálya iránt viseltetik, minden nagyobb nehézség nélkül kimagyarázható az a szerep, mely P.-nak mint a harczosok istenének jutott. Van rá eset, hogy egyenesen «hadvezérnek» nevezik (π. οτρατιωτης, Lesbus szigetén, Longus, P. 4, 39, a mihez szépen odaillik a P. nemorum bellique potens, Val. Flac. 3, 48), pénzeken és más emlékeken katonásan ábrázolják, s különösen hatalmas hangjától félnek, mely egész seregeket képes megriasztani és vak félelembe (pani félelem) ejteni. Az athenaeiek erősen hitték, hogy Marathonnál az ő segedelmével győztek és ennek fejében a fellegvár sziklájának egyik barlangját kizárólag az ő tiszteletének szentelték, évenkint egyszer fáklyásünnepet rendeztek neki. Hdt. 6, 105. Marathonban szintén volt egy szent barlangja, mely barlangok azután P. cultusával kapcsolatban (l. alább) typikussá válnak. Ámde igazi benső kapcsolatban mégis csak pásztorokkal, az erdők és mezők természeti szépségeivel és ennek révén az egész természettel állott. Miként a pásztorok délben megpihennek, s lehetőleg árnyékba vonulva pihenőre fordítják a forró delet, mikor az egész természet csodálatosan elhallgat, szélcsend állt be és emberek úgy mint állatok tikkadtan pihegnek: szakasztott úgy képzelték P. istennek viselkedését is. Ő is pihen, mint a délnek, déli pihenőnek daemona, maga is elszunnyad és jaj annak a vigyázatlan halandónak, a ki őt álmában megzavarja. Néha azonban nemcsak hogy nem alszik, hanem ellenkezőleg körüljár és az embereknek vagy kegyesen vagy ellenségesen nyilatkoztatja ki magát. Első sorban álmot küld a szunnyadókra, melyek hol hasznosak, néha egészséget és boldogulást adók, hol kellemetlenek és lidércznyomással járnak. Igaz ugyan, hogy az ókori népek felfogásában a lidércz korántsem oly gonosz dolog, a hogy azt a modern korok néphite gondolja. A lidérczek álma néha gyógyít is és ily értelemben P. mint Ephialtes (lidércz) egyenesen belekerül a gyógyító istenek sorába, Asclepius mellé. Gyógyító minőségénél nem kevésbbé népszerű P. akkor, midőn a felett őrködik, hogy a pástor gondjaira bízott állatok el ne vesszenek (αποσχευων), és midőn maga is megpróbálkozik a pásztorsíppal, melyet a pásztorok részére feltalált. Az eddig elmondottakból világos, hogy P. pásztoristen és a pásztorok és legelők védője. Később azonban kettéválasztották és kettős minőségben szerepeltették a mi eredeti jellegéből részben egészen kiforgatta. Egyrészt megmaradt természeti istennek, de mint másodrendű istenség bejutott Dionysus kiséretébe, a hol mulatságos, furcsa ugrándozásával és a nymphák körül folytatott legyeskedésével tünik fel; másrészt azonban egyes bölcseleti és theologiai iskolák tekintették úgy, hogy ő maga a mindenség megtestesülése, sípjának hangja pedig nem egyéb, mint a sphaerák harmoniája. Ennek az utóbbi P.-nak alakja lassankint puszta fogalommá foszlik, amazt szétbontják és sokszorosítják (Πανισχοι), sőt nőnemű mellékalakot is teremtenek melléje, mely a képzőművészetben Janusra emlékeztető kettős fejben személyesedik meg (l. Baumeisternek 1341. sz. ábárját). Ámde mindezen mythusblei viszontagságok daczára P.-nak tisztelete mélyen benn gyökerezett a hellen néplélekben, a miről a cultus és a művészet emlékei egyaránt tanuskodnak. – A P-cultusnak őshazája az erdős-hegyes-völgyes, nyájakban dús Arcadia (ευμηλος, Theocr. 22, 157). Innen származott el a Peloponnesus szomszédos területeire, különösen Achaiába, Laconiába, Elisbe és Argolisba. Mindezen államok telepesei azután gondoskdotak róla, hogy P. tisztelete mindazokba a gyarmatokba eljusson, melyeknek lakosai vagy a fentebb elsorolt államok valamelyikéből kerültek ki, vagy ezen államok anyagi és erkölcsi hatása alatt állottak. Ilyenek voltak. Macedonia, Cos, Rhodus, Sicilia, Thera, Sybaris. Ennek a körülménynek természetes eredménye volt az, hogy Pant valósággal peloponnesusi istenségnek tekintették, viszont a Peloponnesust elnevezték Πανια-nak (P. országa). Még a páni félelem (πανειον) kifejezés is úgy szerepel, mint ονμα Πελοποννησιον χαι μαλιστα Αρχαδιχον. Aen. poliorc. 27. A 7. századon túl már Atticában is fel-feltünedezik P.-nak tisztelete, a mikor azért a hathatós segítségért, melyben az athenaeieket Marathonnál részesítette (l. fentebb), az Acropolis lejtőjének barlangjában szentélyt rendeznek be neki. azóta lassankint behatol a tragoediába és comoediába, nyomot hagy a művészetben, sőt Boeotiába is eljut, a hol Pindarus énekei egyszerre említik Cybelével. Ámde ennél a mythologiai szerepnél jóval nagyobb jelentőségre tett szert a P.-cultus az alexandriai korban, melynek a pásztorélet és a mezei szokások iránt való érdeklődése az idylliummal és bucolikus költészettel való kapcsolatban P.-t is költői motivummá és divatos mythusi személyiséggé tette. Körülbelül ugyanakkor történt az is, hogy P. alakjának felfogása alaposan megváltozott, a mennyiben bizonyos bölcseleti és theologiai iskolák (a stoikusok és orphikusok) P.-ból kiindulva lassankint az egész mindenség megszemélyesítéséhez jutottak. Ennek egy érdekes fejlődésének alapja egyfelül egy hibás felfogású etymologia (Παν = το παν), de másfelől (és talán még inkább) az, hogy az illető mythus-csinálók a hellenek P. istenét az aegyptusi P.-nal azonosították, azzal a Mendes vagy Chnum istennel, a kit hívei már jóval régebben pantheistikus módra fogtak fel. Lassankint P. tehát nem egyéb, mint az egész természet, de az, mely tele van kisebb istenségekkel (nymphák, stb.), a kiknek P. a vezére. A nagy P. tehát, a kit modern költők is fölélesztettek (Turgenyev, A nymphák; Reviczky Gyula, Pán halála), nem egyéb, mint maga a természet, mely őszkor aludni tér és tavaszszal föléled, de melynek derült életkedve, naiv érzékisége és ösztönszerű szenvedelmei egyenes ellentétben vannak a kereszt tanával, melyen az Üdvözítő elvérzett, s a mely híveinek bánatról és lemondásról, fájdalomról és önmegtagadásról beszél és prédikál. P.-nak tiszteletére nézve jellemző, hogy színterét nem templomok képezik, hanem barlangok, melyeknek legtypikusabb példája az, mely az athenaei Acropolis északi lejtőjének sziklafalában volt. Közvetetlen közelében volt az Agraulium, Agraulus nymphának szentélye, alább pedig szép kert terült, melyet a fellegvárból lesiető patak vize öntözött, s a mely egy kiváló mythologus szavával élve, «gyönyörüséges, P.-nak és a nympháknak arcadiai otthonára emlékeztető idylliumot képezett a hellen világvárosnak kellő közepén.» Hívei a fenyő gallyaival és a cserfa lombjaival koszorúzták magukat, s áldozatokkal keresték P. isten kedvét, mely áldozatoknak tárgya eléggé változatos volt, a mennyiben a véres áldozat mellett (tehenek, bakok, juhok) arról is olvasunk, hogy tejet, mézet és mustot áldoznak neki. Az athenaei barlangon kívül ismerünk még egyet a Lycaeum hegységben, a hol a hagyomány szerint P. isten és Selene istenasszony szerelemben egyesültek (Porphyr. de antor, 20), és a Corcyiumot (Paus. 10, 32, 7), mely a Parnassus oldalában volt, s a mely nemcsak a pythiai játékokban résztvevőkre, hanem mindenféle ókori utazóra rendkívüli vonzóerőt gyakorlott. Ott azt a P.-t tisztelték, a ki a Delphit ostromló gallusokat páni félelembe ejtette (10, 23, 7), s a kinek emléke a Parnassus környékén lakó görög pásztorok közt napjainkig fenmaradt. Delphinek kiváló ritualis tekintélye révén P.-nak Corcycium nevű barlangja az ókori világnak legtávolabb eső részeiben is hasonmásokra, hogy ne mondjuk épen utánzatokra talált. Így Ciliciában, a melyről nemcsak Pindarus emlékezik (Pyth. 1, 31 skk. 8, 21 skk), de melynek helyén P.-ra vonatkozó verses felirás vetődött fel. Journal of Hellenic Studies, 12, 240, nr. 24. Nem kevésbé érdekes barlang volt Caesarea Pasiasban (Palaestina), melyből a Jordan vizének főforrása fakadt fel. Polyb. 16, 18. 28, 1. Aegyptusban, a hol az istent benszülött istenekkel (Mendes, Men stb.) azonosították, egész városokat neveztek el róla, péld. Cemmist (Πανοπολις v. Πανος πολις CIGr 4897C). A rómaiak Inuusszal és Faunusszal keverték össze, Dalmatiában és Pannoniában Silvanusszal azonosították. – A képzőművészetben P. ép oly kedvelt alak, mint közeli rokonai és társai a nymphák és satyrusok, a kik közül kivált az elébbiekkel sűrűn ábrázolják együtt. Magának P.-nak ábrázolása jóformán teljesen állati alakkal kezdődik és különböző átmeneti typusok segítségével a teljesen emberi alakig fejlődik. A legrégibb emlékek szerint P.-t mondhatni kétlábra kelt kecskének ábrázolták, a mihez képest az emberi testű, de kecskefejű és kecskelábú szobrocska, melyet Roscher szakszótára mint 2. számú ábrát közöl, immár haladásnak mondható. Így tart ez az 5-ik század végéig, a mikor egyszerre kettős változás történik P.-nak ábrázolásában. Az egyik az, hogy miként a mythusban, úgy a képzőművészetben is, P.-nak alakja kétségkívül összefügg a tragoedia fejlődésével és párhuzamosan halad a satyrus-játékokkal. A satyrusok karaiból és tánczaiból fejlődött a satyrus-dráma és ebből viszont a tragoedia (szószerint «kecskebakdal»). Hogy ez így volt, különösen az attikai vázaképek mutatják, a hol néha négykézláb ugráló satyrusokat (Panokat) látunk kecskefejjel, vagy viszont kecskebakokat szakállas emberfejjel. Mikor azonban a satyrusokat az ión silenusok kiszorították, a nép az előbbieket P.-hoz fűzte és megalkotta a P.-ok sokaságát, melyekkel szemben állott az egyetlen, egységes P. isten. A sok P. természetszerűleg különböző, változatos. Már nem csupán a nyájakat gondozza, de barlanjgából ki is kémlel (αποσχοπευων), pihenőközben nyulacskákkal játszik (messanai tetradrachmon). Már ekkor szép ifjú, a kit a régi kecskelábakhoz nem fűz egyéb a fülei közt settenkedő szarvacskánál, s a kit Polycletus iskolája végre is a doryphorus daliás alakjával ruház fel. Ennek a typusnak legkiválóbb képviselője az a bronzszobrocska, melyet Babelon XXII-ik tábláján közöl, s a mely oly szép, hogy nem csodáljuk, ha egyesek (péld. Furtwängler) Polycletus iskolájának eredeti művét látják benne. Az alak egészen a régi doryphorus változata, csak a hajzat fürtei körül kikandikáló szarvacskák vallanak P.-ra, nemkülönben eltérő az arczkifejezés, mely mélázó, szintén bánatos és távol esik az attikai művészet ezen korának nemes hevülésétől. Ezt a Panán átalakított doryphorust aztán nagyon megkedvelték, miről a fentemlített szobor variatiói tanuskodnak: leghíresebb köztük egy herma, melyet a Villa Borghese rejt (Nibby, Monum, Borghesiani, XXXI. tábal 1. ábra). Bájosváltozata ennek a typusnak továbbá az úgynevezett Winckelmann-féle Faunus a müncheni Glyptothecában (102., szám, Baumeister, 1345. ábra). Pan istennek ábrázolásai közül már az eddig felsoroltak is eléggé változatosak, az igazi változatosság azonban a 4-ik században kezdődik. Ott találjuk P.-t mint decorativ pillérfigurát (balustrádokon, asztallábakon stb.) továbbá mint hermát. Amabban a szerepben köpeny van alakján, mely köpönyeg nyilván a régebben alkalmazott kecskebőr változatának tekintendő. A hermák közül különleges felfogásánál fogva kiválik a British Museumbeli, melyet Gavin Hamilton 1779-ben talált Antonius Pius villájában Cittŕ Lavigna mellett. P. ruhája kényelmes és egyúttal csinos férfiöltöny, gombos ujjakkal; fején sapkát visel az isten, mely alól fürtei hosszan leomlanak, hegyes szakálla jól gondozott, féloldalra hajtott fejjel a fuvolán játszik. Az egész valamely hellenistikus művésznek pikáns szeszélye. ugyancsak az 5. és 4. században merül fel P. alakja az úgynevezett nymphareliefeken. Hol barlangjából kikandikálva tekint a nymphákra (Athenae), hol keresztbe vetett lábbal ül és a syrinxen muzsikál nekik (számtalan változatban, melyek az irodalomba is behatoltak, v. ö. Eurip. Ion, 491 skk.). Remek szobrok azok, melyek P.-t úgy mutatják, a mint Olympust (l. o. 7) muzsikálni tanítja (621. á. Ennek a csoportnak több példánya maradt ránk, a mi ábránk a firenzeinek fényképe után készült. A nymphák helyét P. környezetében néha a Horák foglalják el, egyúttal azonban a nagyszabású művészet tovább és tovább dolgozik P.-nak tetszetős kialakításán, még pedig nem kisebb mesterek vezetése alatt, mint a minők Praxiteles és Scopas. Amaz fejlesztette ki az ifjú P.-ból az ifjú Satyrust, a kit aztán a hellenistikus kor jóformán csak úgy tekintett, mint P.-nak változatát, s a kit amazzal összevétve lassankint alig tudtak magától P.-tól megkülönböztetni. Csak olyankor gondoltak erre, mikor a kettő együtt fordult elő, pld. Dionysus diadalmenetében, mely kivált Nagy Sándor indiai hadjárata óta volt népszerű. Ilyenkor a Satyrust arról ismerjük meg, hogy emberlábú és szarvai vannak; P.-t viszont arról, hogy kecskelábú. Ellenben az attributumok (syrinx és vadászbuzogány) teljesen közösek. Ámde a hellenistikus művészet ennél meg nem állott, az emberi és állati jellemnek és vonásainak összekeverése és kereszteződése sokkal csábítóbb volt, semhogy ezt lehetőleg ki ne merítették volna. Hol az emberi jelleg győz, hol az állati kerekedik felül, és szinte felesleges megjegyeznünk, hogy a rómaiak vaskos izlése csaknem kizárólag az utóbbit karolta fel. Jellemző pld. a berlini múzeum vigyorgó P. feje (241. sz.). De még ezzel sem éri be a hellenistikus korszak. A férfi P. mellett megjelennek a női P.-ok, hol hamiskás és bájos felfogással, hol szemérmetlenül egészen a trágárságig. Ezek a nőnemű P.-ok helylyel-közzel apró P.-gyermekeket szoptatnak és gondoznak. Így látjuk, hogy P. alakja állandó a művészetben, sőt az idők folyamában még a középkori keresztény művészetbe is behatol, mely valószínűleg belőle alakította az ördög typusát (tanulságos e tekintetben a traui templomnak portáléja Dalmatiában). Pannoniai reliefeken P. csaknem mindig magában van, figuralis társak nélkül, ritkán találjuk együtt a nymphákkal, pld. egy salonai kőemléken (Archaeol. epigraph. Mittheilungen, 1885. 45 l.). Az összes emlékeken kecskelábakkal jelenik meg, kezében görög kampós bottal, néha szőlőfürttel is. Fát is látunk egynémely emléken, melyre a kecske felágaskodva emelkedik, míg az isten legtöbbször a syrinxszel van elfoglalva. – A P.-ra vonatkozó gazdag irodalomból, mely Roschernek szakszótárában kimerítően van felsorolva, kiemeljük a következő nagyobb műveket és tanulmányokat: Gebhard, Beitrag zur Geschichte des P.-kultus (Braunschweig, 1872). Immerwahr. Kulte u. Mythen Arkadiens, 1, 192 skk. Welzel, De Iove et Pane dis Arcadicis (Bresslau, 1879), Boscher, Die Sagen von der Geburt des P. (Philologus, 53, 362 skk. ll.). U. a. Selene u. Verwandtes, 148 skk. ll. U. a. P. als Allgott (ünnepi album Overbeck emlékezetére, 1893, 56 skk. ll.). Michaelis, Il. dio Pane colle Ore e con Ninfe su rilievi votivi greci (Ann. d. Inst. 1863, 292. 311 skk. 318 skk. ll.). Conze, heroen- und Göttergestalten d. griechischen Kunst, 1875. p. 40. Wiseler, Commentatio de Pane et Paniscis atque Satyris cornutis in operibus artium Graecarum Romanarumque repraesentatis (göttingeni index lectioum, 1875, nyári félév). U. a., Zur Kunstmythologie P.-s (Göttinger Nachrichten, 1875, 433–478). Furtwängler, Meisterwerke der griechischen, Plastik, 1894, 217 skk. 422 skk. 479 skk. ll. Preller–Robert, Griech. Mythol. 1. köt. 745 skk. ll. A P.-cultus maig fenmaradt nyomait illetőleg l. Schmidt, Das Volksleben d. Neugrischen u. das hellenische Alterthum, 1, 154 skk. ll. A Pannonia területén felvetődött P.-emlékeket l. Récsey, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata, 40. l. XLVIII. XLIX és L. tábla. L. M.

621. Pan és Olympus, márványcsoport (Firenze).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT