Livii
Livii, régi plebejus nemzetség. Főbb képviselői: – 1. C. Liv. Drusus, a következőnek testvére, jeles szónok és jogtudós. Cic. Brit. 28, 109. Tusc. 5, 38, 112. – 2. és – 3. A két aristocrata M. Liv. Drusus, l. Drusi, 1, 2. – 4. Az utóbbinak nővére, Livia, M. Porcius Cato felesége és az utikai Cato anyja. Plut. Cat. min. 1. Férjének halála után Servilius Caepióhoz ment nőül. Plut. Brut. 2. E házasságból származott Servilia nevű leánya, M. Brutus anyja. – 5. M. Liv. Macatus, Tarentum városát, majd a város eleste után csupán a fellegvárat védelmezte Hannibal ellen 214-től fogva Kr. e. (Liv. 24, 20. 25, 9. 26, 37), míg végre Q. Fabius Maximus az ostrom alól fölszabadította 209-ben. Liv. 27, 15. – 6. M. Liv. Salinator, 219-ben Kr. e. mint consul az illyriabelieket győzte le; 207-ben ujra consul lett a tiszttársával C. Claudius Neróval együtt legyőzte Hasdrubalt, Hannibal testvérét a Metaurus folyónál Umbriában. Liv. 27, 35. Pol. 11, 1. Végre 204-ben censor lett s a sóadó behozatala miatt a Salinator gúnynevet kapta. – 7. C. Liv. Salinator, a hajóhadat vezérelte Antiochus ellen 191-ben Kr. e.; consul 188-ban. Liv. 36, 2. – 8. Liv. Drusus, a Claudiusok egyik ágából származott, a mely adoptio utján a gens Liviába jutott be. Mint Cassius és Brutus hive a philippii csata után megölte magát. Dio Cass. 48, 44. – 9. Ennek leánya Livia Drusilla, a ki először Ti. Claudius Nero (l. Claudii, 27) felesége volt. E férjétől elválva 38-ban Octavianushoz ment nőül. Első házasságából két fia származott, Tiberius, a későbbi császár és az idősb Drusus, ellenben Octavianustól nem lettek gyermekei. A császárt, kire mindig nagy befolyással volt, túlélte s csak Kr. u. 29-ben halt meg. – 10. Livia, máskép Livilla, Drusus leánya és Germanicus nővére, az ifjabb Drusushoz, Tiberius fiához ment nőül. Férjét azonban megcsalta s az ő segítségével tette el láb alól Sejanus az ifjabb Drusust. Tac. ann. 2, 43. 4, 3. 7. 39. – 11. Livius Andronicus, az első római műköltő, Tarentumból származott; e város elfoglalása után mint fogoly 272-ben Kr. e. Romába jutott s egy Liviusnak rabszolgája lett, a ki őt később szabadon bocsátotta s a kitől a Livius nevet nyerte. 240-ben Kr. e. a ludi Romani alkalmával hozta színre az első latin nyelvü drámát s ezzel indult meg az egész római műköltés. Liv. 7, 2. Cic. Brut. 18, 72. Cat. maj. 14, 50. Számos tragoediát és comoediát írt görög munkák után, és saturnusi versmértékben az Odyssea fordítását is adta. E fordítás, kezdetleges formája daczára, sokáig iskolai könyv maradt. Drámáinak töredékeit l. Poët. scaen. Lat. 1, p. 1 skk. 2, p. 3 skk.; a többi töredékeket Bährens, Fragm. poët. Rom. p. 37. – 12. T. Livius, a nagy romai történetíró, 59-ben Kr. e. Pataviumban (Padua) született, kezdetben philosophiával és rhetorikával foglalkozott, majd Romába kerülvén, egészen a történetirásra adta magát s valószinüleg már Kr. e. 27-től fogva elkezdett dolgozni az egész római történetet felölelő nagy munkáján. Köztársasági érzelmei daczára, melyek miatt Augustus őt Pompejanusnak nevezte (Tac. ann. 4, 34), a császári udvarban nagy kegyben állott. Kortársai tiszteletétől környezve (Plin. ep. 2, 3, 8. Sen. controv. 10, praef. 2) 17-ben Kr. u. halt meg, 76 éves korában. Óriási műve, rerum Romanarum ab urbe condita libri, 142 könyvre terjedt s tárgyalta az egész római történetet a város alapításától fogva saját koráig. Reánk csak 35 könyv maradt, nevezetesen az 1–10. és a 21–45. A többi könyvnek csak hiányos tartalmi kivonatai maradtak reánk periochae czím alatt, valószínüleg a Kr. u. 4-ik századból, melyeket legjobban O. Jahn (1853) adott ki. Philosophiai iratai teljesen elvesztek. Sen. ep. 100, 9. Quint. 10, 1, 39. – Livius azt a czélt tűzte ki maga elé, hogy ne csupán az eseményeket sorolja fel, hanem a bennök rejlő tanulságokat is levonja s a rómaiaknak egy, a régi erényeket dicsőítő s hazafias tettekre buzdító, szónokiasan megirt történetet adjon. Főereje épen a szép előadásban és az egész munkán végig vonuló ethikai tendentiájában nyilatkozik. Ezzel szemben critikája a felhasznált források tekintetében nem mindig megbizható s elbeszélése nem egyszer, így különösen a pún háborúk leirásánál, világtörténelmi szempontból nem eléggé pártatlan. Az események okozati összefüggésének feltüntetése dolgában is messze elmarad az oly pragmatikus történetírók mögött, mint Thucydides és Sallustius, az egyes szereplő alakok jellemzésében pedig hiába keresnők nála Tacitus mély psychologiáját. – Critikai kiadások: Madvig és Ussing (2. kiad. 1874), Frigell (1882). Weissenborn (3. kiad. 1884), A XXI–XXII. könyvnek magyar iskolai kiadása Bartal-Malmositól (Budapest, 2 kiadás, 1885). N. G.
