Hannibal,
Hannibal, ’Αννιβας. – 1. Gisco egyik fia, a ki Kr. e. 409-ben Sergesta város polgárainak segélyére sietett és 406-ban Sicilia szigetén pestisben elhalt. – 2. Carthagói hadvezér, a ki Kr. e. 265-ben Lipara mellett mint tengernagy vezényelte a hajóhadat és hasztalan iparkodott rábeszélni Messana lakóit (kik a mamertinusok ellen fegyvert ragadtak volt), hogy magukat Carthago oltalma alá helyezzék. A város az egyik római vezér, C. Claudius tribunus csellel párosult erélyes fellépése folytán a rómaiakat fogadta be falai közé, mire tanácskozáson letartóztatott Hanno maga hagyta meg embereinek, hogy a várost ott hagyják. Utóbb 262-ben hét hónapon át védelmezte Aeragast az ostormló rómaiak ellenében, mikor pedig a rómaiak már nagyon szorongatták, kirohanásra szánta el magát. A rómaiak hadát megtizedelték ugyan, ő maga azonban kisiklott a győzők kezei közül és szerencsésen elérte a tengerparton horgonyzó carthagói hajóhadat. Pol. 1, 17 sk. Val. Max. 7. 3. Utóbb a carthagóiak kereszthalálra itélték. – 3. Hamilcar fia, a ki Kr. e. 250-ben a rómaiaktól keményen ostromlott lilybaeumi kikötőbe behatolt és a várost élelmi szerekkel és segélyhadakkal ellátva, sértetlenül visszatért Drepanumba. Pol. 1, 44 sk. Utóbb a lázongó zsoldosok ellen vívott küzdelemben halálát lelte. Pol. 1, 86. – 4. Egy rhodusi kalózkapitány, ki az I. pún háború alatt felajánlotta szolgálatát Carthagónak és a rómaiaktól ostromlott Lilybaeumot élelmiszerekkel látta el. Egy újabb merész kaland alkalmával a rómaiak elfogták. Pol. 1, 46. – 5. Hamilcar Barcas legidősb fia, az ókori történelem leghiresebb hadvezéreinek egyike és kiváló államférfiú (433. á., a napolii múzeum bronz mellékszobra, mely Visconti Icon. Grecque pl. 55 szerint Hannibal volna); született Kr. e. 249 körül. Midőn atyja az I. pún háború szerencsés befejezése után Carthagóból Hispaniába költözött, 9 éves fiát megkérdezte, volna-e kedve őt a távolba követni. És midőn a fiú lángoló arczczal késznek nyilatkozott, atyja őt az oltár előtt megeskette, hogy Romát örökké gyűlölni fogja. Liv. 21, 2. Nep. Hann. 2. App. 7, 3. Pol. 3, 11. Hispaniában Hamilcar fiait Hannibalt, Hasdrubalt és Magót (az «oroszlánfajzatot») úgy nevelte, hogy Roma megalázására szőtt terveinek kivitelét nyugodtan reájuk bizhassa. Miután Hamilcar és veje Hasdrubal, ki a fővezényletben amannak utóda volt, az új háborút a leggondosabban előkészítették, edzett hadseregről és teli pénztárról gondoskodtak volt: a tisztikar Hasdrubal utódává a még csak 29 éves Hannibalt választotta, ki már eddig is mint a lovasság vezére fényes jelét adta rendkívüli hadvezéri képességének és bátorságának. Pol. 2, 36. 3, 13. App. 6, 8. Hannibal fényes lelki és testi tehetségeit még azok az irigy ellenfelei sem merték letagadni, kik jellemén foltot igyekeztek találni. Igaz, hogy nagyon ellentétes tulajdonságok egyesültek Hannibalban, mint pl. egyrészt higgadt megfontolás, másrészt ritka lelkesedés. Kitünően értett a diplomatia és a hadviselés minden neméhez, de kiváltképen a cselvetés és furfang számtalan módjaihoz. Hogy mily emberismerettel bírt és mily mértékben tudott az embereknek hatást gyakorolni, bizonyítja az a körülmény, hogy fölötte megbízhatatlan elemekből összetákolt hadserege még a távol idegenbe is vakon követte és még a legnagyobb inség napjaiban sem lázadt fel ellene. A tőle rettegő rómaiak természetesen sötét színekkel rajzolták jellemét és kapzsisággal, hamissággal, kegyetlenséggel és gyűlölséggel vádolták, de mindezzel nem birták a nagy ember emlékét elhomályosítani, ki egész életét eskűjéhez hiven annak a czélnak szentelte, hogy bosszút álljon Román szülővárosának megalázásáért. Hannibal megválasztása után rögtön a háború megkezdésére határozta el magát, nehogy pedig a carthagói békepárt az ő tervét meghiusítsa. Saguntum városát, mely csak nem régen Roma oltalma alá helyezte magát, keményen ostrom alá fogta. Ezzel megszegte azt a Roma és Hasdrubal közt kötött szerződést, melynek értelmében a carthagóiak arra kötelezték magukat, hogy az Iberust át nem lépik. Hannibal nyolcz havi ostrom után Sagentumot bevette és feldúlta és ezzel a háborút kikerülhetetlenné tette. A római senatus Hannibal kiadatását követelte a carthagói szenatustól, mit ez nem tehetvén, a rómaiak hadizenetét volt kénytelen elfogadni. Pol. 3, 17. Liv. 21, 7 sk. Eutr. 3, 7. App. Iber. 12. Diod. 25, 15. Mialatt Hannibal Hispania és Libya benszülötteit fenyegetések és igéretek által a háború idejére békességre igyekezett rávenni, a rómaiak sem maradtak veszteg és egy sereget P. Cornelius Scipio consul alatt Hispaniában, egy másikat Ti. Semprunius Longus alatt Sicilia szigetére, esetleg Africába készültek küldeni Carthago ostromára. E terv kivitelében azonban Hannibal vakmerő támadása őket megzavarta. A pún vezér meg volt arról győződve, hogy Roma hatalmát nem a provinciákban, hanem csakis magában Italiában lehet megingatni és megtörni. Ebben a meggyőződésben magát Italiát szemelte ki harczterül. Még meglepőbb az út, melyet kieszelt. Nem a rövid tengeri úron készült Italiába, hanem a hosszabb és fölötte fáradságos szárazföldi úton, a Pyrenaeusokon és Alpeseken keresztül ment Gallia Cisalpinába, mert erről az oldalról nem várták őt a rómaiak. Továbbá a felső-italiai lapályon egyesülhetett legkönnyebben azokkal a gallus törzsekkel, melyek véres küzdelmek után csak nemrég kénytelenek voltak ugyan a rómaiak előtt meghódolni, de függetlenségük visszaszerzésének reményében vele titokban szövetségre léptek volt. Felső Italia rónáin egyesülhetett továbbá macedoniai Fülöp hadaival is, kivel szintén alkudozásokat is folytatott. Ily gondos előkészületek után Kr. e. a 218. év nyarán körülbelül 90,000 gyalogossal és 12,000 lovassal útnak indult Carthago Novából; azonfelül 37 harczra idomított elefántot is vitt magával. Miután az Iberius és a Pyranaeusok közt lakó ellenséges törzseken keresztül útat tört magának, a határhegység lábánál hadának egy részét öcscse Hasdrubal alatt hátrahagyta és azután a Földközi tenger közelében, úgy látszik St. Jean de Luz szorosán, átment a Pyrenaeusokon. Erre barátságos galliai kalauzok vezetése mellett déli Gallia rónáin át a Rhodanusig hatolt. Mikor pedig nehány ellenséges gallus törzs a folyón való átkelésében meg akarta akadályozni, Hannibal egy darabig a folyó mentén fölfelé haladt és csak akkor szállította át seregét a mai Roquemaure vidékén a túlsó partra, mikor egy alább (Aveniónál) a folyón átküldött lovascsapat a gallusok táborát lángba borította, kik erre rettegve szétoszoltak. Hannibal most a Rhodanus balpartján folytatta útját az Isara beömléséig, majd az Isara völgyében az Alpesek főlánczának lábáig jutott. A rómaiak vezére Scipio mindebben nem bírta őt megakadályozni. Midőn Scipio Massiliában arról értesült, hogy Hannibal Gallia földjén áll, lovas csapatot menesztett a Rhodanus völgyébe, de ez Avenio táján Hannibalnak csak hült helyét találta. Az Alpesek zúgaiba Scipio nem merte vagy nem akarta Hannibalt követni, s így inkább sietve visszavitorlázott Italiába, hogy az Alpeseken átvezető szorosok kijárását elzárja, seregének másik részét pedig öcscsére Gnaeus vezérlete alatt Hispaniába küldötte. Hannibal eközben lankadatlan szívóssággal folytatta útját, és az Izère völgyén felfelé haladva útat tört magának a celta allobroxok és Ceutrones vidékén át egészen a hóval fedett Alpesekig, melyeken (valószinűleg a Kis Szt. Bernát szoroson mások szerint a Mont Cenisen avagy a Mont Genèvren keresztül) óriási áldoaztok árán bár, de még is áthatolt, mire a Dorea Baltea völgyében a salassusok vidékén az igéret földjére ért, a hol nagyon is kimerült és megfogyott hadserege a példátlan fáradalmakat kiheverte. 218 őszén már csak 20.000 gyalog és 6000 lovas katonája volt és elefántjainak száma hétre apadt le, de az Alpeseken való átkeléssel az előkészületek legnehezebb részét immár megvalósította. A rómaiak, kik eddig kapkodó és czéltalan haditervet követtek, csak most ismerték fel a veszélyt a maga valóságában és Sempronius consult seregével együtt Siciliáról visszarendelve Scipio segélyére küldték Északra. Eközben Scipio a 218. év végén a Ticinus és Sesia között Vercellae táján Hannibal numidiai lovasaival máris megütközött, ámde vereséget szenvedvén, a Padus mögé volt kénytelen visszavonulni, mely siker hallatára több ezer gallus Hannibal táborába sietett. December másik felében Hannibal, ki a Trebia mögött foglalt állást, újból csatával kinálta meg a rómaiakat. A megsebesült Scipio ellenezte ugyan a támadást, de consul társa, az imént megérkezett Sempronius, nyakra-főre átvezette csapatait a jéghideg Trebián annak balpartjára, hol Hannibal az átázott, didergő rómaiakat mindaddig foglalkoztatta, míg Mago lovasai a rómaiak szárnyait meg nem kerülték és szét nem verték. Csak 10.000 római érte el a közeli Placentiát, a többi a csatatéren maradt vagy futás közben lelte halálát. A diadal gyümölcse, Gallia Cisalpina (Placentia és Cremone coloniák kivételével) Hannibal kezébe esett, kihez most mind több és több gallus törzs csatlakozott. A győző, a ki itt töltötte a 218/17. telet, erélyesen szervezte a gallusok felkelését. 217-ben a rómaiak két új hadsereget küdltek a veszedelmes pún ellen; az egyik Gn. Servilius alatt Ariminumnál (a Via Flaminián), a másik C. Flaminius alatt Arretiumnál (a Via Cassián) foglalt védelmi állást és Hannibal kihivását óvatosságból egyik sem fogadta el. Erre Hannibal merész tervre szánta el magát. Miután a kezében levő italiai (szövetséges) foglyokat szabadon bocsátá azzal a megbízással, hogy az italiai községeket Roma ellen felkelésre bírják, megkerülte Flaminius állását s az Apenninuson át az Arnus áradástól ellepett völgyén keresztül (súlyos emberáldozatok árán és maga is fél szemére megvakulván) szerencsésen Etruria szivéig ért, hol Faesulae táján tábort ütött, mialatt a kijátszott Flaminius egyre leste Arretiumnál. Midőn Flaminius a történeteket megtudva Hannibal felkeresésére indult, a leleményes pún Perugia és a Trasimenus tó mellékére vonult vissza, melynek ész.-keleti partján a tó és a közeli meredek hegyláncz közé beékelt országút húzódik. A hasadék ki- és bejáratánál emelkedő dombokat Hannibal megrakta csapataival és így elkészülve várta meggondolatlan ellenfelét. Mihelyt Flaminius seregének zöme a reggeli köd homályában a hegyszakadékba került, Hannibal a szoros nyilásait elzáratta és a kelepczébe került rómaiak ellen három oldalról rohamot intézett s azoknak nagyobb részét lekaszabolta (217 aprilisban). Maga Flaminius is elveszett az öldöklésben. Másnap a pún lovasság az elmenekült 6000 főnyi római gyalogságot utólérte, megadásra kényszerítette, és ugyanez a sors érte Servilius lovasságát is. A diadal gyümölcseként Etruria esett Hannibal kezébe, kit alvezérei arra biztatták, hogy azonnal a megrémült Roma ellen induljon. Ő azonban nem hallgatott rájuk, mert abban a hitben élt, hogy míg Roma szövetségesei nem csatlakoznak hozzá, addig a különben is katonai gyarmatok és töltésutak által megvédett Romát magát sikeresen meg nem támadhatja. Arra nézve pedig, hogy a szövetségesek beléje vessék reményeiket, újabb és döntőbb diadalra volt szüksége, a miért is a harcztért folyton változtatta és magát a háborút is más-más módon folytatta. Roma városa eközben csakugyan nem mutatott félelmet. A senatus kiengesztelte az isteneket és Quintus Fabius Maximust nevezte ki dictatorrá, ki a Tiberis-hidakat felszedette, a falakat jó karba helyezte, a polgárokat a legvégső ellenállásra serkentette, a két tartalékos legióval pedig nagy óvatossággal Hannibal felkeresésére indult. A pún vezér Spoletium várát, melynek meglepése nem sikerült, oldalt hagyva az Adriai tenger mellékére Umbriába vonult, hol seregét egy ideig pihentette és gyalogságát római mintára újjászervezte. Azután déli Italiába indult, abban a reményben, hogy talán a sabellus vagy az apuliai görög községek hozzá szegődnek,de várakozásában csalódott. Ujabb diadalra pedig nem tehetett szert, mert a fölötte óvatos Fabius erre nem szolgáltatott neki alkalmat. Fabius minden döntő csatától feltétlenül tartózkodott. Oldalt és hátulról gyakran támadta meg Hannibal elő- vagy utóvédét, de nyilt csatába nem ereszkedett, a miért őt katonái, a kik habozását makacsságnak magyarázták, Cunctatornak nevezték el. Hannibal átlátott ellenfelének tervén és olyanformán akarta Fabiust támadásra rábirni, hogy Apuliából Beneventum és innen Campania felé haladva lángba borította a falvakat és majorokat és roppant kárt tett a rómaiak gazdaságaiban. A dictator mindezt türte és nem támadott. Egy alkalommal Fabius Hannibalt Casilinum táján a Volturnus partján csellel élve kelepczébe kerítette, de csak egy pillanatra, mert Hannibal éjjel egy csorda ökröt hajtatott, melyeknek a szarvaikon égő rőzsekötegek azt hitették el Fabiusszal, hogy a púnok fáklyafény mellett arra vonulnak. A rómaiak erre ebben az irányban utánuk siettek, miközben a ravasz Hannibal veszteség nélkül oldalvást Apuliába nyomult Gerunium tájékára, a hol téli szállásra rendezte be magát. E kudarcz hallatára kitört Romában a vihar Fabius ellen, és mikor alvezére M. Minucius Rufus (a fővezér távollétében) Hannibal fölött némi előnyt vívott ki, M. Minuciust szintén dictatorrá választották. A hazafias Fabius átengedte társának a sereg egy részét, melylyel ez utóbbi oly elhamarkodva támadta meg Hannibalt, hogy csakis a segélyére siető Fabius mentette meg a pusztulástól. A «Cunctator» harczmodora ily módon mégis helyesnek bizonyult. Liv. 22, 9. 24 skk. Pol. 3, 90 skk. A 216. év elején a dictatorok hivatala lejárt és a polgárság megint consulokat választott. L. Aemilius Paullus, a senatori párt embere, Fabius példáját vette mintakép gyanánt, a miről azonban türelmetlen társa C. Terentius Varro, az ellenzéki néppárt híve, hallani sem akart. A vezérek féltékenysége meg versengése Hannibal malmára hajtá a vizet. Tavaszszal Geruniumból Luceria mellett elhaladva átkelt az Aufiduson és bevette a cannaei várat, mely a canusiumi síkon uralkodott és a rómaiaknak főraktáráúl szolgált. Hannibal vágyva vágyott a csatára, különösen azért, mert a lapályon lovasságát jól érvényesíthette. Szerencséjére a hiú Varro őt jun. havában (a ki nem igazított római naptár szerint aug. 2.) Cannaenál megtámadta, mely csatában Aemilius Paullus consul, 80 senator és 70.000 római és szövetséges halálát lelte, míg Hannibal csak 6000 embert vesztett. Liv. 22, 43 skk. Pol. 3, 107 sk. Plut. Fab. 15. E példátlan siker megérlelte Hannibal terveit. Carthago valahára erélyesebb támogatásra határozta el magát, III. Fülöp macedoniai király formaszerinti szövetségre lépett a cannaei győzővel, szintúgy Hieronymus, Syracusae új kényura. De legtöbbet nyomott a latban, hogy a szövetségesek hűségükben ingadozni kezdtek. A legtöbb alsó-italiai község, első sorban az apuliaiak, bruttibeliek, a lucaniai görög városok kaput nyitottak Hannibalnak, szintúgy a samniták és a dúsgazdag Capua városa, a hová Hannibal seregét téli szállásra vezette. Roma ezalatt nehéz napokat élt át. Már-már kapui előtt látta Hannibalt, a ki szerencséjére ez idő szerint még lehetetlennek tartotta a város meglepését. Alig hogy a rómaiak ijedtségükből kissé magukhoz tértek, a senatus bizalomra és egyetértésre intette a lakosságot. Azután valamennyi fegyverképes polgárt és azonfelül több ezer rabszolgát besoroztak, biztosítván őket, hogy ha vitézül harczolnak, majd szabadon bocsátják. Hiány lévén fegyverekben, a templomokból szedték elé az ott őrzött zsákmányt. A vagyonosabb polgárok önknét adakoztak a végső veszélyben forgó haza oltárára. Így megemberelve magukat és saját vitézségükbe meg a latinus szövetségesek hűségébe vetve bizalmukat, Hannibal követeit, kik a hadi foglyok kiválása ügyében jelentek meg a város előtt, be sem bocsátották a városba. Vezérnek pedig a kipróbált M. Claudius Marcellust választották. – Ezzel megkezdődött a háború második része (216–207), a váltakozó szerencsével folytatott harczok kora. Roma és Carthago küzdelme most már valóságos világháborúvá fejlődött ki, melyben nemcsak az ezer sebből vérző Italia, hanem a gyarmatok is csatatérül szolgáltak. Mialatt Hannibal csapatai a fényűző Capuában kiteleltek és egyúttal elpuhultak, a rómaiak merész politikával Hispaniába és Siciliába is küldtek csapatokat, hogy Hannibalt segélyforrásaitól és szövetségeseitől elvágják. Magában Italiában 215-ben váltakozó szerencsével folyt a küzdelem, Campaniában azonban Hannibal sehogy sem tudta lábát megvetni, sőt Nola környékén Marcellustól vereséget is szenvedett, úgy hogy lassacskán Bruttiba és Apuliába kényszerült hátrálni. Még nagyobb szerencsével harczolt Roma Hispaniában, melyet a Scipio testvérek hosszadalmas harczok árán (215–211) úgy szólván teljesen elhódítottak Hasdrubaltól, kinek végül Syphax numidiai király lázongása miatt Africába kellett távoznia. Visszatérése után Hasdrubal visszahódította ugyan a tartományt az Iberusig a Scipio testvérektől, kik mind a ketten halálukat lelték, de P. Scipiónak még csak 24 éves fia, P. Cornelius Scipio, fővezér minőségében új fordulatot adott a hispaniai háborúnak. Magát Carthago Novát is hatalmába kerítette és Gadesig nyomult elő. Öt évi küzdelem után tehát Carthago hatalma a félszigeten meg volt törve; azt azonban Scipio sem tudta megakadályozni, hogy Hasdrubal tetemes hadsereggel a Pyrenaeusokon keresztül Italiába ne induljon Hannibal segélyére. Sicilia szigetén ezalatt Syracusae három évi sotrom után Marcellus kezébe esett (212 )és ezzel a rómaiakhoz szító párt a szigeten annyira elhatalmasodott, hogy a carthagóiak a szigetet otthagyták. Macedoniai Fülöp sem küldhette el az igért katonákat, mert a rómaiak Athenae, Sparta, Messene és Pergamum királya Attalus között szövetségest létesítettek Fülöp ellen, ki elvégre 205-ben Romával kibékült. Mindamellett Hannibal szövetségeseinek és barátainak hitegető szavaiban bízva, csodaszerű szivóssággal tartotta magát Alsó Italiában, a hol 212. telén Tarentumot megadásra kényszerítette és Metapontumot, Heracleát és Thuriit elhódította. A rómaiak viszont 212 őszén a fontos Capuát zárták körül, mely Hannibal igéretében bízva, erélyesen védekezett. 211 tavaszán Hannibal csakugyan a város közelébe ért, de még azzal a cselfogással sem tudta a rómaiak ostromló hadát maga után csalni, hogy váratlanul az Anio hidján a Roma kapujáig nyomult («Hannibal ante portas») s ott tábort ütött. Polyb. 9, 3–9. Liv. 16, 1–15. Zon. 9, 5. Romát a legvégső élet-halálharczra készen találta, az ostromló sereg pedig egy pillanatig sem szünt meg Capuát szorongatni. Ilykép a kétségbeeső Capua megadta magát és szörnyen lakolt hűtlenségeért. Gyászos sorsa a hannibalhoz szító többi várost arra birta, hogy Hanniballal szakítsanak. 209-ben elesett Tarentum és ámbár Hannibal 208-ban Marcellust Venusiánál lesbe csalta és lovasaival együtt felkonczolta, a púnok mind jobban a félsziget délnyugoti csúcsára szorultak. Innen azonban Hannibalt távozásra birni lehetetlenségnek látszott. Ily viszonyok között minden a Hasdrubal vezérlete alatt közeledő segélyhadtól függött, a ki 207. az Alpeseken át Felső Italiába érkezett. Ennek hirére a senatus megfeszített erővel 23 legiót toborzott, csakhogy Hannibal és Hasdrubal egyesülését megakadályozza. C. Claudius Nerót Bruttiibe küldötték, hogy Hannibalt előnyomulásában megállítsa, míg M. Livius Salinator consult Hasdrubal elé küldték. Hasdrubal Sena Gallica tájékáról nehány bizalmas embert küldött bátyjához, hogy megérkezéséről tudósítsa és megjelölje neki azt az útat, melyen tovább haladni és vele egyesülni óhajt (Narniát szemelte ki a csatlakozás helyéül). Ámde embereit Nero katonái elfogták, a ki megtudván Hasdrubal tervét, vakmerően arra szánta el magát, hogy a tétlenül veszteglő Hanniballal szemben csak csekély megfigyelő hadat hagy hátra, míg seregének zömével Északnak siet és consultársával egyesülve Hasdrubalt meglepi. Így is történt. Az egyesült rómaiak a Metaurus folyón épen átkelő Hasdrubalt kelepczébe szorították és hadastul felkonczolták. (207). Liv. 27, 40–51. Pol. 11, 1–3. Zon. 9, 9. Hannibal pedig, ki ezalatt egyre leste öcscse levelét, testvérének levágott és neki átküldött fejéből tudta meg, hogy utolsó reménye is füstbe ment. – A háború utolsó szaka (207–201). Hannibal tehetségének újabb jeléül e csapás után is tartotta ugyan még magát négy évig Bruttii földjén, de Hispaniában, hol öcscse Mago Gadesből is kiszorult, valamint Africában, a hol a Mauretania királyával Massinissával szövetkezett Scipio Carthagónak és a vele tartó Syphaxnak hatalmát egyre jobban megingatta, a szerencse a rómaiaknak kedvezett. Hasztalan kötött ki Mago Liguria partján és hiába szólította a liguriaiakat és gallusokat fegyverre. A legiók útját állották és támadása kudarczczal végződött. Ily viszonyok között az aggódó carthagói senatus és az épen Utica ostromával bajlódó Scipia fegyverszünetre léptek egymással, melynek értelmében Hannibalnak ott kellett hagynia Italiát. Sajgó szívvel engedett a le nem győzött hős szülővárosa parancsának és miután a Croton melletti Lacinius hegyfokon emelkedő Hera-templom falaira ércztáblákat szegeztetett, melyekben felsorolta hadi tetteit, 203. őszén tengerre szállott és Kis Leptisben kikötött. Visszatérése és seregének nagy száma új lelket öntött a carthagói háborúpártba, mely a római követeket megtámadta s ezzel a fegyverszünetet megszegte. A döntő küzdelem küszöbén Hannibal felkereste Scipiót, de a béke föltételeire nézve nem tudtak megegyezésre jutni. Így tehát a fegyvereknek kellett dönteniök. 202. nyarán Zama regia (mások szerint Naraggara) mellett csatára került a dolog, melyben a római legiók és Masinissa lovasai a púnokat teljesen legyőzték. Liv. 30, 19–35. Pol. 15, 1–16. Zon. 9, 14. Corn. Nep. Hann. 6. Erre maga Hannibal kötötte meg Carthago nevében az elkerülhetetlenné vált, súlyos békét, mely Carthago nagyhatalmának véget vetett ugyan, de legalább további fenmaradását biztosította. A háború lezajlása után Hannibal mint sufes a háború okozta sebek behegesztését tűzte ki feladatául és időszerű pénzügyi és politikai reformok, nevezetesen democratikus alkotmány behozatala által Carthago ujjászületésén fáradozott. Tette ezt abból a czélból, hogy kedvező viszonyok beálltával a küdzelmet még egyszer fölvegye. Csakhogy a római senatus gyanakvó szemmel nézte működését és a Hannibal által megbuktatott oligarchák is agyarkodtak a nagy ember ellen. Kr. e. 196. vagy 195. római követség jelent meg Carthagóban, mely Hannibal kiadatását követelte. Midőn látta, hogy a szolgalelkű és gyáva béke-párt hajlandó őt kiadni, önként otthagyta hálátlan szülővárosát és Keletre menekült. Liv. 33, 45–49. App. 10. 4. Just. 31, 2. Corn. Nep. Hann. 7. Hazájából örökre száműzve, a keleti fejedelmek egyikét-másikát igyekezett Roma-ellenes politikájukban bölcs tanácsával támogatni. Előbb Antiochus syriai király udvarában élt egyideig, kinek hajóhadát jobb karba hozta és a kit arra igyekezett rábeszélni, hogy keljen át Italiába, Antiochus azonban elmulasztá a kedvező pillanatot és mikor végre (190) háborúra szánta el magát, már késő volt, és a rövidebbet húzta. Liv. 36, 7 sk. 37, 23. Corn. Nep. Hann. 8. A rómaiak a 189-ben kötött békeszerződésben arra is kényszerítették Antiochust, hogy esküdt ellenségüket nekik kiszolgáltassa. Hannibal ennek hirére Prusias bithyniai királyhoz menekült, a ki udvarába fogadta ugyan, de nem sokára a vendégbarátság rút megszegésével T. Quinctius Flamininus consul felszólítására Hannibal kiadatását határozta el és a házat, melyben Hannibal rejtőzködött, körülvétette. Hannibal erre méreggel kioltá életét (183.). Nep. Hann. 9. Liv. 39, 51, Plut. Fam. 20 sk. Sirját a Propontis melléki Libyssában (ma Dil) mutatták és Septimius Severus császár hír szerint (Tzetzes) emléket állított a nagy hősnek. Az ókori hadvezérek sorában a legelső helyek egyike illeti meg Hannibalt, sőt vannak, a kik őt Nagy Sándor és Julius Caesar fölé helyezik. Kis hijja, hogy Roma és Carthago sorsát döntően meg nem változtatta. Rendkívüli tehetségei, szívós kitartása és esküjében gyökeredző engesztelhetetlen gyűlölsége mindvégig félelmetes ellenségévé tette a rómaiaknak. – Irodalom: A) A legújabb igényekeket kielégítő monografiával Hannibal életére vonatkozólag nem rendelkezünk; Hennebert, Histoire d’Annibal cz. 3 kötetes műve (Páris, 1870–1892) nem üti meg a mértéket; annál több azonban az apró értekezés és a II. pún háborút egészében vagy annak egyes eseményeit felkaroló hadtörténeti munka. Ilyenek: Vincke L., Der II. punische Krieg u. der Kriegsplan der Karthager (Berlin, 1841). Rospatt, Die Feldzüge Hannibals in Italien (Münster, 1864). Flanek, Karthago und seine Heerführer (Ulm, 1874). Stone, The Hannibalian or Second Punic war (London, 1874). Keller L., Der zweite punische Krieg (1875). Dodge Th. A., Great Captains. Hannibal (Boston, 1891). O’Connor Morris, Hannibal soldier, statesman, patriot and the crisis of the struggle between Carthage and Rom. (London és New York, 1897). How W. W., Hannibal and the great war between Rome and Carthago (London, 1899). Ezeken kívül: Mommsen, A rómaiak történ. (magy. ford. 3. köt.). Ihne, Röm. Gesch. 4. köt. Peter Karl, Gesch. Ros 1. köt. 4. könyv. Meltzer O., Gesch. der Carthager. Smith, Carthago and Carthaginians (London, 1878), Cantalupi P., Le legioni romane nella guerra d’Annibale (Roma, 1891). B) Forrástanulmányok: Egelhaaf, Vergleichende Berichte des Polyb. u. Livius über den italischen Krieg (Jahrbücher für calss. Philologie, 10. pótköt.). Lachmann, über die Quellen des II. pun. Krieges. Röttcher, Krit. Untersuchungen üer die Quellen des Livius in 21. u. 22. Buch (1869). Keller L., Der II. pun. Krieg u. seine Quellen (1875) és Zu den Quellen des Hannibal. Krieges (Rheinisches Museum 29. köt. 1874). Keller Juba mauretaniai király elveszett történeti művéről értekezik, melyből (szerinte Appianus merített. Heynacher, Die Stellung des Silius Italicus unter den quellen des II. pun. Krieges (Berlin, 1877). Hirschfeld Ottó értekezése a Zeitschr. für österr. Gymnasien 1877. 801. 1. Hartel értek. (uj. ott). Vollmer, Quaeritur unde belli Punici secundi scriptores sua hauserint? (Göttingen, 1872). Seeck, Der Bericht des Liv. über d. Winter 218/217 (Hermes 8. köt. 1874). Luterbacher, De fontibus librorum 21–22. Livii (Strassburg, 1872). Posner M., Quibus auctoribus in bello Hannibalico ennarando usus sit Dio Cassius? (Bonn, 1875). Asbach Jul., De Cornelii Nepotis vita Hannibalis (főczím: Annal. histor. et epigraphica latina, Bonn 1878). Peter Karl értekezése Livius forrásairól római történetében és a Schulpforta 1863. évi programmjában Schäfer Arnold czikke a Sybels Histor. Zeitschrift 1870. évi 23. kötetében. Gilbert, Die Fragmente des Coelius Antipater (Jahrb. für Philologie u. Pädagogik, 10. köt.). Thiacourt C., Les causes et l’origine de la seconde guerre punique et le commencement de la troisičme décade de Tite Live (paris, 1890). Ugyanő, Tite-Live depuis la seconds guerre punique (Nancy, 1890). Soltan W., Eine annalistische Quelle in Cicero de off. III (Wochenschrift für klassiche Philologie, 45. köt. 1239. l.). Stern E., Das hannibalische Truppenverzeichniss bei Livius (Berlin, 1891). Scala, Die Studien des Polybios (1. köt. Stuttgart). Fuchs Jos. Der II. punische Krieg und seine Quellen Polybios u. Livius, Der Alpenübergang (Bécs Újhely 1894/5). Bader, De Diodori Romanorum auctoribus (Lipsiae, 1891). Soltau W., Livius’ Geschichtswerk. Composition und Quellen (Lipcse, 1897). Ugyanő. Die Quellen des Livius im 21. u. 22. Buche und Polybius (Zabern, 1897) Sanders H. A., Die Quellenkontamination im 21. und 22. Buche des Livius (Berlin-München, 1897. Weber A., Beitr. zur Quellenkritik des Livius 218–216 (Marburg, 1897). C) Specialis irodalom: Thiancourt C., Une question de géographie ancienne. La marche d’Hannibal de l’Ébre en Italie (Paris, 1890). Holzapfel L., Zur Überlieferung über der Hannibalischen Krieg bis 217. 1) Polybius und Livius. 2) Saguntum (megjel. a Zeitschrift für alte Geschichte 1. évfolyamában, Genf, 1899). Sieglin, Die Chronologie der Belagerung von Saguntum (1878). Chabret A., Sagunto, su historia (Barcelona, 2. köt. 1891). Maissiat Jacques, Hannibal en Gaule (1873). Geist, Zu Livius 21, 31. 9. Bayrische Gymnas. Blätter, 15. évf. 202. l. (szintén a galliai eseményekre vonatkozik). Desjardins, La Gaule Romaine. 1–2. köt, több helyt. Az Alpeseken való átkelés Mommsen szerint (a ki Wickham és Cramer mérnökök terepfelvételeire alapította itéletét) a Kis Szt. Bernát hegyszoroson ment végbe. Ugyanígy vélekedik Ihne, Gisi, Quellenbuch zur Schweizer Geschichte (1. k. 1869). V. ö. Müller F., Hannibals Übergang über die Alpen (Angolból ford. 1830) és Law J., The Alps of Hannibal (2 köt. 1866). Chappuis, Annibal dans les Alpes (Grenoble, 1898). A Mont Genèvre mellett kardoskodik Fuchs J., Hannibals Alpen-Übergang (Bécs 1897). A Mont Cenis mellett Troger, Hannibals Zug über die Alpen (Hall. gymn. progr., 1878). Osiander, Kleiner Bernhard oder Mont Cenis és Der Mont Cenis bei den Alten (Cannstadt, progr., 1897). Constantini G., Per qual valico alpino scese Annibale in Italia (Trieszt, gymn. progr., 1893). V. ö. még CIL 5, 2, 765 és 809. Továbbá Garofalo Fr. P., Encore un mot sur la question du passage des Alpes par Hannibal (Revue de l’instruction publique, 42. köt. 1899, megfejthetetlen problemának mondja). Lutterbacher Fr., Die 15 Tage von Hannibals Alpen Übergang (Neue Jahrbücher für Philologie u. Pädagogik, 149. köt., 1894), Marindin C. E., Hannibals route over the Alpa (Classical Review, 13. köt. 5. szám, 1899). Legújabban Osiandaer Vilmos szólt a dologhoz: Der Hannibalweg (Berlin, 1900. 3 térképpel). Höffler, Über H.-s Zug nach Etrurien (bécsi akad. értekezés 1870). Tartara, Della battaglia della Trebbia (1882). Lundström, Flaminius and Hannibal (Studier, 1. köt., 1899). Riese, Der Tag der Schlacht am Trasimen. See (217. jun. 27; Neue Jahrb. für Philol. und Pädag., 117. köt. 398. l.). Grundy, Trasimene (Journ. of Philology, 25. köt. 50. sz. 1897), Hesselbarth ll., De pugna Canneusi (Göttingen, 1874). Hagge, Das Schlachtfeld von Cannae (Jahn, Jahrbuch, 73. köt.). Hartwig T., Das Schlachtfeld von Cannae (Berichte des freien Hochstiftes zu Frankfurt a. Main, N. F. 14. köt. 1897). Fry. E., The field of Cannae. (English Hist. Review, 1897. oct.). Wilms, Die Schlacht von Cannae (Hamburg, progr., 1895). Timon, D. J., Die Schlacht bei Cannae (Gegenwart, 32. sz. 1896). Bossi G., La guera di Annibale in Italia da Canne al Metauro (Roma, 1891). Pittaluga Vitt., La battaglia di Metauro (Roma, 1894). Oehler R., Der letzte Feldzug des Barkiden Hasdrubal u. die Schlacht am Metaurus (Berliner Studien für klass. Philol. u. Arch. N. s. 2, 1. Berlin, 1897). Jumpertz, Der röm.-karthag. Krieg in Spanien (Berlin, 1892). Clementi Gius., La guerra annibalica in Oriente (Roma, 1891). Lehmann Konr., Der letzte Feldzug des Hannibal. Krieges (21. Suppl.-Bd. a N. Jahrbücher für Philol. und Pädagogik-hoz, 1895). Zielinski, Die letzten Jahre des II. pun. Krieges (1880).Lehmann K., Zur Gesch. des Feldzuges H.-s gegen Scipio. 202 (Neue Jahrb. für Phil. u. Päd., 153. köt.). Wittinghausen Fülöp, Ort und Zeit der Schlacht von Cannae (Wiener Studien, 19. évf., 1897). Hannibal sirjáról (Libyssáról) l. Schwab O. czikkét a Berliner Philolog. Wochenschrift-ben (16. évf., 1661. hasáb) és Hülsen czikkét Das Grab des Hannibal (u. ott. 1896, 1. szám). V. ö. még a Carthago, Scipio és más rokon tartalmú czímszavakat. M. L.
433. Hannibal bronz mellszobra (Nápoly, Museo Nazionale).
