Faunus,
Faunus, a «jóakaró» (v. ö. faveo), egyik legrégibb és legnépszerűbb italiai, különösen római isten, a mezőn és erdőben legelő nyájak istene, kit hasonló tulajdonságai miatt a görög Pan istennel azonosítottak (l. Euander). Mint a nyájak szaporítójának Innus a neve; valamint Pan, úgy F. is kedvét lelt abban, hogy az embereket az erdő csendjében ijesztgesse (Cic. de divin. 1, 45, 101); sőt gonosz álmokat is küldött rájuk, s ezért Incubus is a neve. Egyik kiváló vonása, hogy jóslatokat ad, s ezért erdős vidékeken egy föláldozott juhnak bőrére feküdtek, s ő álomban hangokkal és képekben jövendölt. Verg. A. 7, 81. Ov. fast. 4, 649. Innen egy másik neve Fatuus v. Fatuellus (v. ö. fari). A pragmatizáló római történetírók szerint Picusnak fia, Saturnus unokája volt; nőül vette Marica nymphát és tőle származott Latinus király. Görög hatás alatt a római nép több F.-ról beszélt, kik az erdőkön és hegyekben nymphákkal űzik dévaj játékaikaikat. – Ünnepét, a Faunaliát, dec. 5-én tartották a mezőn, mikor a földmivelők és pásztorok kecskebakokat áldoztak tej- és bor-libatióval kapcsolatban, s míg maguk mulatoztak, azalatt nyájaik szabadon kóborolhattak a mezőn, s a rabszolgáknak is vígnapjuk vala. Hor. od. 3, 18. Mint a nyáj őrének Lupercus (farkas kergető) a neve, s szentélye a Lupercal, a Palatinus híres barlangja, Roma talaján a legrégibb szentélyek egyike volt; a Tiberis szigetén is kapott templomot, melynek februarius 13-ára esett felavatási napja. Ünnepét Romulus és Remus honosították meg; ennek Lupercale sacrum v. Lupercalia a neve s febr. 15-én tartották. Ekkor kecskéket és juhokat különös tisztulási szertartások között áldoztak föl; a véres áldozati késsel megérintették két ifjúnak homlokát, s nyomban tejbe mártott gyapjúval letörülték, mialatt az ifjaknak nevetni kellett. Az áldozati lakoma után a Lupercusok, két 12 tagból álló papi testület tagjai, a levágott állatok bőréből szíjakat hasítottak; meztelenül, csak az áldozati bőröktől takarva, leszaladtak a Palatinusról és végig járták a várost. A férjes asszonyok ilyenkor eléjük mentek és szivesen verették magukat a szíjakkal, mert ez hitük szerint megáldotta házasságukat és megtisztította őket. Ov. fast. 2, 267 sk. Innen e napnak dies februatus, a szíjnak februum a neve (v. ö. februare = tisztítani, kiengesztelni); magát a hónapot is Februariusnak nevezték. – F. párja volt a hasonló tulajdonságokkal képzelt Fauna, másképen Fatua vagy Luperca. G. J.
