Δουλος, ϑουλοςυνη
Δουλος, ϑουλοςυνη, szolga, rabszolga, rabszolgaság. A rabszolgaságnak, mint minden emberi és társadalmi intézménynek, egész története van. A legrégibb időben maguk a görögök nem ismerték a rabszolgaintézményt, ha ugyan betű szerint vehetjük Herodotus állítását, mikor (6, 137) azt mondja, hogy a pelasgusok folyton leselkedtek az athenaeiek fiaira és leányaira, ha ezek a forrásnál megtöltötték korsóikat, mert ebben a korban még nem voltak rabszolgáik (ου γαρ ειναι τουτον τον χρονον σϕισι χω ουδε τοις αλλοις ’Ελλησι οιχετας). De már a homerusi korban a rabszolgaság általánosan el van terjedve. A háborúban elfogottak, a δοριαλωτοι, annak szolgái, a ki őket hatalmába kerítette. Sőt néhol már pénzen vásárolt rabszolgákról is történik említés. Így pl. Laërtes (Od. 15, 483) a phoeniciaiaktól pénzen vette meg Eumaeust. A történeti korban a rabszolga-intézmény mindinkább elterjedt. így Thessaliában a penesták, Spartában a heloták neve alatt rabszolgákat kell érteni. De az üzletszerű rabszolgakereskedést Chius szigetének lakóinál találjuk először. Természetesen első sorban barbár származású rabszolgákra kell gondolni, habár elvétve hellen rabszolgák is kerültek piaczra. Az idők folyamában odáig jutott a dolog, hogy szabadon született polgárok is kénytelenek voltak saját magukat rabszolgául eladni, ha nem birták hitelezőiknek megfizetni adósságukat. Solon törvénye Athenaeben megszüntette ezt a nyomasztó állapotot (δανειζειν επι σωματι). Csakugyan feltünő, hogy oly kiváló és nemesen gondolkodó ókori írók, mint Plato és Aristoteles, teljesen igazolt és jogszerű intézménynek tartják a rabszolgaságot. Tudvalevőleg a görög nép tudatában mély gyökeret vert az a felfogás, hogy a hellen származású ember, már természeténél fogva, uralkodik a barbar fölött. Aristot. Pol. 1, 2. A szelidlelkű és igazán jóindulatú Plato az eszményi államból kizárt mindent, a mi természetellenesnek látszott, vagy a józan gondolkodással ellenkezett, de a rabszolgaintézményen legkevésbbé sem ütközött meg. Mint már említettük, a rabszolgák száma hovatovább emelkedett, mert a szabad állampolgár, a teljes jogú πολιτης méltóságával nem fért össze holmi közönséges kézi munkát végezni. A mindinkbáb fokozódó kereslet kifejlesztette a rabszolgakereskedést. Chiuson kívül különösen Delos szigetén és Athenaeben voltak nagy rabszolgapiaczok. Az eladásra kinált rabszolgák egy emelvényen állottak, melyet Aristophenes τραπεζα-nak nevezett. A rómaiaknál (Tibull. 2, 3, 60. Persius 6, 76) catasta vagy (Cic. de pet. cons. 2, 7) machina név alatt ismeretes. A rabszolgakereskedők, ανδραποδοχαπηλοι, vagy szabad kézből,vagy árveréssel adták el portékáikat. A vásárt rendszerint újholdkor, a νουμηνια alkalmával tartották meg. A közszemlére kitett rabszolgák meztelenül vesztegeltek, a míg az új gazda őket átvette. Egy rabszolgának az ára a kor és egyéni ügyesség szerint különböző volt. Rendszerint egy és tiz mina között váltakozott. Persze drágábbak voltak az olyan rabszolgák, kiket a gyárakban vagy a bányákban mint felügyelőket alkalmazhattak. A megvásárolt rabszolgák, az αναμϕιοβητητως δουλοι mellett voltak a házban született rabszolgák, az οιχοτριβες. Athenaeben és egész Görögországban a rabszolgák száma sokkal nagyobb volt, mint az ember gondolná. Így pl. Demetrius Phalereus idejében Attica lakósai közül 21,000 szabad polgár és 10,000 metoecus mellett találunk 400,000 rabszolgát. Sőt Romában az egyes polgárok még sokkal több rabszolgát tartottak a ház körül, mint Görögorszgában. Demosthenes szónok édes atyjáról tudjuk, hogy fegyverkovács-műhelyében 50 rabszolga dolgozott; bányákban néhol ezren találtak alkalmazást. A görögök még a házban tartott és a házi teendőket végző rabszolgákban egy kamatot hajtó tőkeértéket láttak, míg Romában inkább a házi gazda és cselédje kényelméért, esetleg hiuságáért tartották őket. A római rabszolga, mint mesterember is, csak gazdája számára dolgozott, a görög δουλος, mint gyári munkás, keze munkája után élt és gazdájának naponta αποϕορα-t adott. Sőt arra is van eset, hogy a görög úr előre megállapított haszonbér fejében átadott szántóföldeket rabszolgáinak. Ezek természetesen függetlenebb rabszolgák voltak. Ha maga a tulajdonos gazdálkodott, akkora földmives munkát végző δουλος-ok egy επιτροπος felügyelete alatt állottak. Ehhez hasonló tiszte volt a házban a ταμια-nak vagy οιχονομος-nak, a ki az egész háztartást végezte. A házi teendőkkel megbízott rabszolgák οινοχοος, αγοραστης, υδροϕορος, λασανοϕορος, ϑυρωρος név alatt szerepelnek. A rabszolganők számra kevesebben voltak, mert az iparczikkek előállítására és a nehéz munkák elvégzésére nem igen lehetett őket használni, sőt még igen sok női munkát is férfi rabszolgák végeztek. Előkelő házakban a konyhában, a malom körül, a rend és tisztaság megőrzésére sok rabnőt alkalmaztak; a dajkák, ápolónők, az úrnő komornái, a χομμωτριαι is rabszolganők császár. A kedvencz komornának a neve αβρα volt; a többi rabnők ϑεραπαιναι vagy δουλαρια név alatt ismeretesek. Képzett vagy tudós rabszolgákról, kiket tudományos czélra lehetett volna használni, úgy mint Romában, nincsen tudomásunk. Egész kivételesen említtetnek (Plut. de nobil. 20) a γραμματεις. A felolvasást végző αναγνωστης és a gyermekeket kisérő παιδαγωγος is gyéren fordul elő. A későbbi korban találkozunk már olyan rabszolgákkal is, kik mint zenészek, tánczosok vagy színészek működtek. Egyes gazdag emberek szerecseneket és eunuchusokat tartottak, az utóbbiakat igen megbízhatóknak tartották (πιστιος, ενεχα, Hdt. 8, 105). Ezek néha kincstárőrök (γαζοϕυλαχες) is voltak. A házban tartott rabszolgák lakást, ruházatot és ellátást kaptak. Általában véve a görög rabszolgák helyzete nem volt oly nyomasztó, mint a rómaiaké. Amott sokkal bízalmasabb volt a viszony úr és rabszolga között. A római rabszolgák néma engedelmességét tünteti fel az az adoma, melyet Plutarchus (de garr. 18) közöl. Görögországban azt az érdekes szokást találjuk, hogy az új rabszolga elé mindenféle nyalánkságokat (χαταχυσματα, τραγηματα) szórtak szét, midőn az a házba lépett. A görög rabszolgák igen sok vallásos szertartásban is vettek részt; a Dionysia ünnepből sem voltak kizárva, sőt még az eleusisi mysteriumokhoz is hozzá bocsátották őket. De minden humanitas mellett egészen más szempontból bírálták el a rabszolgák hibáit és vétségeit. Az intést, figyelmeztetést vagy dorgálást csak szabad emberrel szemben szabad alkalmazni, ennél a testi büntetés a legvégső fok, de a rabszolgát mindig testi büntetéssel kell sújtani. Ha a rabszolga jogtalan és sérelmes bánásmódot szenvedett, gúyszólván sehol sem talált orvoslást vagy segítséget; az úr kegyetlensége elől egyetlen menekvése volt a Φησειον-ban vagy valamely oltárnál. Ilyenkor az urat arra lehetett kényszeríteni, hogy adja el rabszolgáját, vagy maga a rabszolga kérhette ezt (πρασιν αιτειν). Ha a törvényszék előtt mint tanúk vallomást akartak tenni, erre nem igen adtak semmit, legfőlebb főben járó bűnöknél, a mikor mint μηνυται léptek fel. A kínpadra feszítéssel és egyéb kegyetlenséggel sokszor terhelő vallomásra bírták a szegény nyomorultakat. A büntetések mindig testi fenyítések voltak bottal, szíjjal vagy ostorral, néha külső megbélyegzéssel is büntették őket. Ez különösen a szökevény rabszolgával történt meg (δραπετης εστιγμενος). A halálos büntetést csak hatóságilag lehetett végrehajtani, nem úgy, mint Romában, a hol néha az úr kényekedve szerint ölhette meg a szerencsétlen rabszolgát. A görög rabszolgák között is találkoztak néha derék, nemes érzületű és jellemű egyének. Hisz még Plato (leg. 6, 776) és Aristoteles (Pol. 1, 5) is kénytelenek voltak bevallani, hogy «a természet néha tévedésbe esett és egy rabszolgának a szabad ember tulajdonságait adta meg.» A Plautus Captivijében szereplő Tyndarus példája igazán megható és bizonyára a görög életből volt merítve. Másrészt az is igaz és lélektanilag megmagyarázható, hogy a rabszolgákat általában véve az aalcsony és nemtelen gondolkodásmód és érzület jellemzi; a hűtlenség, alávalóság és gonoszság példái épen nem ritkák. Aristoph. Ranae 745. A rabszolga gondolkodásmódja, a közfelfogás szerint, csak erkölcstelen és durva lehet. Ezért mondták a görögök a nemtelen élvezetről: ηδονη ανδραποδωδης, a χαρα ανδραποδων és az ανδραποδον mindig a legnagyobb mértékben megbélyegző szólásmódok voltak. – Athenaeben az államnak is voltak rabszolgái (οιχεται δημοσιοι, δημοσιοι), kiket alacsony teendők végrehajtására használtak fel; ilyen volt a σχυϑαι nevű csapat, mely szervezőjéről, egy bizonyos Speusinusról Σπευσινιοι-nak is neveztetett. 260. á.: rabszolgák hazaszállítják a vadászat zsákmányát (római relief). PR. J.
260. Rabszolgák hazaszállítják a vadászat zsákmányát (relief, Róma).
