Carthago és a pún háborúk.
Carthago és a pún háborúk. Carthago, Καρχηδων, tulajdonképen Karth Hadaszt, rövidebben Karthada (annyi mint «Új város»), a leghíresebb és leggazdagabb phoeniciai gyarmatváros, az ókori világkereskedés egyik góczpontja és Róma versenytársa, fölötte kedvező helyen épült Észak-Africának Zeugitana nevű vidékén (175. á.). Azon a helyen épült, hol É.-Africának partja megközelíti Siciliát és a Földközi tengert összeszorítván, annak mind a két medenczéje fölött mintegy uralkodik. Nem messze a Bagradas torkolatától, mely Éjszak-Africa legpompásabb buzatermő vidékét metszi át, olajfa- és narancserdőktől borított félsziget húzódik a tuniszi öbölbe, mely a szárazfölddel csupán keskeny isthmus által függ össze és vége felé kiszélesedik. A három oldal felől a tenger hullámai által körülzajlott földnyelv közepe táján gey körülbelül 30 m. magas dombon a fellegvár emelkedett, a Byrsa (syriai nyelven birtha = vár), melynek kerülete 15 stadium volt; a vár lábánál elterülő «Ó város» kerülete pedig 60 stadiumra (11 km.-re) tehető. A Byrsától Északra és É.-nyugatra vonuló emelkedésen a kertek közepette épült «Új város» (Nea-polis, másként Magalia, Megara) terült el, melyet külön fal védett. Hármas út vezetett innen az Ó városba és fel a fellegvárba, melyet a tenger felé meredeken lejtő oldalon egyszerű kör sáncz, a szárazföldi oldalon pedig négyemeletes tornyok által megerősített hármas falak védelmeztek. A falak teraszszerűen voltak építve és a hatalmas bástyák üregeiben laktanyák, élelmiszer- és takarmány-raktárak, az elefántok számára pedig istállók állottak rendelkezésre. Kikötő kettő volt, mindkettő emberi kéz munkája, úgymint 1) a belső hadikikötő, melyet a közepén emelkedő Cothon nevű szigetről Cothon-kikötőnek is neveztek, és 2) a külső, sokkal tágasabb kikötő a kereskedelmi hajók számára. A hajók csatornán át jutottak a külső kikötőből a belsőbe. A szárazföld felől hármas fal különítette el a két kikötőt, még pedig olyformán, hogy a földnyelvet és a kikötőt kizárta, a hadi kikötőt ellenben magába foglalta. Az ivóvizet egy 75 kilométer hosszú vízvezeték szolgáltatta az Új városnak. Kis kezdetből kiindulva előnyös fekvése és lakóinak vállalkozó szelleme folytán C. lett az ó világ leggazdagabb városa. Lakóinak számát virágzása korában 700,000-re becsülték, mely számba azonban a falakon kívül élő carthagóiak is bele értendők. Óriási, hatemeletes házai, fényes templomai és palotái, gazdagsága és kereskedelmi nagysága bámulatba ejtették a kortársakat. – Alapítása és története a Siciliáért vívott háborúkig. A monda szerint C.-t Dido (Elissa), Agenor (Mutton) tyrusi király leánya és Acerbasnak (Sicharbalnak), Baal (Melcart) isten egyik papjnáak neje alapította (Kr. e. 846? 826? 814?). Az alapítás mesés elbeszéléséhez (l. Dido) sok kétely fér és Didót és történetét sokan a vándorló és városalapító Astarte (Aschara) phoeniciai istennő mondakörére vezetik vissza, az ökörbőrről szóló monda szójátékon fordul meg, Iarbas királyról pedig nem maradt hiteles hir. Csak annyi bizonyos, hogy tyrusi kivándorlók C. helyén közelebből meg nem határozható viszonyok között és ismeretlen időben gyarmatot alapítottak, és hogy ez az alapítás a görögöknek tömeges vándorlását nyugat felé megelőzte. Az új tyrusi gyarmat hamar felvirágzott, a mi egyrészt az anyaország hanyatlásával áll összeköttetésben. Midőn az assyriai királyok és utóbb Nabukudur-uszur új-babyloniai király Phoeniciát sanyargatták és megsarczolták, számos régi czég ott hagyta Tyrust és C.-ba költözött. c. pedig hozzáfogott Libya, majd É.-Africa partszegélyének meghódításához. A hagyomány szerint (melynek hitelességét egyébiránt Metzger alább megnevezett munkájában czáfolgatja) Libyában már régibb idő óta állottak fenn phoeniciai gyarmatvárosok, mint Utica, Cambe, Hippo, Hadrumetum, Kis és Nagy Leptis és Thapsus. Ezeket most C. fenhatóságának elismerésére és nagy adó fizetésére kényszerítette és egyedül Utica önállóságát respectálta némileg. Nemsokára c.-i kereskedők É.-AFrica partján az Atlanti oczeán kapujáig jutottak és útközben, nemkülönben déli Hispania partján ügynökségeket alapítottak. Végül pedig a görög kivándorlókkal folytatott harczok közepette Sardinián, Corsicán, Sicilia nyugati és é.-nyugati partján is alapítottak gyarmatokat, mihez még a Malta szigetén és a Balearesen alapított ügynökségek járultak, miközben a (régibb) phoeniciai telepek lakóit fenhatóságuk elismerésére kényszerítették. E gyarmathálózat alapítása, mely különösen a görög kivándorlók érdekeit sértette és több rendbeli összeütközést vont maga után, C.-t a Földközi tenger jó részének urává tette. Gades, a legtekintélyesebb tyrusi gyarmattelep spanyol földön, előrős gyanánt szolgált Hispaniában; Messaliával barátságos lábra helyezkedett és Rómával (509) kereskedelmi szerződést kötött, (Polyb. 3, 23), melynek szövege azonban sok félreértésre szolgáltatott okot. V. ö. Mommsen, Röm. Chronologie 320. l. 500 körül Hanno az Atlanti oczeánba mert kihajózni, mire azután Africa nyugati partjain a Sierra Leona partvidékéig hatolt, míg Himilko Hispania és Gallia partjain végig Britannia (az Ón szigetek) vizeibe vetődött. Hanno, Περιπλους és Plin. 2, 67. E fölfedező utazások nyomain ujabb gyarmathálózat keletkezett, mely délen Africa belsejbéen a Csád tóig, a parton Dahomeig, északi irányban pedig a tengeren Angliáig terjedt ki. – Harcz Sicilia birtokáért Kr. e. 480–264-ig. Míg az etruscusok és a görögök hatalma az italiai vizeken egymást ellensúlyozta, C. hol az egyik, hol a másik féllel tartott. Midőn pl. az etruscusok Corsica birtokáért a phocaeabeliekkel folytattak háborút, C. az etruscusokkal szövetkezett azok ellen. Az etruscus hatalom sülyedése után azonban már csak a görögöktől volt mit tartani és erre C. Sicilia sziget birtokáért, nemkülönben a Tyrrhenumi és Adriai tengeren való uralomért az elhatalmasodott Syracusae ellen folytatott 100 évig háborút. Amilcar c-i vezér először is Theron, Acragas kényura (Dionysius, Syracusae kényurának szövetségese) ellen intézett támadást, a ki azonban 480 (szept.) Himera mellett döntő diadalt aratott a púnokon. Azt mondják, hogy Xerxes perzsa Nagy király uszította volna a carthagóiakat a nyugati hellenek ellen, míg ő kelet felől támadta meg Hellast; azt beszélték továbbá, hogy a Himera és a Salamis melletti csaták egy s ugyanazon napon mentek volna végbe. Just. 19, 1. Diod. Sic. 11, 21. (Herod. hallgat). Annyi bizonyos, hogy mind nyugaton, mind keleten visszaverték a görögök ellenfeleiket és hogy a levert carthagóiak Gelóval, Syracusae kényurával békét kötöttek. Hosszasabb béke után 409-ben újra mérkőzésre került a sor. Ezen idő óta Hannibal carthagói vezér, majd annak utóda Himilco a kisebb városokat igázta le Siciliában, a mi egyébiránt C. hatalmas ellenfele, syracusaei Dionysius érdekeinek is megfelelt. Elvégre azonban Dionysius mégis megsokalta C. hódításait, visszafoglalta azokat és (396) Himilcót csúfos békekötésre kényszerítette. Diod. Sic. 14, 41 s köv. A nemsokráa megújuló háborúban Mago carthagói vezér maradt győztesnek, a ki a Cronium mellett kivívott diadal után (383) a sziget nyugati felét szülővárosának biztosítá. Ámde ezt a békét is csak fegyverszünetnek teknitették, a mennyiben mindkét fél az egész sziget birtokára áhitozott. Ifjabb Dionysiusszal szemben a carthagóiak szerencsésen harczoltak, de Syracusae szabadsághősével, Timoleonnal szemben a Crimissus melletti csatában a rövidebbet húzták (342). Plut. Timol. Agathocles idejében (311–306) megújították ugyan a háborút, de a szerencsés kalandor nemcsak visszaverte a támadókat, hanem 310. átkelvén a tengeren, C. rémületére Lybiában partra szállott és 306. a várost békére kényszerítette, de példája nem hagyott maga után nyomot. Diod. Sic. 17, 133 sk. Agathocles halála után a siciliai viszonyok újra C. javára alakultak és Pyrrhus király beavatkozása sem tudott már a hanyatló Syracusaen segíteni (278–276). Miután a c.-iak a Siciliáról távozó Pyrrhus hajóhadát a messinai szorosban legyőzték, Acragas is C. kezébe került, a carthagói hajóhad pedig vetélytárs nélkül uralkodott a Földközi tenger nyugati medenczéjén, sőt a carthagóiak már Rhegium és Tarentum megszállására is tettek kisérletet. Ez a törekvés, ez a versenyzés Rómával hozta őket összeütközésébe, a mi a pún háborúkat vonta maga után. – C. alkotmánya, hadserege, vallása, irodalma és belső viszonyai. C. elejétől kezdve aristocratikus köztársaság volt, melyben az ügyek vezetése első sorban a két tanácsot illette. A kisebb, vgyis az öregek tanácsa (γερουσια) összesen 30 tagból állott; a nagy tanács (συγκλητος) 300 tagból. A döntő befolyást azonban a tőkepénzes nemesség gyakorolta a tanács kebléből választott bizottságokban. Ilyen bizottság vala a 104 biró testülete, mely különösen a szerencséjükben elbizakodó, függetlenségre törő hadvezéreket tartotta szemmel; továbbá az ötös bizottság, mindmegannyi főbástyája a pénzaristocratiának. A vének tanácsának élén két főbiró (suffetes = szoffetim) állott, kiket némelyek tévesen királyoknak neveztek. A polgárság zömének csekély volt a befolyása és a tanácsosok választásánál a pénz döntött; a polgároknak csak egy része bírt politikai jogokkal, melyekből a kézművesek épen úgy ki voltak zárva, mint a székvárosokban tengődő proletariatus. A földhöz ragadt, jog nélküli rabszolgákkal a gazdag földbirtokosok a lehető legrosszabb módon bántak. Természetes, hogy a vagyon és a politikai jogok ily aránytalan és igazságtalan felosztásában súlyos hátrányok és bajok gyökeredztek, melyek C.-t gyakran komoly válságba sodorták. Az elégületlen, mert kizsarolt és vaskézzel leigázva tartott pórok és mezei munkások nem egyszer próbálták meg lánczaikat letépni. A másik baj pedig a toborzott zsoldosokban rejlett, kiket a hasznon kívül semmi sem kötött C.-hoz. A carthagói kalmárok ugyanis nem maguk szolgálták hazájukat, hanem részben alattvalóik közül szedték katonáikat (kik közül a numidiai könnyű lovasok, a libyiai nehéz gyalogosok s a Balearesen szedett íjászok tüntek ki), részben pedig Africa-, Hispania- és Galliában toborzottak zsoldoshadat, mely gyakori, veszedelmes lázadásaival több kárt okozott C.-nak, mintsem az ellenségnek. De e bajok mellett voltak C.-nak negy előnyei és hatalmas segédforrásai is. Ezekhez számítandók: roppant pénze, rendezett és virágzó pénzügye, gyarmatain alapuló és erős hajóhad által védelmezett tengeri hatalma, a város erős falai, a Cothon szigeten levő, megtelt fegyvertára, ostromló gépei (catapulták) és 300 harczra tanított elefántja. Ily hatalmas segédforrások tudatában nyugodtan vehette föl C. azt a keztyüt, melyet a rómaiak elébe dobtak. A mi a carthagóiak vallását illeti, az lényegében a phoeniciai vallással azonosnak mondható. Különösen tisztelték Baal napistent, kit a tyrusiak példájára saját kalmárképükre átidomítottak és Melkart név alatt tiszteltek. Ez a fáradhatatlan vándor és merész vállalkozó vala kereskedelmi és tengeri vállalataiknak pártfogója és védura, a kinek cultusa sokban a görög Heraclesére emlékeztet. A hét Cabirus istenség élén Esmun állott (= a nyolczadik), az egészség istene, ki a görög Asclepiusszal azonosítható és kinek a várban szép temploma volt. Nagy szerepet játszott Moloch cultusa, mely emberáldozatokkal járt. C. irodalmi termékei legnagyobb részt elvesztek ugyan, de görög és latin írók útján mégis néhány töredék és hír maradt reánk. Hannónak Periplusa megvan görög fordításban; a Rómával kötött szerződés szövegét Polybius mentette meg; Mago becses munkát írt az okszerű mezőgazdaságról, melyből néhány töredéket ismerünk; Plautus Poenulus cz. művében pún szöveget őrzött meg (V. 1–3. V. ö. Hatala, Phil. Közl. I. évf.); ujabban pedig a tudományos ásatások és kutatások alkalmával számos felirat és régiség került napfényre. Mind a mellett görög és római íróknak köszönjük első sorban mindazt, a mit C.-ról tudunk. Még a város keletkezéséről szóló hirek is görög írók (Philistus és Timaeus) útján kerültek az utókorra. Magában c.-ban léteztek ugyan történeti feljegyzések, de ezek elvesztek. Egy részök Hamilcar Barcasnak és nemzetségének (a Barcidáknak), más részük Hannónak és ivadékainak kedvezett. Az első csoportba tartozó forrásokból Silenus (l. o. 2) merített, az utóbbiakból római történetírók: Livius, Appianus, Dio, sőt meglehet már Polybus is (v. ö. Metzger). – A pún háborúk kora Kr. e. 264–146. A C. és Róma között már régebben fennálló hatalmi versengés, melynek tárgya Sicilia szigete volt, 264-ben nagy háborút idézett elő a két ország között. Az elhalt Agathocles gazdátlan zsoldosai, a Mamertinusok befészkelték magukat Messanába és onnan folytatták már most rablásaikat. Syracusae új ura Hiero ezért ostrom alá fogta a rablókat, kiknek egy része a rómaiakhoz, más része C.-hoz fordult segélyért. A senatus és a polgárság megküldték a segélyt, mert nem akarták, hogy a fontos Messana, a sziget kulcsa, C. kezébe jusson. Mialatt azonban a rómaiak Appius Claud. Caudex alatt átkeltek a tengerszoroson, a carthagóiak Hanno alatt már is megszállották a messanai kikötőt a fellegvárral együtt. Ámde Claud. mégis átkelt a szoroson és gyűlésre hívta össze a polgárságot, mely ő hozzá csatlakozott. Erre az erélytelen Hanno, miután a várban őrséget helyezett el, otthagyva Messanát, flottájával haza indult, hol őt a kormány oktalansága miatt keresztre feszítette, Rómának pedig hadat izent. Polyb. I. 16 sk. Diod. XXIII. 2–8. – Az I. pún háború (264–241). Eleinte a carthagóiak voltak előnyben, de mióta Hiero a rómaiakhoz szegődött, háttérbe szorultak és a fontos Acragasból is kiszorultak. De a tengeren ők maradtak az urak és sok kárt tettek a rómaiak kereskedésében és Italia partvidékein. A római polgárok tehát egy nagyobb hajóhad építésére határozták el magukat és hatvan nap alatt egy partra vetett carthagói hadihajó mintájára 100 ötevezős és 20 háromevezős hajót építettek, melyekkel azután Cajus Duilius Mylaenél a repülő híd alkalmazása mellett a Hannibal alatt közeledő carthagói hajóhadat legyőzte (260). Polyb. I, 20–24. Zon. VIII, 10–11. E diadal lelkesítő hatása alatt Regulus consul és társa egy ujabb, Economus mellett kivívott nagy győzelem után átkelt a tengeren és a tunisi öbölben horgonyt vetett. Pol. I. 20 sk. Miután azonban az elbizakodott Regulus seregének felét hazabocsátá, a C.-tól zsoldba fogadott Xanthippus spartai vezértől és görög zsoldosaitól vereséget szenvedett, sőt elfogatott (255). Pol. I, 29–34. Zon. VIII. 13. A két hajóhad, melyet a rómaiak honfitársaik megmentésére küldöttek, viharban elveszett. E kudarcz folytán újra Sicilia lett a háború színhelye, a hol a harczoló felek változó szerencsével folytatták a küzdelmet, míg tengeren még két római hajóhad tönkre ment. De C. is már lassacskán kimerült és már nem idegenkedett többé a békétől; ámde az erélyes Hamiclar Barcas az Ercte és az Eryx hegy magaslatán elfoglalt táborából 247 óta saját felelősségére folytatta a harczot. Ekkor a hazafias római polgárság saját filléreiből még egy nagy hajóhadat teremtett, melylyel azután Cajus Lutatius Catulus a Hamilcar segélyére siető Hanno tengernagyot az Aegates szigetek mellett döntően legyőzte. Pol. I. 59–1. Diod. XXIV. 3. Zon. VIII. 17. C. ekkor békére szánta el magát, melynek értelmében Siciliát átengedte a rómaiaknak és 3200 talentum hadisarczra kötelezte magát. Ezzel azonban még nem ért szerencsétlenségének végére. Nyomban a béke megkötése után a libyai zsoldosok hátralékos zsoldjukat követelvén fegyvert fogtak, és a leigázva tartott pórok követték példájukat. Csak 3 évi véres háború után sikerült Hamilcarnak a lázadást elfojtani, és e közben a rómaiak a nemzetközi jog megsértésével Sardinia és Corsica szigeteket a carthagóiaktól elragadták. Pol. I, 65 sk. C. ujabb háborúra nem lévén elkészülve, kénytelen volt ebben megtorlás nélkül megnyugodni. Magát a békét C. különben csak fegyverszünetnek tekintette; hiszen csak imént látta, hogy annak betartása Róma kedvétől függ. Ily viszonyok között Hamilcar Barcas és családja, a háború-párt fejei, azt sürgették, hogy C. a kikerülhetetlen küzdelemre erélyesen készüljön. Mihelyt pedig a békepárt fölé kerekedtek, Hamilcar mint fővezér egy hadsereggel Hispaniába távozott, a hol lángeszű terveit sikerült megvalósítania. Új Carthagót (Carthagenát) szemelvén ki székhelyének, a harczais benszülöttekből nagy sereget gyűjtött és gyakorolt be, nagy fegyvertárakat létesített, a költségeket pedig a spanyol bányákból nyert ezüsttel fedezte. Míg ő 236–229-ig déli és keleti Hispaniában hódított és a rómaiak elleni háborút gondosan előkészítette, a rómaiak tétlenek maradtak. Nem fogták fel e hódítások fontosságát és nem ismerték fel a Hispania felől közelgő veszélyt. Miután Hamilcar 229-ben a csatatéren elesett, tisztjei vejét Hasdrubalt emelték a hadvezéri méltóságra (229–221), a ki apósa terveinek megvalósítását lelkiismeretesen folytatta és egészen az Ebróig (Iberus) nyomult elő. E hír a rómaiakat mégis kissé meglepte és erre Saguntum görög gyarmatvárossal, egyúttal azonban Hasdruballal is szerződést kötöttek, melynek értelmében a carthagói vezér azt igérte, hogy az Ebrót nem fogja átlépni, Saguntumot pedig nem bántja. Miután ő is elesett, a hadsereg Hamilcar Barcas legidősb fiát, a még fiatal, de már is nagyreményű Hannibalt kiáltotta ki fővezérré (221), a ki mint atyja lángeszének és róma elleni gyűlöletének örököse merész hadi terveinek végrehajtására vállalkozott. Pol. 2, 1. 36. Liv. 21, 2 sk. – A II. pún háború 218–201. Hannibal már most arra határozta el magát, hogy a rómaiakat nem a gyarmatokban, hanem magában Italiában fogja megtámadni, még pedig szárazföldön, Felső Italia felől. Az ottani gallus törzsekkel összeköttetésbe lépett, s a szövetségese III. Fülöp macedoniai király által küldendő csapatokkal is a lombard síkon akart egyesülni. Ép oly lángeszűen tervezett, mint vakmerően és szerencsésen megvalósított hadjráatának részletes leírását a «Hannibal» czikkben közöljük. Miután Saguntumot lerombolta és ezzel a kibékülést C. és Róma között lehetetlenné tette, átkelt 218-ban 59,000 katonával és 37 elefánttal a Pyrenaeusokon és áthaladt déli Gallián, mire a Rhodanust, majd egyik mellékfolyóját követve, átkelt alkalmasint a Kis Szt. Bernát szoroson az Alpesek gerinczén és azután a Dora Baltea völgyében a f.-italiai síkságra ereszkedett. Katonái közül ugyan csak 26,000-en élték túl a roppant fáradalmakat, de ezek föltétlen odaadással és bizalommal követték vezérüket. Pol. 3, 39–69. Liv. 21, 30–46. Miután a 218. év őszén Vercellae mellett P. Cornelius Scipio, decemberben pedig a Trebia mellékén Tib. Sempronius hadát megverte, Éjszak-Italia urának tekinthette magát és ugyanott vonult téli szállásra. Seregét számos gallus csapattal szaporítván, 217 tavaszán Közép-Italiába indult, hogy Róma szövetségeseit elpártolására bírja; Rómát magát csak a legvégén akarta megtámadni. Váratlan fordulattal átkelvén az Apenninuson, az Arno mocsaras völgyén végig a Trasimenus tó partjára vonult, a hol az őt megfontolatlanul követő Cajus Flaminius seregét lesbe csalta és felkonczolta (217 aprilis v. jun.). Pol. 3, 75–85. Liv. 21, 63–22, 7-ig. A rómaiak új vezére, az óvatos Fabius Maximus («Cunctator») átltáta Hannibal tervét és nem szolgáltatott neki alkalmat új diadalra, de azt meg nem akadályozhatta, hogy ellenfele 217 őszén téli szállásra Apuliába ne vonuljon. Annál fényesebben ragyogott Hannibal napja a 216. évben, midőn tavaszszal L. Aemilius Paullus és M. Terentius Varro consult hadastúl Cannae mellett döntő csatában rettenetesen megverte, úgy hogy 76,000 római közül csak 6000 tudott elmenekülni. Pol. 3, 115 sk. Liv. 22,47 sk. E páratlan siker megérlelte végre Hannibal terveit. Több fontos szövetséges város, köztük a gazdag Capua megnyitotta előtte kapuit és több alsó-italiai törzs, úgyszintén Syracusae új ura Hieronymus hozzá szegődött, úgy hogy immár az elszigetelt Róma veszve látszott. A római senatus és polgárság azonban nem estek kétségbe; ellenkeőleg: bámulandó hazafisággal és erélylyel új legiókat szerveztek, melyekkel M. Claudius Marcellus a szenvedett csorbákat kiköszörülte és Syracusaet is meghódolásra birta. Ezzel Hannibal ügye rosszabbra fordult; a macedoni hadi segély is egyre késett, Carthago sem küldött segélyt, Hispaniában pedig a Scipio testvérek ingatták meg a Barcidák hatlamát. 211-ben a rómaiak az elpártolt Capuát vették ostorm alá, melylyel még akkor sem hagytak fel, midőn Hannibal úgyszólván Róma kapujáig nyomult elő. Capua tehát megadta magát és szörnyen lakolt hűtlenségeért. Hannibal délkeleti Italiába húzódott vissza és ott várakozott öcscsére Hasdrubalra, ki Hispaniából Hannibal nyomain segélyhaddal közelgett Italiába (207). Csakhogy a balsors Marc. Liv. Salinator consul kezébe juttatta Hasdrubal levelét, melyben bátyját haditervéről és arról értesíté, hogy Narniánál kiván vele egyesülni. Nero ekkor vakmerően consul-társának segélyére sietett és azzal együtt Hasdrubalt a Metauruson való átkelés közben meglepvén, hadastúl felkonczolta. Pol. 11, 1 sk. Liv. 27, 40 sk. Zon. 9, 9. Hannibal öcscsének levágott és táborába dobott fejéből értesült a roppant szerencsétlenségről, de reménytelen helyzete daczára még öt évig tartotta magát Italia földjén. Ezen idő alatt a fiatal Scipio Hispaniát úgyszólván teljesen meghódította, sőt onnan 204-ben Africába kelt át, hol Masinissának, Numidia királyának közreműködésével Carthagót kezdte szorongatni. Miután a Hannibal felmentésére Genuában kikötött Mago, Hannibal öcscse, szintén elveszett és vele együtt Hannibal utolsó reménye eltünt: a rómaiak réme 26 évi távollét után 204-ben önként visszatért Africába, hogy szülővárosát megmentse. Előbb személyesen kereste fel Scipiót, de a találkozás nem vezetett békére; így hát a fegyvereknek kellett dönteniök. A 202. év tavaszán Zama regia (avagy Narragara) mellett végbement csatát a rómaiak nyerték meg. Erre Hannibal maga sürgette a béke megkötését, melynek értelméen C. 50 éven át évenkint 200 talentum fizetésére és arra kötelezte magát, hogy Róma szöveségesei ellen és Africán kívül csak a rómaiak engedelmével, Africában pedig csak előre kikért engedély mellett fog háborút viselni. Hispaniáról és összes Africán kívül fekvő gyarmatairól le kellett mondania, 500 hajóját pedig a rómaiak felégették. Pol. 11–15, 18. Liv. 27–30. App. Pun. és Hann. Zon. 9. Ezzel c. nagyhatalmi állásának a Közép-tengeren örökre vége szakadt. – A III. pún háború Kr. e. 149–146. A béke helyreálltával a törhetetlen lelkű Hannibal megkisérté a megalázott szülőváros sebeit behegeszteni és kereskedelmét újra felvirágoztatni, a mi annyira-mennyire sikerült is; sőt az oligarcha alkotmányt is eltörülte és népuralmat léptetett helyébe. Mihelyt azonban a féltékeny rómaiak ezen ujabb lendületről tudomást szereztek, jogellenesen és igaztalanul C. megsemmisítésére törtek (Cato: «Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam»). Elnézték, hogy Masinissa C. birtokait sorra elfoglalja és a panaszra jelentkező carthagóiakat dölyfösen elutasították. A gyáva békepárt mindezt eltürte, sőt a római senatus követelésének engedvén, Hannibalt is kiszolgáltatta volna, de a nagy férfiú kijátszotta szolgalelkű honfitársait és önként távozott a számkivetésbe. Midőn valamivel később a vérig zaklatott carthagóiak mégis kifogytak türelmükből és kínzójukat Masinissát elűzték, a rómaiak ebben a béke megszegését látták és C.-nak hadat izentek (149). A carthagóiak mindenképen igyekeztek a rómaiakat kiengesztelni és fegyvereiket is kiszolgáltatták, de a senatus azt követelte tőlük, hogy feldúlván saját városukat, a tengerparttól tetemes távolságban alapítsanak maguknak új várost. E kegyetlen parancsra a lakósok kor és nemkülönbség nélkül a végső ellentállásra szánták el magukat. Új fegyvereket készítettek, a falakat kijavították és oly hősi ellentállást tanusítottak, hogy a rómaiak csak nagy nehezen tudták a várost a kikötők és a tenger felől elzárni, mire P. Cornelius Scipio Aemilianus C.-t minden oldalról a legkeményebben ostromolni kezdte. Csak 146-ban sikerült a rómaiaknak a városba nyomulniok, hol még hat napig véres utczai harczot kellett folytatniok, miközben a magas háztetőkön és az utczákon egyaránt folyt az élet-halál harcz. A lángba borult város bevétele után a fellegvárra került a sor, a hol vagy 50,000 carthagói keresett volt menedékhelyet. Ezek kegyelemre megadták magukat és most már csak Hasdrubal, neje, nehány híve és körülbelül 900 római szökevény folytatta az ellentállást, még pedig a dombon fekvő, megerősített Asclepius templomban. Hasdrubal azonban nemsokára megadta magát, neje ellenben fiait megölte és a lángokba vetette magát; a kézrekerült szökevényeket a győzők kivégezték. 17 napig égett a sémi műveltség ősrégi telepe és Scipio, a ki balsejtelmektől gyötörve szemlélte a szörnyű pusztulás képét, Hector szavait (Ilias 6, 448) idézte. A rómaiak a C.-hoz hű maradt gyarmatokat hasonlóan elpusztították, az elpártolt Uticát ellenben megjutalmazták. Azután átkot mondtak arra, a ki valaha C. helyén új várost alapítana és C.-nak volt birtokait Africa néven provinciává tették. Pol. 36–39. könyv. App. 8. könyv. Pun. 70–135. – 24 évvel később azonban a rómaiak maguk határozták le, hogy C. elátkozott romjain Colonia Junonia néven gyarmatot alapítanak és a gyarmat berendezését Cajus Gracchusra bízták (122), de a kisérletet nemsokára abbahagyták. Jul. Caesar szintén tervezett ott egy gyarmatot, de csak Augustus császár alapított tényleg Új Carthago (Carthago nova, η νεα Καρχηδων, η εν ’Ιβηρια Καρχηδον) néven gyarmatvárost, mely azután csakhamar felvirágzott és egészen a Kr. u. VII. száazd közepéig fennállott, a midőn az arabok a várost 647-en elpusztították. Beulé Ernő franczia tudós az 50-es évek végén ásatásokat rendezett C. romjain, melyeket másfél méter vastag hamuréteg borított; a kutatás eredményéről l. Fouilles à Carthago (1860) cz. művét, melyet németre is lefordítottak (1863). – Irodalom: Movers annak idején úttörő jellegü munkája, Die Phönizier (2 köt. 1841) ma már sok pontban elavult. Legjobb Meltzer O. munkája, Geschichte der Karthager (I. 1879. II. 1896, a III. köt. készül). Pietschmann, Gesch. der Phönizier (az Oncken-féle Weltgeschichte egy része (1889); v. még össze Smith, C. and the Carthaginians (1878); Gilbert, Rom und C. in ihren Beziehungen 513–5136 (1876). Planck, Carthago und seine heerführer (1874); Davis, Carthago u. seine Überreste (angolból 1863). A pún háborúkra vonatkozólag l. Niebuhr, Mommsen, Peter, Ihne és Neumann K. munkáit a római történetről; Holm, Gesch. Siciliens (II. köt.); Freemann-Lupus, Gesch. Siciliens. 2 köt. 1896–97; a II. pún háború irodalmát l. Hannibal alatt. Beulé művéről és más 3 munkáról Carthago somjait illetőleg l. Budapesti Szemle 1864. 21. köt. 336. old. Héron de Villefosse, Rapport sur les objets découverts à Carthage par Delattre és Delattre, Lettres sur les fouilles Carthaginois (a franczia akadémia jelentéseiben, Comptes rendus 1894); W. Kobelt, neue Ausgrabungen in Carthago (Globus 65. évf. 4. sz.); Cecil Torr, Les ports de C. (Revue Archéolog. 1894. évf.); O. Meltzer, Die Kriegshäfen von Carthago (Histor. Untersuchungen, Förstemann gewidmet. Lipcse, 1895 és Neue Jahrb. für Philolog u. Pädagogik 149. köt. 1894); R. Cagnat, Le capitole et la temple de Junon à Carthago (Revue Archéolog. 1894); Tissot, Géographiecomparée de l’ancienne Afrique. M. L.
175. Carthago.
