Arad
Arad. E nevet Arad és Temes vgyében három hely viseli, u. m. Ó-Arad, királyi város, a Maros jobb partján, Arad vármegyében; Uj-Arad, mezőváros a Maros bal partján az előbbeni várossal átellenben, Temes megyében; végre Arad vára szinte a Maros bal partján. Ó-Arad 1826-ban lett királyi várossá, s fekszik termékeny rónaságon, Pesthez 18 posta állomásnyira. Lakosai, kik 18,156 főre mennek, részint németek, részint oláhok, magyarok és ráczok; a kézmüvességet s a kereskedést élénken folytatják, különösen dohánynyal, gubacscsal, gyapjuval, borral, nyers bőrökkel, mézzel és sertésekkel. – Országos vásárai, a gyári és fényüzési portékákra nézve, a pesti és debreczeni vásárok után mingyárt következnek. Van egy kath. gymnasiuma, fő polgári tanodája, s egy mesterképző-intézete a n. e. óhitű oláhok számára. Székhelye a vgyének és egy nem egyesült óhitű püspöknek. 1848–49-ben Arad czimü politikai lap is jött ki Aradon. Uj-Arad csinos német m. v. 4000 lakossal. Fakereskedése nagy fontosságú, kivált fenyőszálakkal, deszkákkal, mellyek Erdélyből a Maroson szállítatnak ide. Vizimalmai őrlik azon hires aradi lánglisztet, mellyel még külföldre is nevezetes kereskedés üzetik. Az aradi vár négyszegletre van épitve, erős sánczokkal, bástyákkal, és két kapuval. Ezen várat még a törökök kezdték épiteni, de Eugen hg. ujonnan felépittette, s belőle jeles erősséget csináltatott. A mostani vár II. Jósef alatt végeztetett be, s Ó-Araddal egy hid köté össze, a minthogy a vár is Aradvármegyéhez tartozik. Nevezetessé teszi e várat a legujabb forradalmi korszak alatt kiállott 8 hónapi kemény ostrom, és a szinte jeles, elszánt vitézséggel folytatott védelem. Ugyanis a vár parancsnoka, Berger osztrák tábornok, az 1848-ik oct. 3-ik császári proclamatio következtében az engedelmességet a magyar kormánynak nem csak felmondá, hanem Aradot is felszólitá a megadásra, mit midőn ez és az őrsereg visszautasitá, elkezdé bombáztatni a várost, mi a forradalom alatt több izben megujíttatván, e szépen virágzó hely nagyrészt igen megrongáltatott. Más oldalról a magyarok is komoly készületeket tevének a vár ostromához s bekeritéséhez, annyira, hogy 1849-iki junius végével Berger csakugyan kénytelen volt capitulátióval magát megadni, miután az őrsereg, főképen éhség és betegség miatt, képtelen volt további védelemre. Ezen nevezetes ostromnak történetét bővebben közöljük itt „Arad ostroma” czikk alatt.
Arad ostroma. A honvédelmi bizottmány, Jellachich bán elvonulása, s Róth- és Philippovicsnak elfogatása után, oct. 8-dikán a király és nemzet nevében szorosan s kemény felelet terhe alatt meghagyta minden hazabeli várparancsnoknak, hogy 7 nap alatt a magyar háromszinű lobogót mulhatlanul kitűzzék, a parancsolat nem teljesitőit hazaárulóknak s törvénykivülieknek nyilatkoztatván. – Okot adott erre a katonaságnak több helyen mutatott magaviselete. Aradon már oct. 3-ikán kitörtek a katonaság és város közti egyenetlenség első jelei. A városba ugyanis egyfelöl Leiningen gyalogság, másfelöl 600 Schwarzenberg dsidás akart bevonulni. A dsidások ezredesének Blombergnek ismert gondolkodásától semmi jót sem várván az aradiak, a nemzetőrség a katonák bejövetelét gátolni akarta, az Istvántérre 4 álgyut vitt, s 400 aradi nemzetőr, segittetve az Aradon állomásozó 600 debreczeni s 400 gyulai nemzetőrtől, elállotta a város bejárásait; a boltok bezárattak s követek küldettek a csapatnak ezredeseihez, hogy ezeket benyomulási szándékuktól visszatartsák. Az alkudozások két óráig tartottak, végre Berger János tábornoknak, a várparancsnoknak közbevetésére, a nemzetőrök visszavonultak, s a gyalogság zenével, magyar dalokat játszva, cssakugyan bement a várba, a dsidások pedig Uj-Aradon maradtak. 4-én ismét riadó doboltatott, mert a várba hadszerekkel terhelt szekereket akartak vinni. Ezt a nemzetőrök ismét gátolni akarák, de aradi főispán Bohus János közbeszólására a szekerek is csakugyan bebocsáttattak. Ekközben a megerősitett vár bástyáiról töltött álgyuk irányoztattak a város felé, és a várba senki be nem bocsáttatott. A várparancsnok Berger János (sopronyi születés) oct. 4-dikén felszólítá a várost, hogy oct. 5-dik regg. 10 óráig nyilatkozzék: valljon akar-e a császárnak engedelmeskedni? a város felelé: a királyért vérét is ontani kész, csakhogy minden tőle jövő parancs magyar minister által legyen ellenjegyezve. A városbeli nyugtalanság nőttön nőtt, és nem ok nélkül. Oct. 6-ikán a várparancsnok a városnál levő álgyuk mint kincstári tulajdon kiadását s a honvédek közé állt sorkatonák visszaküldését, s a Máriássy János parancsnoksága alatti tiszántúli mozgó nemzetőri csapatoknak a városból kiutasítását sürgeté; mire közgyülés tartatván, határoztatott, hogy kivánsága teljesíttetni nem fog. A várost kezdék eltorlaszolni, a Maros partjait sánczolni, s mindenki csatára készült. A sorkatonák s dsidások közől a bezárt várból egyesek át-szökdöstek. Egy illy esetben a várőr lelőtt egy átszökni akaró sorkatonát. Ez jeladás lett az oct. 7-diki álgyuzásra. Berger várparancsnok déli 12 órától 1 óráig álgyuztatta a várost s kartácslövéseket is tétetett. Ez uttal kár kevés, személyes sérelem még kevesebb történt. Egy gyermek maradt halva, s két debreczeni nemzetőr kapott sebet. Összesen 27 lövés volt, közte 2 bomba. A boltok bezárattak, az álgyuk s nemzetőrök a Sz.-István téren készen állottak. A debreczeni nemzetőrök az ablakokban töltött fegyverrel várakoztak a dsidásokra, de ezek nem jöttek. Mondják, hogy az első álgyut a várbeli ferencziek szerzetének guardiánya, egy horvát, süté el. A várparancsnok ismét megujitá követeléseit, mire egy városi küldöttség ment hozzá azon izenettel, hogy kivánatára sem pénz, sem álgyu nem fog adatni, a nemzetőrök fegyvereiket le nem rakják, a feketesárga zászló ki nem tűzetik, s a Maros körüli előőrök be nem huzatnak. Nők és gyermekek kezdék elhagyni a várost. Ennek okát kérdezvén a várparancsnok, azon választ nyeré, hogy a város a legvégsőre is készen áll, s a nők és gyermekek sirását hallgatni nem akarja. Egyébiránt a várparancsnok igéré, hogy a várost, ha okot nem ad, többé lövetni nem fogja; azonban a legnagyobb készületeket téteté, a vár melletti élőfákat vágatá s takaríttatá. Blomberg és különösen Siliák horvát ezredes vettek igen nagy részt a hadi tanácsban s készületekben. A várbeli őrök és előőrök közt gyakori lövések váltattak, hogy azonban minden további ingerültségi alkalom elkerültessék, a nemzetőröknek a visszatüzelés megtiltatott. – A bécsi oct. 6-ikának hire, melly oct. 11-dikén érkezett Aradra, s a városból a várba azonnal bszállíttatott, nagy örömet okozott a fenyegetett városban, s némi levertséget a várban. – Azonban az ostormállapot folyvást tartott, a várban haditörvényszék alakult, statarium hirdettetett, s óránkint uj hírek rémiték a város lakóit; a nemzetőrség éjjel nappal fegyverben állott. A várőrizet fel sem vette a honvédelmi bizottmány oct. 8-iki rendeletét, sőt egyenesen kitűzte az ellentállás zászlóját; a terv nem kevesebb volt, mint Aradot összeköttetésbe tenni Temesvárral s a rácz mozgalmakkal, s igy az ellenállás középpontjává az alsó tiszai részekben. Török Gábor élelmezési biztos és aradi polgármester s Hadzics Lázár képviselő, az aradi várkerületén kivül, dsidás előőrök által elfogatott, amattól 10 ezer forint nyugtatvány mellett elvétetett, maga, mint kezes, oct. 16-áig őrizet alatt tartatott, azután azonban 3 dsidás fogolyért kicseréltetvén, miután Hadzics már előbb eleresztetett volna, szinte szabadon bocsáttatott. A vár ügyével összefüggött a megyebeli oláhok lázongása, kiket folytonosan nemzetőri erővel kellett féken tartani s ujonczállításra kényszeríteni, igy, p. o. oct. 18-dikán 300 debreczeni nemzetőr ment ki Kovasincsra az ottani pórlázadás elnyomására.
Oct. 21-kén (az aradi állandó megyei bizottmánynak a honv. bizottmányhoz intézett hivatalos jelentése szerint) az aradi magyar csapat Angyalkutig haladván, azt az Uj-Aradról kivonult s odáig üzött dsidás és Bukowina-ezredbeli gyalog ellenség megverésével vitézül bevette; oct. 22-ikén pedig Máriássy János őrnagy parancsnok Bécska felöl szinte előnyomulván, Uj-Aradot minden ellenállás nélkül elfoglalta. A nemzetőrök összes vesztesége a csatánál 12 halottra, 37 sebesültre ment; a dsidások Temesvár felé szaladtak. Ezalatt Berger tábornok, ki már 20-kán reggeli 8 órakor is tétetett 5 álgyulövést a városra, most ezt reggeli 6 órától 8-ig, és ismét 9-től 11-ig folytonosan álgyuztatta, több házban sérülést okozott, különösen a megyeházat megrongálta, melly 35 lövést kapott. Összesen golyókkal és bombákkal mintegy 500 lövés történt, 7 egyén megsebesült. A bombák nem igen gyujtottak. Aradon s környékén már ekkor mintegy 12,000 nemzetőr s önkéntes volt összegyülve; kedv s bátorság nem hiányzott, csak álgyuk szüksége éreztetett. A helybeli, debreczeni, s békesi edzett nemzetőrséghez számos népfelkelés is csatlakozott, de sorkatona egy sem volt, s puskás összesen csak mintegy 1500. Ezen erő harczolt vár és sorkatonaság ellen. A lelkesedés azonban olly nagy vala, hogy a várból az előőrökre lőtt golyókat ezek kalapjaikkal hajgálták. – Az említett működések által megkezdetett Arad várának elzárása, melly azóta több izben feloldatott s ismét megujíttatott.
Oct. 23-ikán d. u. 3 órakor ismét álgyuztatott a város, melly alkalommal egy golyó Gallini Pál gyógyszerészt kocsijában fiával együtt a szó teljes értelmében szétlőtte. A várból ugyanazon napon egy álgyuval kitörtek, de Máriássy által megszalasztattak, s álgyujok elrontatott. A békési önkéntesek a várfalakhoz húzódva, több őrt lelődöztek. – Oct. 24-kén 420 debreczeni önkéntes érkezett Aradra. Báró Vesselényi, Hannover-ezredi százados (Farkas’fia) elfogatott. – A vidéki oláhok e közben folytonosan izgattatván, meg nem szüntek lázongani. A Kovasinczi véres leczke nem használt nekik. Világoson, Zám, Soborsin, Konop vidékén, az erdélyi határszélen gyüléseztek, összeesküdtek, s előre nyomulni készültek. Az aradiak Világosra kimenvén, ott több ezer oláhot találtak jól fegyverezve, kik azonban néhány kartácslövés után szétfutottak a hegyekbe. A fibisi oláhok pedig az urasági tisztek minden vagyonát, s az uradalom magtárát, pecsétjét és marháit rabolták el. – Az oláh lázongók ellen Gál László őrnagy harczolt két század aradi nemzetőrrel, s egy század bihari honvéddel, s Arad megyét kitisztitván, Zarándba is átlépett, mindenütt a legszigorúbb rendszabályokhoz nyulván, de kevés sikerrel. A legyőzöttek meglapultak ugyan, de bosszút esküdtek s ujra kitörtek.
November 3-án néhány dsidás az aradi várból, a Maroson keresztül úsztatván, a mikalakai gyepről mintegy 150 darab marhát hajtott, vakmerő bátorsággal, a várba. – Ugyanaz napon egy a hid melletti kaszárnya felgyujtására megbizott káplár átjött a honvédekhez. – A város helyzete azonban naponkint sulyosodott, mert a segitségre jött békesi, csanádi, csongrádi nép ezrei, megunván a fáradságot, visszavonultak tüzhelyeikhez. A békésmegyeiek viseletéről kevés jót mondhatni; az angyalkuti csatát elhagyták, a világosi lázongók elleni hadjárat alkalmával féktelenül raboltak; a gyulai s békesvárosiak azonban emberül kiállták a sarat. A szentesiek helyébe Vásárhelyről jött 600 nemzetőr, s megérkezett a vásárhelyi 30-ik zászlóalj is, 2450 egyénből álló, de fegyvertelen s ruhátlan. A sereg lelke, Debreczen veres-szalagosai valának, rettenthetlen emberek s edzettek, mint a legjobb régi sorkatonák, kik az Aradon maradt békesiekkel együtt olly vitézséget bizonyitottak, millyet egy elfogott levél szerint Blomberg ezredes is méltányolva elismert. – Nov. 5-kén Berger tábornok lővonalat készitendő, az utjában álló, Zsigmondháza s Ó-Arad felöl eső ölfák s kaszárnya felgyujtása végett kirohanást tett, s az aradi előőrök golyózáporára álgyuival felelt. Noha a gyujtók közül több lelövetett, a szándéklott gyujtás jól sikerült; Zsigmondházán 3 ház elégett, a tömérdek ölfa s kaszárnya pedig késő éjig lobogott. A Maros 80 ezer forint értékű nagy hidját pedig a magyarok gyujtották fel, hogy a reájok rohanást gátolják. Uj-Arad megtámadása naponkint váratván, az erősen elsánczoltatott. A mikalakai malom, mellynek a vár hasznát veheté, szinte elégetteték, a marosi kisebb hajók elfoglaltattak, a még szabadon álló vároldalt pedig Máriássy erősen megrakta csapataival, és igy a várbeliek egészen el voltak zárva minden közlekedéstől. – A városi lakosság lassanként meg kezdé már szokni az ostromállapotot, az oltó készületek megtétettek, s az álgyuzások alatt legéberebb figyelem forditatott a netaláni gyuladás meggátlására. – Nov. 10-dikén estve ismét elkezdődött az álgyuzás s egész reggelig sürűn hullott a golyó és granát. E gyakori álgyuzás czélja az volt, hogy a fegyveres erő Aradon bentartassék s a Lippán levő debreczeniek segitségére ne mehessen; kiket a temesi várőrség megtámadni készült. A megye elhagyta Aradot s Peregre tette át székhelyét.
Novemb. 12-dikén a dsidás-ezred két százada, 2000 gyalog sorkatonával s több ezer felkelt oláhval megtámadták Lippát. A lippai magyar sereg, főleg debreczeniekből álló, mintegy 1400 főre mehetett, az ellenséget azonban bátran visszanyomta, sőt szuronyszegezve, rohammal megszalasztotta. Nov. 13-kán Máriássy alezredes 400 nemzetőrrel s egy álgyuval kivonult a lippaiak segitségére. A magyaroknak 5, az ellennek 11 álgyuja volt. A csata megkezdődött reggeli 8 órakor, s tartott 12 óráig szakadatlanul, változó szerencsével. Az oláh tömegek háta mögé dsidások és granitsárok állíttattak, kik a hátrálókat leöljék, s az oláhok holttesteiből egész torlaszok emelkedtek. Mindazáltal a legnagyobb rendetlenségben futottak el. Azonban a 11 álgyu a hegytetőről folyvás ontá golyózáporát, melyet a m. sereg, miután töltése is elfogyott, többé ki nem állhatott, s több halott és sebesültből álló veszteséggel elhagyá Lippát és visszavonult. Az Alf. Hirlap a magyarok e csatábani veszteségét csak 15-re teszi; ezek közt 5 debreczeni önkénytes. Az oláhok holttestei pedig kocsikkal hordattak el. E visszavonulás hirére az Uj-Aradon levő sereg minden megtámadás nélkül elhagyta állomását, s beszaladt Aradra. A várbeliek, használva ez alkalmat, kirohantak, s Uj-Aradról magokat minden szükségessel ellátták. A város nagy rémülésbe jött, a mit nevelt a megyei tisztviselőség elköltözése, s férfiak és nők szaladtak a fenyegetett falak közül. Uj-Arad vigyázatlan és szükségtelen elhagyása, s ez által azon reménynek, hogy a most már élelemmel ujra ellátott vár feladásra szoríttathassék, meghiusulása leverőleg hatott a lakosságra. És pedig Lippa bevétele után, az oláh csapatok eloszolván, az osztrák erő veszteg maradt, a magyar sereget nem üldözte, hanem részint Lippán mulatott, részint Lugos- és Temesvárra visszament. E körülményeket s az ellenség fekvését Máriássy kifürkészvén, a védtelenül hagyott Uj-Aradot nov. 16-kán éjjel szép csendesen ujra elfoglalta, s a várrali közlekedést ujra elzárta. Lippából szinte kivonulván az ellenség, a magyarok oda ismét bementek. November 18-dikán délután ismét két óránál tovább bombáztatott a város. E hónap végén megérkeztek az Aradra rendelt székelyek is, és most már komolyabban látott Máriássy az ostromhoz. Próba tétetett 5 darab hatvanfontos bombával, mellyek közül kettő sikerült, három pedig, miután a távolságot a főbombász még nem ismerte tökéletesen, nem esett kellő helyre. Dec. 3-kán megérkezett a lengyel csapat, 400 ember, 100 tüzérrel s 11 álgyuval. Beérkezésükkör zápor hullott, s ők még meg sem száriták átázott ruháikat, midőn a székelyekkel, s debreczeniekkel és békesi önkénytesekkel ostromra indultak. Hajnali 5 óra tájban, hidakkal s lépcsőkkel ellátva, csöndesen bevonultak a vár elősánczába. Midőn a székely csapat már a második bástyán állt, s a más oldali támadóknak jel adatott a megrohanásra, a békesiek „éljen a magyar” kiáltása felébreszté a várbélieket; riadó veretett, a harangok zugni kezdtek s irtózatos golyózápor fogadta a merész de vigyázatlan ostromlókat. A lajtorják rövidek voltak, s a felmászás lehetlenné vált, s a mi legfőbb, a harmadik sánczban a várabrosz szerint létezőnek feljegyzett hid hiányzott. Végre Máriássy, a bátor de nem igen tudós katona, látván a lehetetlenséget, visszavonulást parancsolt. És igy hiába áldoztatott fel több hősi élet, mert 2 lengyel, s 1 debreczeni önkénytes, több székely és honvéd elesett, a sebesültek száma pedig 22-re ment. A sebesültek közt volt őrnagy Czikó. A strategikus számitás hiánya, melly e vállalatot bélyegzé, mindenkit boszontott. Mindenki érzé, hogy a helyzetnek tökéletes ismerete nélkül, egy erős vár ostromához fogni, már csak a rosz erkölcsi hatás tekintetéből is, menthetlen bün. Járult azonban a dologhoz szerencsétlenség is. A vezényszót ugyanis, mely hátrálást parancsolt, némelly csapatok roszul értvén, inkább előre nyomultak; különösen a lengyelek. Ezt a többiek észrevévén, szinte nem akartak hátra maradni, s az elsőséget a lengyel atyafiaknak engedni, s a debreczeniek, székelyek s honvédek közt vetekedés támadt. Köszönetül a vár ismét lövette a várost, esti 5-tól 10-ig; azután azonban néhány fogoly uj-aradi lakost kibocsájtatott, kik hirét hozták, hogy a várban, szarvasmarha fogytán, lóhust is esznek, s bádog pénz jár. Az elesett áldozatok ünnepélyes szertartással eltemettettek; négy holttetemet, 5 sebesültet, s még 17 foglyot a várbeliek magokkal vittek a sánczokból. Illy gyilkos ellenségeskedés mellett azonban nem hiányzott a kölcsönös lovagiasság a vár és város közt. Berger tábornok parlamentair által ujságot, Siliák ezredes pedig szép leányai számára czipőket kért, és Máriássy mindkét kérést teljesité. E közben a lázongó oláhokat Zám környékén Asztalos százados vette üldözőbe, nagy sikerrel. Ellenben Kedves Lajos százados, ki egy század székely katonasággal Lippára küldetett, az ott talált bor, liszt, és nagy mennyiségű só átvételére s Aradra szállitására, midőn e szereket a Maroson át Radnára szállitaná, a Károly Ferdinánd gyalogság egy zászlóalja, s több ellenséges erő által meglepetvén, csak alig tudott menekülni és Radnára több legénye vesztésével vonulhatott csak vissza. Az ellenség oda is üldözvén, ő pedig álgyuhiányában ellen nem állhatván, kénytelen volt Radnát is elhagyni s élethalál veszély közt távozni (dec. 11-dikén). Ennek hirére Gál László ezredes 2 század székelylyel s 1 század honvéddel, s egy pár álgyuval még az nap éjjelén elindult Radna felé. Radnát azonban üresen találta; az ellenség az elfogott élelmi szerekkel átment Lippára s egy része azt is elhagyván, csatlakozott a temesvári erővel. – Arad város, hirére annak, hogy a magyar tábor több oldalról fog megtámadtatni, 48 óráig folytonosan fegyverben állott, dec. 13. s 14-én. E napon déltől estig a bombázás megujult, pogányabbul mint valaha. Más részről a Lippai ellenség, a Maros mentén, Uj-Arad felé közelgetett s 11 órakor már Angyalkutat elfoglalta, ugyan Uj-Aradra nyomult más uton más ellenséges csapat is. Dec. 14-ike rosz és szégyenteljes nap lett. Az uj-aradi sánczokban székelyek állottak, utánok a vitéz lengyelek. A támadó tábor mintegy 2500 sorkatonából s 3 század lovasból állott; a magyar erő ráment 6–7000-re, de közte csak 48 Sándor-huszár lovasság; amaz 16 álgyuval lőtt, ez alig vitt 30 álgyuja közül 3–4-et a tűzbe. A magyar tüzérek botrányosan lőttek; a székelyek pedig a támadók jól irányzott első lövésére megszaladtak. Helyöket a lengyelek s a békesi önkénytesek foglalták el, kik vitézül helyt álltak, de a székelyek példája megzavará a 3-ik honvéd zászlóaljat is, s az egész tábor borzasztó rendetlenségben futva hagyta el Uj-Aradot. A tűzérek közül 20 átment az ausztriaiakhoz; 2 álgyu, mellyet a székelyek elhagytak, elveszett, s ha Kun nevü aradi polgári tüzér az ó-aradi parton ügyesen nem működik álgyujával, minden magyar álgyu, s több ezer ember oda vesz. Igy is sok volt a vesztesség, egy honvéd zászlóaljból csak 560 ember maradt, a többi fogollyá tétetett. Uj-Arad tehát másodszor is a vár birtokába jutott, s azonnal 300 kocsi élelem vitetett a felszabaditott várba. 15-kén délben érkeztek, de már későn, a Lehel lovasok.
Élénken kezdett éreztetni, hogy mindenek felett ügyes és értelmes vezérre van szükség. Máriássy János, oroszlány bátorságu de szerencsétlen, gondatlan s tudománytalan vezér volt, s dölyfös modora által minden népszerüségét elveszté. Rendet nem tartott, fegyelemről szó sem volt táborában. A honvédek romlottak, garázdák, részegesek; tisztet alig lehete látni az uj-aradi csatában. Általános lett az óhajtás, hogy az aradi ostrom vezetése más parancsnokra bizassék. E várva várt uj parancsnok Vetter tábornok volt, ki dec. 16-dikán estve érkezett Aradra. Megjelenésével enyhülni kezdett a nép elcsüggedése, melly azonban sohasem ment annyira, hogy a város feladása nyilván kivántatott volna, noha az álgyuzás 16. s 17-kén megujítatott. Azonban Vetter csakhamar, már 17-kén elhagyta Aradot, s más rendeltetést nyert. Helyébe Gál Miklós ezredes lépett, ki dec. 19-dikén érkezett Aradra. Dec. 22-dikén a vár 48 óra alatti feladásra szólitá fel a várost, fenyegetvén, hogy különben irgalom nélkül halommá lövetik. A vár közelében eső utczák lakosai mind kitakarodtak házaikból, azonban Gál Miklós ezredes a felszólitásra erőteljesen felelt, kijelentvén, hogy a honvédek számára lefegyverzett városnak nincs is hatalmában magát átadni, miután magát s környékét az ország serege megszállotta. E mellett azonban megtette készületeit Uj-Arad visszafoglalására. Dec. 26-án a Maros beálltával igen nagy fáradsággal készült mesterséges hidon Nagy Jenő s Zurich őrnagyok vezénylete alatt átment egy csapat gyalogság s lovasság néhány álgyuval, és ujra visszafoglalta a csufosan elvesztett Uj-Aradot. A vár tehát ismét el lőn zárva minden közlekedéstől, most már harmadszor. – A dec. 22-kére és 24-ére igért rombolás, melly miatt Aradon egész népvándorlás kezdődött, nem történt ugyan meg, s az ünnepek rendzavarás nélkül folytak le, de 28-kán beváltá fenyegető szavát a vár. Estve megindult a legszörnyübb bombázás; 500-nál több legnagyobbféle golyó lövetett a városra, 4 helyen kigyuladt, 14 ház, s ezek közt a püspöki lak is, elégett, mert oltani a bombák miatt nem lehetett, számtalan ház megroncsoltatott.
Beköszöntvén az 1849-dik év, az ostromállapottal egybekötött nyomor meg nem szünt, sőt külömböző okokból örökülni látszott. Az ostromló erő csekélysége, s az előbbi vezérek értetlensége egy részről, a várőrség kitartó vitézsége más részről, minden béketűrést kifárasztó hosszuságra nyujták a kinos állapotot. A decemberi roham roszul sikerülvén, s a vár árkai a Maros kiáradása miatt vizzel levén megtelve, szándok volt a várat kiéheztetés által venni be, s ismételt rohamok által venni be, s ismételt rohamok által az emberi vért nem pazarolni. Ezen nézetet előmozditották a várból kiszökött katonák vallomásai, kik a várban napról napra növekedő szükség- éhség- s sanyaruságról beszéltek. Miután tehát jan. 24-kétől 28-káig sikeretlen ostrom folytattatott, Gál Miklós tábornok jobbnak látta nemcsak a vár rohammal bevételét meg nem kisérteni, hanem a kétséges ágyuzást is félbeszakitani, és csak arra ügyelni, hogy a vár minden közlekedéstől el legyen zárva, s Temesvár felől segítséget s élelmet ne nyerhessen. Az ostromálgyuk egyébiránt helyeiken maradtak s készen állottak a kitörési kisérletek akadályozására. A vár is hosszasabb ideig megkimélte a várost ismételt rombolásoktól. A várnak illy helyzetében természetesen mindent elkövetett az ellenerő, hogy azt a bezárástól felmenthesse.
Február 9-dike nevezetes nap volt Aradra nézve. Az ausztriai s vele egyesült rácz erő febr. 7-ikén Vingától Uj-Arad felé nyomulván, ezt ellenállás nélkül elfoglalta, s a várat ujra felszabaditotta. Gál tábornok katonáival s álgyuival Ó-Aradra vonult át. Az ellenség egyesülve a várbeliekkel, febr. 8-ikán a befagyott Maros partját megrakván, elkezdte a csatát álgyukkal s apró fegyvertüzzel. Glogóváczról 4 honvédszázad Aradra sietett, hogy a magyar tábor jobb szárnyát fedezze, s Aradtól a csálai kis erdőig volt felállitva. Reggeli 9 óra tájban a véderő nagyobb része, s a rémült lakosság futni kezdvén, nagy zavar támadt, melly azonban erélyes rendelkezések által csakhamar rendbe jött. Ezalatt az ellenfél a jégen a városba benyomulván, azonban csakhamar középbe s két szárnyba fogatván, és d. u. 3 óráig feltartóztatván, elkezdődött az utczai csata. A főtér, reform- és szabadsajtó-utczák vérben piroslottak. Legjobban kitüntette itt magát Asztalos Sándor 29-ik zászlóalji százados, ki egyik kezében nemzeti lobogóval, másikban karddal járt elől, s 4 századával annyira visszaverte az ellent, hogy midőn d.u. 4 órakor Villám 38-dik zászlóalji őrnagy és Szentiványi százados, csapataikkal megérkeztek, az ellenség minden oldalról megtámadtatva, több száz halottat hagyván hátra, kénytelen volt a Maroson át visszavonulni. A holtak közt volt Joannovich Mihály őrnagy, s nevezetes szerbfőnök. A Rukovina ezredből két tiszt s 50 közlegény szökött át a magyarokhoz, kik kevés kárt vallottak. A marosparti sóraktár azonban, gyujtó röppentyükkel lángba borittatva, elégett, s a város a várból éjjel nappal álgyuztatott. – Asztalos százados vitézsége jutalmául, mellynek az eredményt csaknem kizárólag lehete köszönni, azonnal őrnagygyá neveztetett. – Egy óra mulva a tüzelés megszünt, s az ellenerő egy része Vinga és Temesvár felé elsietett, a többi Uj-Aradot őrizé. Febr. 9-dikén uj csatározás volt, de Asztalos századainak vitézsége nem csak meggátolá a jégeni áttörést, sőt a szerbeket Uj-Aradról el is üzte. Főszerepet játszottak itt a 29-dik zászlóaljba beosztott békesi önkénytesek, s a nagyváradi század, kik vitéz tiszteik vezetése alatt, álgyu s lovasság nélkül, csupán szegzett szuronynyal, sőt tilalom ellenére, rohantak át a Maros jegén Uj-Aradra, s ez által példát és kedvet adtak a többi honvéd századnak. A Maros bizonytalan állapota miatt, azonban sem lovasságra, sem álgyu segitségre nem számithatván az Uj-Aradon győztes honvédek még 9-ikén este visszatértek Ó-Aradra, s Uj-Arad az ellen kezében maradt. A Maros olvadozó jege az ismételt áttörést lehetlenné tette.
Február hó folytán nem történt ezentul valami jelentékenyebb esemény. Febr. 20-kán a várbeliek kitörtek Uj-Arad s Mikalaka felé, de a magyar őrséggel váltott lövések után az éjszaki kapun ismét visszatértek, s elkezdték a várost bombázni. Esti 10 órától éjfélig tartott a kölcsönös tüzelés, és több ház megrongáltatott. A pangó állapot, mellyet csak koronkint zavart meg a kicserélt álgyuzás, ismét beállott. Aradot a vagyonosb lakosok nagy része elhagyá, a piacz szép házai lakatlanul maradtak. Az álgyugolyók körében nem maradt ház sértetlenül; a középületek s egyházak különösen sokat szenvedtek. A benmaradt lakosok azonban annyira megszokták az álgyuk harczi zenéjét, hogy legnagyobb álgyuzáskor is sétáltak az utczákon, sőt a marospartról nézték a repkedő golyókat.
April folytán b. Vécsey tábornok vette át Aradon a főparancsnokságot, ki alatt uj erő s kedv szállott az ostromlókba; a honvédek szorgalmasan gyakoroltattak, uj telepek készittettek, az uj-aradi részen 400 ölnyi hosszu árok huzatott, melly a várat a Bánságtól teljesen elzárá. Márt. 25-dike óta több izben megujult az álgyuzás, 25-dikén éjfélkor kezdődött s tartott 3 óráig; april 3-ikán d. u. 4 órától este félnyolczig. April. 9-ikén husvét másod napján erős puskázás zavarta az ünnep csöndét; a magyarok a hidat felgyujtották, a várbeliek oltani jöttek; ugyanekkor félszázad dsidás élelmet akart a várba szállitani, de a békesi önkénytesek, s a csak három hetes katona Lehel-huszárok egy pár szakasza által Sz.-Miklósról visszaveretett, és Keresztesig üzetett. April 13. és 14-kén egész éjjel az uj-aradi sánczokra tüzelt, s onnét lődöztetett a vár. Következő napokon, egész 18-kig, ugy szinte 26-dikán virradóra naponként álgyuzás volt; s a vár golyói főleg oda intézve, hol Vécsey tábornok, ki ez időben Aradon parancsnokolt, lenni gyanittatott! jelül, hogy a vár, némelly egyetértők által, jól vala értesitve a városi körülményekről. E részben főleg a városi ráczságra volt gyanu, s a népfajok közti elkeserültség napról napra növekedett, s már gyermekek játékaiba is átment.
Ennyi nyomor s ennyi vitézség és kitartás után mindkét oldalról, mindinkább növekedvén a várvédők élelembeli szüksége, Berger tábornok hajlandónak mutatkozott a várnak tisztességes feltételek alatti átadása iránt alkudozni. Ezen kedvét öregbitette hihetőleg a magyar ügynek 1849 tavaszán lett fölemelkedése és szerencsés sikere. Juniusban parlamentairek mentek Budára a magyar hadügyminisztériumhoz az átadás feltételei iránt alkudozni, kik 17-kén érkeztek vissza Aradra. A parlamentirozás azonban még junius végeig folyt. Julius 1-jén szállották meg 8 hónapi ostrom után Arad várát a magyar seregek, kiknek 61 álgyu, 2000 mázsa puskapor s 1500 lőfegyver s több százezer álgyugolyó és töltés jutott birtokukba. Akkor volt kényelen magát megadni, mikor a forradalmi hadsereg szerencsecsillaga megfordult, s a Pestről szaladó kormány utközben, futtában hirdeté ez eseményt. A nemzet olly régen várta e hirt, hogy a hosszu várakozás egészen elvette ahozi étvágyát. A várőrség mintegy 1300 ember, jul. 1-én délelőtt vonult ki a várból, fegyvereit lerakva. Berger és Siliák tábornokok után, s Uj-Aradra, onnét pedig elegendő fedezettel Styriába kiséretett. A feladásnál Vetter, Guyon, és Vécsey magyar tábornokok valának jelen. Berger és Siliák tábornokok s az emlitett átvevők közt a kölcsön udvarias idvezlések egész lovagiassággal kicseréltetvén, Berger azt kivánná, hogy „a várat ők is annyi sikerrel és szerencsével védhessék, mint ő tevé”. – Aradi parancsnokká Damjánics János tábornok neveztetett, s a vár azonnal védelmi állapotba tétetett, azonban Görgey parancsára már aug. 19-kén védelem nélkül átadatott a győzelmes orosz, s ezek által az ausztriai hadseregnek. – Julius elején a magyar kormány Pestről Szegedre költözvén az egyesült osztrák-muszka fősereg közeledte miatt itt sem maradhatott meg, hanem Aradra tevé át székhelyét, mint azt az aug. 4-kén Aradon kiadott proclamatio tanusitja. Kossúth és az országgyülés egy része szinte Aradra érkezvén, aug. első napjaiban több tanácskozmány tartatott, mellyben a ministeriumot a dolgok állásáról kérdőre vonták. Határozott választ azonban az uralkodó zűrzavar legfensőbb fokán senki sem tudott adni. Ezalatt a magyar seregek Szőregről is visszanyomulván, a magyar kormány egy része Lugosra vándorolt, más része pedig, valamint Kossúth is, az aradi várban maradt, s innen tevé végső intézkedéseit, mellyek azonban Magyarhon sorsát többé meg nem változtathatták. Nagyváradról Görgey jött ugyan Arad felé, hogy itt a déli magyar sereggel egyesüljön, de már későn, mert ez Temesvárnál aug. 11-kén az egyesült osztrák-muszka fősereg által szétszóratván, ugyanez nap Kossúth is letevé kormányzói hivatalát, s átruházá azt Görgeire, ki még az nap Ó-Aradról kelt levelében meghitta Rüdiger orosz tábornokot, miszerint erejével saját seregei közé vonuljon, s válaszsza el őt az üldözö osztrák seregektől, mert mint irá, osztrák seregek előtt fegyverét feltétlenűl letenni soha és semmi esetben nem fogja. Ennek következtében történt a világosi fegyverlerakás (l. Világos), s ezután adá át Rüdiger a fegyverlerakó magyar sereget tábornokaival együtt az osztrák sereg szabad rendelkezése alá, minek következménye lőn, hogy Aradon, mellyet Damjanics várparancsnok, Görgey dictátor parancsolatjára, aug. 19. az osztráknak védelem nélkül átadott, a magyar seregben szolgált tisztek mindnyájan katonai törvényszék elébe állittatván, részint több évi várfogságra, részint halálra itéltettek s gr. Vécsey Károly, Aulich Lajos, Török Ignácz, Lakner György, Pöltenberg Ernő, Nagy Sándor József, Knezich Károly, gr. Leiningen Károly, Damjanics János, mind magyar tábornokok, oct. 6-kának hajnalán felakasztattak, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Schweidel József pedig főbe lövettek.
