népi hangszerek
népi hangszerek: Házi készítésű hangszereket és gyári hangszereket egyaránt ide sorolunk, amennyiben azok a hagyományos paraszti zenélés általánosan használt eszközeivé váltak. Hangszer minden olyan eszköz, amelynek hangkeltés a rendeltetése – a fűzfasíptól a cimbalomig, a kereplőtől a klarinétig. Vannak népi hangszereink, amelyeknek a történelem folyamán bizonyos sajátos tárgyi jegyei is kialakultak (főleg díszítés), amelyeknek alapján azokat más népek hasonló hangszereitől jobban meg tudjuk különböztetni. Alapjában véve azonban a hangszerek ősidők óta az emberiség közös tulajdonai s leginkább azáltal váltak el egy-egy népre jellemzővé, amit és ahogyan játszanak rajtuk. A Schunda-tárogató (→ tárogató) pl. származását tekintve tipikusan magyar változata egy nagy közös típusnak, a klarinétféléknek – közelebbről a modern klarinétnak és szaxofonnak. A múlt század végén készült Bp.-en. A rajta kialakult játékmód alapján ma mégis ugyanúgy (sőt jellemzőbben) román, mint magyar népi hangszer. A népi hangszereket nem elég csupán tárgyi mivoltukban vagy zenei teljesítőképesség szempontjából vizsgálnunk, hanem meg kell ismernünk azok múltját, társadalmi szerepét, megfelelő esetekben készítési módját és (ha van ilyen) jellemző repertoárját is; vagyis meg kell keresnünk mindazokat a szálakat, amelyek azokat népünkhöz kötik. – A népi hangszerek rendszerezése többféle szempont szerint lehetséges. Hangszertanilag a hangkeltés módja az alapvető rendszerezési szempont. Így különböztetünk meg – a legáltalánosabban elfogadott Sachs–Hornbostel-féle osztályozás alapján – idiofon (a hangszer teste a közvetlen hangforrás), membranofon (kifeszített hártya vagy bőr a hangforrás), chordofon (húros) és aerofon (rezgő levegő a hangforrás) hangszereket. Mind a négy osztálynak vannak képviselői a népi hangszerek között. Rendszerezni lehet történelmi szempontok szerint is. Kürtre, sípra, dobra már a 12. sz.-ból is van magyar történelmi adat. Kobzosról, hegedűsről a 14. sz.-tól tudunk. Gajdosról (dudás), lantosról, trombitásról, furulyáról a 15. sz.-tól van írásos emlékünk. Mindezekről és további hangszerekről (→ cimbalom, → citera) a 16. sz.-tól kezdve mind több és részletesebb értesülést kapunk. A 18. sz. óta a parasztok jellemző hangszereiről is fokozódó mennyiségben vannak írásos említések. Ugyane század második felétől számítjuk legkorábbi gyökerű hagyományos együttesünk, a cigánybanda (→ cigányzene) létrejöttét és elterjedését. A 19. sz. végétől pedig már az egyre szaporodó parasztbandákról (→ hangszeres együttes, → rezesbanda) is tudunk. – A népi hangszereket osztályozhatjuk társadalmi rétegek szerint is. Törvényszerűnek látszik, hogy a házilag is könnyen előállítható legegyszerűbb és legősibb hangszerek éppen az egyik ősfoglalkozású réteg, a pásztorok között maradtak fenn leginkább (→ duda, → furulya, → kürt, kanásztülök, → nádsíp). A pásztorokon kívül a falu szegényebb társadalmi rétegei – napszámosok, cselédek, szegényparasztok – azok, amelyek a zenei önellátás ősibb és olcsóbb módját és eszközeit napjainkig fenntartották: a rögtönzött ritmuseszközök (ritmuskíséret tánchoz evőkanalakkal, edényekkel, asztalon, széken történő „dorombolás”-sal stb.) alkalmazásától a citeráig és az olcsó gombosharmonikáig (→ harmonika). – Az európai zenetörténet folyamán jól megfigyelhető, miképp süllyedt egyes, hajdan általánosan kedvelt hangszerek elterjedési szinte a pásztorokig és szegényparasztokig, sőt a koldusokig (pl. duda, → tekerő). A népi hangszerek közé a történelemben is előfordult hangkeltő eszközök közül csak azokat soroljuk, amelyeknek nyomait századunk folyamán a magyar néphagyományban még megtaláltuk. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
Sárosi Bálint
