meszezés
meszezés: 1. a hal oltatlan mésszel való elpusztítása. A folyóba, patakba meszet hordanak, mésszel telt, lazán ledugaszolt üveget dobnak, s részben a keletkező kalcium-hidroxid, részben a robbanás ereje megöli, elkábítja a halakat. Herman Ottó még azt írta, hogy a székelyek zsákszámra öntik a meszet a kőgáttal elrekesztett patakba, ahová a halakat terelték. Ma már mind ritkább a meszezés. Leginkább erdélyi orvhalászok űzik. Századunk elején meszezéssel pusztították a halat a Bükk hegység patakjaiban, a Boldván. A meszezés elterjedése kapcsolatban áll a mész használatával, a mészégetéssel. Az Erdélyi-Érchegység D-i részén több mészégetéssel foglalkozó falu van, s ott a hegyi patakokban gyakran űzik a meszezést a románok. Ismerik a meszezést a magyarsággal szomszédos népek. Valószínűleg korábban Európa-szerte ismeretes volt. – Az oltatlan mésznek a halászatnál való felhasználásáról már Plinius is írt, aki szerint a campaniai halászok egy Aristolochia-species gyökerét mésszel keverve vetették a tengerbe. Plinius receptje felbukkan a középkori botanikai, halászati irodalomban. De magával az égetett mésszel való robbantás sem ismeretlen. Petrus de Crestenciis (1233–1321) Opus ruralium commodorum c. munkájában azt ajánlja, hogy egy zsák meszet ide-oda kell a vízben húzgálni, ettől a halak megvakulnak, a víz színére vetődnek és kézzel összefoghatók. Mivel ezt a munkát német, olasz, francia és lengyel nyelvre is lefordították, valószínű, hogy a fordítások hozzájárultak a meszezés európai elterjedéséhez. A 15–16. sz.-i spanyol és portugál törvények már tiltják a meszezést. 1669 óta tilos a meszezés Franciao.-ban, s tiltó rendelkezéseket ismerünk más országokból is. Nálunk az 1888. évi XIX. tc. végrehajtási utasítása országosan rendelkezve kimondja, hogy tilos a meszezés. (→ még: mérgezőhalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Gunda Béla: Ethnografica Carpathica (Bp., 1966). – 2. → csávázás
Gunda Béla
