madár | Magyar néprajzi lexikon

Teljes szövegű keresés

madár: a népművészetben Európa-szerte elterjedt motívum. Mo.-on is minden díszítő műfajban megtalálható, az állatábrázolások közt a legáltalánosabb. Leggyakoribb a síkdíszítményeken, kötött kompozícióban, általában szabadrajzú → növényi ornamentikához kapcsolódva, ritkábban főleg szőtteseken → mértanias díszítés közé iktatva. Bizonyos szerepkörökben önálló madárfigurák is előfordulnak. A népi madárábrázolások általános jellemzője, hogy néhány, túlnyomórészt kései kivételtől eltekintve, nem közvetlen természetmegfigyelésen alapszanak, hanem, mint a népi ornamentika növényi és állati motívumai általában, különböző eredetű előképek, hagyományossá vált stilizálások újrafogalmazásai. – 1. Síkdíszítményeken a fajilag meghatározatlan, oldalnézetes madár a motívum legfontosabb megjelenési formája. Gyakran a madártest a puszta körvonalára leegyszerűsített, melyen belül csupán a szem és a szárny jelölt. Az előre néző mellett nem ritka a fejét hátrafordító madár. Az ilyen, fajilag semleges madárábrának a neve általában egyszerűen madár, (a vele alkotott minta: madaras), esetleg galamb, egyéb madárkénti (pl. csóka, szajkó) értelmezése kivételes. A madárfigura leginkább másodmagával, rendszerint egymással szembefordulva áll (páros madár, páros galamb), többnyire → virágtő két oldalán. A páros madár gyakori a → szerelmi ajándékokon, elvétve előfordul menyasszonyi ládán, nászajándékba készült tárgyon is, az ifjú pár szimbólumaként értékelve. Kerülhetett azonban más, díszesnek szánt tárgyra is a páros madár, így szőttesre vagy akár → kályhacsempére. A magánosan mutatott madár többnyire virágos ágat tart a csőrében, az ilyen madár is főként ajándéktárgyakra jellemző. Míg a páronként vagy egymást követően ábrázolt madár előfordulhat sormintaként, ritkább a fa lombja közt, esetleg minden ágán ülő madár. – Az oldalnézetben álló madárfigura egyrészt a madár alakban elképzelt emberi → léleknek korai, ókori megjelenítésére vezethető vissza – ezeket némely egyiptomi ábrázolás a sír melletti fákon ülve mutatja –, másrészt istenségek madárként való szerepeltetésére. Az előrenéző madár mellett az elő-ázsiai mitológiai jeleneteken már az i. e. 3. évezredben ott volt a hátranéző madár ősformája is. Itt formálódott ki a termékenység fája két oldalára állított varázsmadár pár kompozíciója is, mint azt az i.e. 9. sz.-i asszír palota-domborművek mutatják. Az így kialakult madárábrázolások Európában való elterjedésének fontos állomása az ókeresztény művészet, ahol a galambként értelmezett, oldalnézetes, álló madárral a jó lelket jelképezték, a kétfülű edényből ivó, ill. szőlőtő termését csipegető madárral vagy madárpárral pl. az üdvözült lelkek mennyei élvezetére utalnak. A madár-, ill. a páros madárábrázolás közkeletűvé tételéhez jelentősen hozzájárultak a későbbiekben az iparcikkek, különösen a bizánci selymek, kerámiák, majd az ezek mintakincsét magukévá tevő további készítőközpontok termékei, főként az olasz selyemszövetek, az azok hatására keletkezett takácsszőttesek, akárcsak az olasz tálak, kancsók. Ezek a már tisztán díszítő célú madárábrázolások az erősen dekoratív, stilizált formaváltozatokat, ill. szimmetrikus kompozíciókba ágyazott madarakat népszerűsítették. A madárábrához korábban fűződő vallási tartalom a kereskedelmi terjesztéssel elmaradt, majd a népművészet története során helyébe többnyire szerelmi értelmezés lépett. Gyakran azonban újabb jelentés nem állapítható meg, sőt van, ahol az ábra madár volta is feledésbe ment (pl. sárközi → kiskutya). – Mo.-on korán, már a román kori művészeti és iparművészeti emlékeken megjelennek a madaras kompozíciók. Paraszti tárgyakon a 17. sz.-tól, a → virágozás térhódításával egyidejűleg mutathatók ki, eleinte kézműves készítményeken (cserépedény), majd a 18. sz. második felében paraszti alkotóknál is, így fafaragáson, hímzéseken. A szövött madárminták terjesztői a kék pamutmintás vászonneműre specializálódott, ún. barhentszövő takácsok voltak. A kassai céh 15. sz.-i irataiból tudjuk, hogy a mintákat tilalmak védték, a madarast is csak céhbeliek szőhették. Mégis a következő századokra eljutott a madaras minta a falusi takácsokhoz, majd helyenként a szövő parasztasszonyokhoz is. – 2. Megkülönböztető faji jegyekkel ellátott madarak a népművészetben általában meglehetősen ritkák és eltérő eredetűek. A síkdíszítményeken ezek is többnyire szigorúan oldalnézetesek. Közülük Mo.-on a leggyakoribb a rendszerint párosan megjelenő páva; ezt levéltári adat úri lepedőhímzésként már 1595-ből említi. Népi textíliákon a 18. sz.-tól ismert, valószínűleg ezekről került a dunántúli pásztorfaragásokra a 19. sz. második felében. A → pelikán is főleg úrihímzések nyomán terjedt szélesebb körben. A kakas erősen stilizált változata már a 18. sz.-ban előfordult selyemhímzésű, áttört → lepedőszéleken. Nagyobb természethűségre törekvő kakasábrázolások a 19. sz.-ban jelentkeztek, így alföldi cserépedényen, tálon, tányéron, butellán, majd főként szőtteseken, néha tyúkos mintával egyetemben. Az oldalnézetes, fejével szembeforduló bagoly a 19. sz. második felében a dunántúli pásztorfaragásban lépett fel és lett népszerűvé. – 3. Szembenézetes madarat a mo.-i népművészetben egyedül a kétfejű sas mutat. Ez a végső soron ókori eredetű képzeletbeli lány Mo.-on osztrák címerállatként terjedt el. Leginkább a Dunántúlon illesztették a hagyományos elemek közé, nemritkán magyar címerrel a hasán. Nem egy esetben a népi alkotók nem is ismerték az ábra eredeti értelmét, így Csíkmadarason, ahol „bogaras” a helyi neve. – 4. Az önálló madárábrázolások közt legáltalánosabb a madár alakú játék cserépsíp. Értelmezhetik más állatnak is, ilyen a siklósi gyüdi bika, mely a gyüdi búcsúra készült. – 5. A szentlélek-madarat vagy fából faragták, egyetlen darabból vékony lemezekre hasogatott farokkal és szárnyakkal vagy kifújt tojásból készítették, papírból hajtogatott szárnyakkal. Noha a → szentsarokba, az asztal fölé volt szokás függeszteni, eredeti jelentése – mint másutt is Európában – már alig ismert, úgyszintén a neve sem, mely lehet pl. páva, babuka (búbos banka). – 6. A tésztamadár, galamb, tubu, pipiske általában a lakodalmi kalács dísze. Rövid, csomóra kötött tésztasodratból van bevagdosott farokrésszel. – Irod. Spiess, K.: Der Vogel (Klagenfurt, 1969).