Kadosa Pál
Kadosa Pál (Léva, 1903. szept. 6. – Bp., 1983. márc. 30.): zeneszerző, zongoraművész,egy.-i tanár, Kossuth-díjas (1950, 1975), Erkel- díjas (1955, 1962), érdemes művész (1953), kiváló művész (1963). Nyolc éves korában kezdett zongorázni Nagyszombatban, 15 éves korában Bp.-en Pál Ilona folytatta oktatását, majd 1921-27 között Székely Arnold és Keleti Lili (zongora), Kodály Zoltán (zeneszerzés), valamint Weiner Leó (kamarazene) tanároknál a bp.-i Zeneműv. Főisk.-n fejezte be tanulmányait. Zenei tanulmányaival párhuzamosan rajzolni, festeni tanult. Szoros baráti kapcsolatban állt a korabeli írókkal, képzőművészekkel (Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Dési Huber István, Sugár Andor, Pátzay Pál, Goldmann György). Zongoraművészként 1923-ban lépett először a nyilvánosság elé. 1927-43 között a Fodor Zeneisk. tanára volt. 1928-ban megalapította a Modern Magy. Muzsikusok zeneszerzőcsoportot, amely hamarosan beolvadt az Új Magy. Zenei Egyesületbe (ÚMZE). Ez utóbbi az 1930-as években az Új Zene Nemzetközi Társasága (IGNM) tagjaként tevékenyen munkálkodott a modern zene terjesztésén, s kapcsolatot tartott fenn a legfontosabb európai kortárszenei rendezvényekkel is. Első önálló szerzői estjét (1933. máj. 2-án) az ÚMZE keretében rendezte; az egyesület vezető egyénisége volt számos hangverenyen játszotta saját műveit, s sikerre vitte hazai és külföldi kortársai alkotásait. Első nemzetközi sikerét 1933-ban I. zongoraversenyével aratta az IGNM amszterdami fesztiválján. I. divertimentóját 1934-ben a velencei Biennálén; II. vonósnégyesét 1941-ben az IGNM New York-i fesztiválján adták elő. 1943-tól 1944-ig a Goldmark Zeneisk. tanára volt. 1945-től a bp.-i Zeneműv. Főisk. zongora-főtárgy tanára, később tanszékvezető egy.-i tanár. 1945-49 között a Műv.-i Tanács elnökh.-e; a Magy. Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagja, több ízben ügyvezető elnöke is. A magyar zenei élet intézményei mellett működő tanácsadó testületeknek is tagja volt. A Szerzői Jogvédő Hivatal és nemzetközi szerzői jogi testület zenei bizottságának (CISAC) elnöke. A Londoni Royal Academy of Music tb., a Deutsche Akademia der Künstel. tagja. Zongoraművészként elsősorban a kortárs zene tolmácsolását tekintette fő hivatásának. Több mint félévszázados pedagógiai múltja során zongoraművészek generációit (utóbb Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő zongoraművészt) nevelte. Zeneszerzői munkássága, ha nem is maradt érintetlen Bartók és Kodály hatásától, a német neoklasszicizmushoz kötődött, de egyéni stiláris világgal. A magyar zeneszerző-nemzedék legmarkánsabb jelenségeinek egyike volt. – M. Irren ist Staatlich („Lehrstück”, Bp., 1931); Huszti kaland (2 fele. opera, szöveg: Szabolcsi Bence, Jókai novellája nyomán, Bp., 1944-50, bem. Bp.-i Opera, 1951); Goriot apó, Modri sziklák (hangjátékok kísérőzenéje); Győztesek (dráma kísérőzene, 1951); Becsület és dicsőség (film kísérőzene, 1951). Hangszeres zenekari művek: nyolc szimfónia; Kamaraszimfónia; négy zongoraverseny, két hegedűverseny; brácsaverseny; Versenymű vonósnégyesre és kiszenekarra; két versenymű hegedűre, brácsára, zenekarra; két divertimentó; Zenekari darab, Gyászóda, Március nyitány, Mezei csokor, Concertino, Szimfonietta, Sérénáde. Kamarazene: Szólóhegedű szonáta; hegedű-zongora szonáta; Vonóstrió; három vonósnégyes; négy zongoraszonáta; Fúvósötös; Zongoratrió; kantáták, népdalszvitek, kórusművek, tömegdalok, dalok neves m. költők verseire. – Könyvei, tanulmányai: Beethoven és Magyarország (Új Zenei Szle, 1952); Beszámoló a német zenei plénumról (Új Zenei Szle, 1952); Emlékezés Bartókra (Új Zenei Szle, 1955).– Irod. Maróthy János: K. P. három kantátája (Új Zenei Szle, 1950. 2. sz.); K. P. köszöntése (Magy. Zene, 1963. 4. sz.); Bónis Ferenc:K. P. (Bp., 1965); Breuer János: 13 óra K. P.-lal (interjúk, Bp., 1978); Kocsis Zoltán: K. P. meghalt (Muzsika, 1983. 6. sz.); Szabó Zoltán: Mestereink – K. P. (Muzsika, 1983. 6. sz.); Ránki György: Búcsú K. P.-tól (Kritika, 1983. 5. sz); Veress Sándor: K. P. (közreadja Breuer János, Muzsika, 1983. 11. sz.); Töredékek a K. P. levelesládájából (közreadja és bev., Breuer János, Muzsika, 1989. 9. sz.); Breuer János: K. P. emlékének őrzői (Muzsika, 1989. 2. sz.).
