Doráti Antal
Doráti Antal (Bp., 1906. ápr. 9. – Zürich, 1988. nov. 15.): karmester, zeneszerző, Bartók-Pásztory-díjas (1986). 5 éves korától zongorázott, első tanára Braun Paula volt. 1928-ban Stravinsky Petruskájának zongoraszólóját játszotta. Weiner Leónál összhangzattant tanult magánúton, majd a bp.-i Zeneműv. Fő-isk.-n kamarazenét. Kodály Zoltánnál (aki nagy hatással volt rá) 14 évesen felvételizett, s 15 évesen elsajátította a zeneszerzés-tudományt. Bartók Béla zongoraművészi és emberi magatartása egész életére meghatározó hatást tett. A csodálatos mandarin négykezes előjátszására maga Bartók jelölte ki társául a fiatal korrepetitort 1926-ban. Később Bartók és Kodály minden jelentősebb művét dirigálta, lemezre játszotta, és sohasem tudta kivonni magát hatásuk alól. 1925-1927 között a bp.-i Operaház korrepetitora. 1928-29-ben Fritz Busch asszisztense a drezdai operánál, ahol igen sok mű betanításában segédkezett. 1929-től 1933-ig a Münsteri Városi Színház karmester-zeneig.-ja. Ekkor már mintegy 70 operát tudott s új zenedrámákat is megismerhetett. Párizsban zenekart szervezett, betanította, előadatta Mozart és Gluck kisoperáit. 1933-tól a Ballets Russes de Monte Carlo (a híres Gyagilev-társulat utódja) karmestere. Velük turnézott Angliában, Francia- és Spanyolo.-ban, az USA-ban, Monte Carlo-ban, a londoni Covent Gardenben és a New York-i Metropolitanben. A társulat műhelye London lett. 1938-ban Ausztráliában (Melbourneben) zenekart szervezett. 1939-ben az USA-ba utazott. New York-ban az American Broadcasting Company (ABC) szerződtette egy sor rádió (stúdió) -hangverseny vezénylésére. Yehudi Menuhinnal Bartók Hegedűversenyét 40-szer játszották együtt, háromszor lemezre vették. 1941-44-ben a New York-i „Ballet Theatre” zeneig.-ja s a New Opera Company zenei vezetője. 1945-49-ben létrehozta a Dallasi Szimfonikus Zenekart. A világ legjobb szólistáival dolgozott. 1948-ban a bp.-i Bartók Fesztiválon a Concertót vezényelte. 1966-tól rendszeresen hazajárt. 1948-49 az utolsó dallasi évad: fénypontja Bartók: A kékszakállú herceg vára bemutatója volt. 1949-től 1960-ig a Minneapolisi Szimfonikusok vezetője; művészi fejlődésének, kialakulásának legfontosabb évei voltak ezek. Éveken át – a hangversenyek mellett – legfontosabb tevékenységük a lemezfelvételek voltak, sok száz lemezt készítettek, ezek révén világszerte megnőtt a zenekar hírneve. ~ bejárta az egész világot. A Londoni Szimfonikus Zenekarral is sokat turnézott, hangversenyeket, hanglemezfelvételeket dirigált. 1960-ban elhagyta Minneapolist, Európába jött. 1960-1970 között Rómában élt, de London volt munkája központja. Rendszeresen hangversenyezett Párizsban, az NSZK városaiban, majd Prágában, Varsóban, Bukarestben, Bp.-en, Koppenhágában és Brüsszelben. Izraelben 1960-ban járt először, a Londoni Szimfonikus Zenekarral, s ettől kezdve 1970-ig minden évadban visszatért, s az Izraeli Filharmonikusokat is vezényelte. A Londoni Szimfonikusokkal turnézott Angliában, Európában, Izraelben, Japánban. 1963-65-ben a BBC Symphony Orchestra vezető karmestere. 1965-74-ben a Stockholmi Filharmonikusok vezető karnagya. Közben vezényelte a chicagói, a bostoni, a Los Angeles-i és a washingtoni szimfonikus zenekarokat. 1968-ban átvette a washingtoni National Symphony Orchestra karnagyi posztját. Később is visszatért ide minden évadban mint állandó vendégkarmester. 1974-től a londoni Royal Philharmonic Orchestra vezetője, „örökös karnagy”-a, de 1977-től ellátta a Detroiti Szimfonikus Zenekar vezetését is. 1934-től haláláig több mint 500 lemezt készített. Egész életében Bartók Béla propagátora volt; de Kodály, Stravinsky, Csajkovszkij, Liszt, valamint klasszikus szerzők műveit is dirigálta lemezre. – M. több mint 26 kompozíció. Az út (kantáta Paul Claudel poémájára); I. szimfónia, Missa Brevis; Magdalena (balett); Vonós-oktett; Madrigálszvit; Kamarazene (dalciklus James Joyce verseire); Zongoraverseny; Gordonkaverseny; Oboaverseny; Békemise; The Voices (szimfonikus dalciklus Rainer Maria Rilke verseire). – Írása: Önéletrajzi írás (Autobiography) (London, 1979; magyarul, Bp., 1981, 1985). – Irod. Rózsa Miklós: Double life. The autobiography of A. D. Foreword by A. D. (Tunbridge Wels-New York, 1982; Vámos Miklós: A zene bűvöletében (Bp., 1982); Nádor Tamás: Interjúportré D. A.-lal (Múzsák és mesterek. Párbeszéd művészekkel, Bp., 1984); „Az alkotás nagyobb öröm számomra” (Gách Marianne interjúja, Film, Színház, Muzsika, 1985. ápr. 27.); Gábor István: D. A. halálára (Magyar Nemzet, 1988. nov. 16.).
