Dávid
Dávid – ('a szeretett') a zsidók második királya, Iszai fia, Boáz dédunokája (1Sám, 2Sám, 1Kir, 1Krón). Apja legkisebb fia volt, s felserdülve a nyájakat őrizte szülővárosa, Betlehem közelében. Sámuel még szinte gyerekként s titkon királlyá kente az uralkodó Saul1 ellenében, akit engedetlenségéért „elvetett az Úr”. ~ ifjan Saul udvarába került, Góliát legyőzésével s más haditetteivel nagy népszerűségre tett szert. Bár a király hozzáadta a lányát, Mikált, és a király fia, Jonatán1 bizalmas barátságába fogadta, ~ a hatalmát féltő Saul üldözése elől hamarosan bujdosni kényszerült; szabadcsapataival egy filiszteus király szolgálatába állt. Saul halála után előbb Júda, majd egész Izrael királya lett; győzelmes háborúkkal országa határait északon és délen is messze kiterjesztette. Számos felesége közül Betsabé volt a legkedvesebb szívének, akinek megszerzéséért súlyos bűnt vett a lelkére (lásd Uriás1). Hadi és uralkodói sikereit beárnyékolta a fiai, Ámnon és Absalom között kitört gyilkos viszály, majd Absalom lázadása, amelyet csak nehezen vert le. Erőtlen öregségében Abiság ápolta. Halála előtt Betsabé fiát, Salamont jelölte utódjául. – A hagyomány szerint ~ a 150 bibliai zsoltár nagyobbik részének a szerzője, de valójában ezek jóval később keletkeztek. A középkori vallásos drámákban ~ elsősorban próféta, Jézus előképe; a pokolra szállás jeleneteiben mindig ő az első, akit az Üdvözítő kiszabadít a limbusból. A XV. sz.-ban sok dráma főleg a Góliát-epizódot és Saultól való üldöztetését mutatja, ~ nemeslelkűségét hangsúlyozva, vagy a Jonatánnal való barátságát állítja középpontba. Betsabé megszerzése a XVI. sz-tól darabok sokaságát ihlette (Hans Sachs, Peele), hasonlóképp az Absalommal való összeütközése (Tirso de Molina, Calderón). A XIX. századtól ismét divatba jött a Betsabé-téma (Hartmann, Feuchtwanger). Korunkban lett érdekessé ~ szentképpé merevedett alakját „deheroizálni”, emberi és történelmi valójában megmutatni. Ez a legjobban Stefan Heymnek sikerült Dávid király krónikája c. regényében. Az ő ~ja gátlástalan martalócként indul pályáján; ifjúkorában a hatalmát féltő papság játssza ki Saullal szemben, s ő az ellenség zsoldjába is beáll, és saját népét pusztítja, ha érdekei úgy kívánják. Kegyetlenül tör célja felé, és véres kézzel szerzi meg és keményen gyakorolja a hatalmat. Ravasz és bátor ember, tehetséges hadvezér és államférfi, aljasság és nemesség keveredik benne, mint szinte mindenkiben, akinek a kezébe egy szorongatott nép sorsa, felemelkedése van letéve. – Mint Jézus családfájának kitüntetett alakját és a zsoltárok feltételezett szerzőjét az ókortól kezdve, de főleg a középkorban kiemelkedő hely illette meg ~ot az egyházművészetben: miniatúrákon, katedrálisok szoborgalériáin, domborművein, üvegablakain. Koronás, palástos királynak mutatták leginkább, aki elrévült arccal pengeti hárfáját az Úr dicsőségére. Hasonlóképp gyakran ábrázolták Góliáttal való párviadalát (ebben a látszatra gyenge Erény s a fennhéjázó Bűn küzdelmét allegorizálták). Az újkori festményeknek is roppant népszerű témája maradt a legendás párharc (néha a parittyáját lóbáló sihedert, gyakrabban az ellensége fejét nyiszáló vagy azt felmutató ifjút látni rajtuk), míg a reneszánsz Itáliában a küzdelemre készülő vagy az abból épp visszatérő ifjú szoboralakját (a feltörő polgárság friss erőinek jelképét) mintázták meg a legkiválóbbak: Verrocchio, Donatello és Michelangelo. Számosan vannak olyan művek (főleg festmények), amelyek az ifjú hősnek a győzelem utáni diadalmenetét ábrázolják (pl. Veronese, Ricci, Vos, Steen, Poussin); ez elmondható arról a képtípusról is, amelyen a Jeruzsálembe hozott frigyláda előtt táncol ~ király (Tintoretto, Domenichino, Halen). Életének korábbi szakaszát is láthatjuk Rubens és Romano festményein, Bernini domborművein: ~ mint pásztorfiú oroszlánt és medvét bír le nyája védelmében. Másutt látjuk ~ bűnbánatát Bétsabé elcsábítása és férje elveszejtése miatt (Domenichino), avagy a felelőtlen népszámlálása (lásd Gád2) miatt vezeklő királyt Arauna szérűjén, feje fölött az angyallal, amely visszavonja kinyújtott kardját (Lucas van Leyden, Anselm, Bourdon). Látható ~ alakja nagyon sok olyan festményen is, amelyen Sámuel, Saul, Abigail, Betsabé, Uriás1 vagy Nátán a központi figura. – A hagyományosan ~nak tulajdonított zsoltárok a keresztény egyházban a zsolozsmának s részben a miseszövegeknek is integráns részei lettek, később, a protestáns istetiszteletben pedig még hangsúlyosabb szerepet nyertek. Ennek folytán az ókortól fogva a zsoltárok előbb a gregorián hangzásvilágát képviselték markánsan, majd a többszólamú ének elsőszámú szöveganyagául szolgáltak; a protestáns gyakorlatban az új, metrikus zsoltárfordításokra alapozott énekek sok világi és népies fordulatot is beleolvasztottak melódiakészletükbe. A kiemelkedő zeneszerzők közül a nagy német reneszánsz komponista, Schütz 26 zsoltárt dolgozott fel csodálatos zenei gazdagsággal szólisták, kórus és zenekar számára; századunkban Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája és – némileg áttételes módon – Kodály Psalmus Hungaricusa újította meg a műformát. ~ és Góliát párharcát a programzene egy korai remeke, a német Kuhnau zongoradarabja (1700) festi elevenen. Händel Saul c. oratóriumában ~ szinte egyenrangú szereplő; az ő diadalmenetét festi alá a mű legnépszerűbb részlete, a Hallelúja-kórus. Mozart oratóriumot írt A bűnbánó Dávid címmel. Századunkban Honegger „szimfonikus zsoltárt” írt Dávid király címen, eredetileg egy amatőr együttes számára; végül Milhaud Dávid c. operáját említhetjük, amelyet 1954-ben mutattak be Jeruzsálemben a város fennállásának háromezredik évfordulóján. 
[II. A1]
)
[II. A1]
