Tévtanító
Tévtanító G. pszeudodidaszkalosz. A kifejezés a g. nyelvben nem fordul elő, csak az ÚSZ-ben, ill. az ehhez kapcsolódó keresztyén irodalomban. Az ÚSZ-ben csak a 2Pt 2,1 említi, noha a tévtanító személye általánosan ismert volt az első keresztyén gyülekezetek körében. Egyéb elnevezések: pszeudoprofétai, pszeudaposztolosz. A pszeudosz ebben az esetben a tanító tanítási igényének hamisságát és az általa képviselt tanítás elvetendő voltát jelenti. Az ilyen emberek ugyanis a keresztyén tanító típusának (didaszkalosz) hamis képviselői, mivel Jézus uralmi igényét nem ismerik el életük fölött (vö. Mt 7,15; Lk 6,23). Tanításukkal félre akarják vezetni a hívőket és ezáltal Krisztus gyülekezetét is veszélybe sodorják (vö. Mk 13,22). Többször előjön az a gondolat is, hogy megjelenésük a végső idők jelének tekinthető (Mt 24,11; Mk 13,22; Jel 13,11kk).
Az ÚSZ-ben a tanítás fogalma (didakhé) általánosan Jézus ev-át és az erről szóló apostoli igehirdetést foglalja magában. Megfigyelhető, hogy a kezdeti időszakban ez a tanítás tartalmilag még nem teljesen rögzült (noha az erre való törekvés az idézett hitvallásos formulákban már megmutatkozik), a pásztori levelekben viszont már a didakhé rögzült, megtanulásra való tanítási anyag (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14; vö. Zsid 6,2; Jel 2,14.15.24). Ebből érthető, hogy az 1Tim 1,10, a 2Tim 4,3, a Tit 1,9 és 2,1 az egészséges tanítást hangsúlyozza, és szembeszáll minden idegen tévtanítással. Az 1Tim 6,3kk ezt mondja a tévtanítókról: »Ha valaki tévtanokat hirdet, és nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédéhez és a kegyességhez illő tanításhoz, az felfuvalkodott és nem tud semmit, hanem a vitatkozás és szóharc betegségében szenved«. A 2Tim 3,1kk az utolsó idők ámítóiról azt mondja, hogy ezek az asszonyokat félrevezetik (2Tim 3,7; vö. 1Tim 5,15). Ezért Titusz számára fontos útmutatás, hogy a krétai gyülekezetben erkölcsileg feddhetetlen presbitereket állítson szolgálatba, mert sok tévtanító próbálja a gyülekezetet hitében megzavarni (Tit 1,5kk). Az apostol a tévtanítók 3 jellemvonását sorolja fel: a) »engedetlenek«, azaz semmilyen egyházi rendbe nem akarnak beilleszkedni, b) magukat prófétáknak és tanítóknak mondják, de az apostoli tanításnak nem engedelmeskednek, c) üres fecsegők és hazudozók, tanácsaik nem a gyülekezet épülését szolgálják (1,10). A »körülmetéltekre« való utalás (Kréta szigetén sok zsidó lakott) azt jelzi, hogy ezek a tévtanítók a zsidókeresztyén szekták tanításait és életmódját igyekeztek becsempészni a gyülekezetbe. Ez a Kr. u.-i 1. szd. gyülekezeteinek életében általános jelenségnek számított. A »zsidó mondák« és az »emberek parancsolatai« kifejezések alapján azt feltételezhetjük, hogy olyan tévtanítókról van szó, akik a kis-ázsiai gyülekezetekben is tevékenykedtek (vö. 1Tim 1,4; 4,1kk).
Az apostol megmondja a tévtanítás elleni védekezés módját is: »kímélet nélkül fedd őket« (1,13), az ilyeneket »el kell hallgattatni« (1,11), hiszen nemcsak a házakba surrannak be (2Tim 3,6), hanem egész családokat feldúlnak, sőt anyagi tekintetben is tönkreteszik őket (Tit 1,11). (Ld. még TANÍTÓ; TANÍTÁS)
VG
