Szánalom
Szánalom H. rahamim, r-h-m, h-v-sz, beten, rehem (»az ember belső része«, »anyaméh«), léb(áb) (»szív«); g. szplangkhna, szplangkhnizomai, oiktirmosz, oiktirmón. A fogalom B-i értelme nem csupán az együttérző szeretetet, sajnálkozást, részvétet, hanem az ebből fakadó segítőkészséget is magába foglalja. Szinonimái: IRGALOM, KÖNYÖRÜLET, bár az egyes jelentésmezőket nehéz egymástól elkülöníteni. Az ÓSZ-i antropológia szemlélete szerint a belső, nem látható szervekhez kapcsolódnak az egyes emberi érzések. Az együttérzés, az irgalmasság, a szánalom székhelye elsősorban az anyaméh, amely a születendő életet körbeöleli és védi. Ennek megfelelően a szánalom érzéséből fakadó tett olyan, mint az anyai 1Kir 3,26; Ézs 49,15, vagy apai gondoskodás (Zsolt 103,13; Zak 7,9). Ehhez az apai magatartáshoz hasonlítja az ÓSZ Isten szánalomra indulását embergyermekei iránt (Zsolt 103,13; Jer 31,20). Ez nem csupán érzés, hanem cselekedetekben megnyilvánuló szeretet is (Ézs 49,10.13; Jer 12,15). Isten szánalomra indulása és az emberi szánakozás között azonban nagy különbség van (vö. Jónás szánakozása a bokor pusztulása fölött, és Isten szánalomra indulása Ninive miatt - Jón 4,10kk). Az ember hajlamos arra, hogy hazug módon szánalmat ébresszen maga iránt (1Sám 22,8). Máskor pedig az igazán gyászban, gyalázatban lévők iránt sem éreznek szánalmat, nincs, aki vigasztaljon (Jób 16,2; Zsolt 69,21; JSir 1,2). A szánalom érzése életet adhat, hiánya, vagy eltiltása halált, megsemmisülést jelenthet (5Móz 7,16; 13,9; 19,13.21; 1Sám 24,11; 1Kir 3,26; Ézs 13,18; Jer 21,7; Ez 5,11; 7,4.9; 8,18; 9,5.10; 16,5; 20,17).
Az ÚSZ-ben a fogalom elsőrenden Jézus személyével kapcsolatos. Az érthető emberi reakción túl a szánalom Jézus messiási irgalmasságának a megnyilvánulása: a könyörgő leprás láttán szánalomra indult (Mk 1,41); amikor meglátta az éhező sokaságot, megszánta őket (Mk 6,34 par; vö. 8,2 par; Mt 9,36; 14,14; 15,32); megszánta a két jerikói vakot (Mt 20,34), a fiát elveszítő naini özvegyet (Lk 7,13). Ezért kérheti a néma lélektől megszállott fiú apja: »szánj meg minket és segíts rajtunk!« (Mk 9,22).
Két példázatában is kulcsfontosságú szerepe van az irgalmas, másokhoz odaforduló szeretetnek. Mind a gonosz szolgáról (Mt 18,21-35), mind pedig a tékozló fiúról (Lk 15,11-20) szóló példázatban a szánalomra indulás ad döntő fordulatot az ábrázolt eseményeknek (Mt 18,27; Lk 15,20). Ezek ellentétje a haragos elfordulás (Mt 18,34; Lk 15,28). Mindkét példázat Isten határtalan irgalmasságát illusztrálja. A gonosz szolga példázata megmutatja halálos haragját is azok iránt, akik Isten meg nem érdemelt kegyelmét megvetik, és irgalmatlanul bánnak embertársaikkal. Az irgalmas samaritánusról szóló példatörténet a másik ember iránt érzett szánalom cselekedetekben való megmutatkozását szemlélteti (Lk 10,25-37). A samaritánus magatartása éles ellentétben áll a félholtra vert embert kikerülők magatartásával, és Jézus magatartásához hasonló: ő is meglátta a bajt, majd segítségre sietett.
VG
