Jahve
Jahve
1. Az ÓSZ-ben Isten tulajdonneve.
A héber 'elóhím szó általános isten-név (ld. ISTEN), az ÓSZ-ben egyaránt jelentheti Istent és a pogány isteneket. A különböző népek más-más néven tisztelték nemzeti isteneiket (pl. Dágón Bír 16,23; Kemós Bír 11,24; Milkóm 1Kir 11,5). A Jahve név ilyenformán minden más istentől megkülönböztető tulajdonnév. Mózesnek jelentette ki magát először e néven Isten (2Móz 3,15), hozzáfűzve, hogy Ő ugyanaz, aki Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak is Istene volt, ha ők más néven - »Mindenható Isten« (2Móz 6,3 vö. 1Móz 17,1) - ismerték is. De Jahve az igazi szent név (Zsolt 103,1), amely dicsőséges és félelmes (5Móz 28,58), éppen ezért nem volt szabad könnyelműen, »hiába« ajkukra venni az embereknek (2Móz 20,7).
Ez utóbbi a 3. parancsolat tiltása, melyet aztán a kései zsidóság annyira komolyan vett, hogy inkább sohasem mondták ki ezt a szent nevet, hogy valamiképpen ne vétkezzenek. Nem mondták ki még a B olvasásakor sem, hanem helyette egy másik istennevet olvastak: 'adonáj = »Uram«, vagy »az Úr«. A Krisztus születése körüli századokban még csak mássalhangzókat írtak a zsidók a Jahve név ilyen mássalhangzós leírása: j-h-v-h (a szó végi h-t azonban a h.-ben általában nem ejtik). Mikor aztán a Kr. u. 6-7. szd.-ban a magánhangzókat is jelölni kezdték, az 'adonáj szó magánhangzóit írták a j-h-v-h betűk közé, így jött létre az az »öszvérolvasat«, hogy jehová, közönségesen Jehova. A középkori, valamint a reformátorok által készített B-fordítások olyan helyeken, ahol szükség volt az eredeti név leírására ezt a hibás Jehova nevet adták (pl. 1Móz 22,14; 2Móz 6,3). Egyes vallásos irányzatok hitvallási kérdést csinálnak a Jehova névhez való ragaszkodásból.
Hogy a név kiolvasása eredetileg Jahve volt, arra egyes egyházatyák írásaiból következtetünk, akik g.-ül írt műveikben Iabe, vagy Jaue formában írták a nevet. (A klasszikus g.-ben nincs v hangzó, ezért helyettesíti a hangtanilag megfelelő b, vagy u (ü) hang, ill. betű; ahogyan a Dávid név g. átírása is Dauid. [Más módon is következtethetünk az eredeti formára. Többször előfordul a h.-ben a névnek egy rövidebb Jah alakja (2Móz 15,2; Zsolt 77,12); jól ismert a zsoltárokban a halölujah = dicsérjétek az Urat! himnikus felkiáltás, Zsolt 106,1.48 stb.]. Igen gyakran szerepel Istennek e tulajdonneve személynevekben összetételként. Ha név végén áll, akkor -jáhú, vagy -já, írásban -jáh, de a szóvégi h nem olvasandó pl. Adónijjá és Adónijjáhú = az én Uram Jahve (1Kir 1,5.11). Nevek elején a jáhú- elem a hangsúlyozás szabályai miatt megrövidülve jöhó, ill. a h kiesése után jó- alakra változik, pl. Jehónátán és Jónátán = Jahve adta (1Sám 14,6.12). Józsué neve eredetileg Jöhósúa (= Jahve segítség, szabadítás, 2Móz 17,9); a név kései összevont alakja Jésúa (Hag 1,1 vö. Ezsd 3,2) ennek g.-ös végződésű változata a Jézus név (Mt 1,21).
A Jahve név, vagy annak rövidebb változatai megtalálhatók a B-án kívül is önállóan, vagy személynevekben a fentebb látott összetételek szerint. A legrégibb szöveg, amely tartalmazza e nevet, egy Transzjordániából a Kr. e. 9. szd.-ból származó emlékoszlop; rajta Mésa móábi király (2Kir 3,4) Omri és Aháb izráeli királyok ellen viselt háborúiról számol be, melyek során egy elfoglalt városban elzsákmányolta Jahve kultuszi edényeit is. A babiloni háborúk idejéből származó lákisi levelekben visszatérő jókívánság ez: »Hallasson Jahve jó híreket az én urammal!« Ugyanezek a levelek tartalmazzák a B-ból jól ismert esküformát: »él Jahve!« (= az élő Úrra mondom«, pl. Bír 8,19). Palesztina D-i határánál volt egy Arád nevű város (4Móz 21,1), ennek romjai közt is találtak cserépdarabokra írt leveleket, bennük szintén többször fordul elő a Jahve név (természetesen csak mássalhangzós formában). Arád és Lákis romjai közt fennmaradt feliratokon, pecséteken sok, a B-ban is előforduló személynévvel találkozunk, pl. Gemarjáhú, Netanjáhú, Selemjáhú, sőt Jirmejáhú (Jeremiás h. neve, de feliratokon nem az ő személyét jelzi), továbbá Jehóhánán s a már említett Jehónátán.
A régebbi szd.-okban valószínűleg fenntartás nélkül írták és olvasták a Jahve nevet. Kb. a Kr. e. 3. szd.-tól honosodott meg az Adonáj kiolvasás. Régi, pl. qumráni B-i kéziratokban előfordul, hogy - figyelmeztetésül - a jh-v-h nevet ó-sémita betűírással írták le. A LXX a Küriosz nevet használja - az Adonáj névnek megfelelően. Ennek felel meg a V Dominus szava, s ezért használják a nemzeti nyelvű fordítások is a Jahve név megfelelőjeként az Úr nevet, legfeljebb a nyomtatásban azzal figyelmeztetnek a különbségre, hogy csupa nagy betűkkel írják ( HERR, LORD; Károli is eredetileg: az ÚR). - Bizonyára a késői keletkezési korban a szándékos változtatás következménye az, hogy a Zsolt-nak második gyűjteményében csaknem mindenütt az 'elóhím istennév szerepel (»elóhista zsoltárok«; 42-72). Ugyancsak kerüli a Jahve név használatát 1Móz-ben az az irodalmi réteg, amely alkalmazkodik ahhoz, hogy a Jahve név a Hóreb-hegyi kijelentés óta ismert. Az ÓSZ legfiatalabb írása, a Dán szintén nem használja a Jahve nevet (kivéve a nagy bűnvalló imádságot a 9. r.-ben).
2. A Jahve név jelentése
A személyneveknek, így az ISTENNEVEKnek is megvan a lefordítható vagy értelmezhető jelentésük. (Baal = »úr, tulajdonos«; Molok, Milkóm = »király«.) A Jahve név értelmezése mindmáig nehéz. Próbálják valamilyen régebbi alakból segítségkérő, rámutató felkiáltásként értelmezni. Vagy rokon (pl. arab, ugariti) nyelvek hasonló hangzású szavaiból elvont értelmezéssel vihar-istennek mondják. Elméleti próbálkozás ez, amelynek gyakorlati értéke nincs. Magán a B-i h. nyelven belül maradva, legjobban megközelíthető a név etimológiája épp a Mózesnek adott kijelentésből: arra a kérdésre, hogy mit mondjon Mózes a honfitársainak, mi az őt küldő Istennek a neve; a 2Móz 3,14 híres kijelentése így adja a választ: 'ehje 'aser 'ehje = »vagyok, aki vagyok«, továbbá: az 'ehje = a »Vagyok« küldött el. Két dolog azonnal szembetűnik ennél a kijelentésnél. Az egyik egy bizonyos tartózkodás. A »vagyok, aki vagyok« mondatot méltán szokták párhuzamként említeni a 2Móz 33,19-ben levő kijelentéssel: »Kegyelmezek, akinek kegyelmezek...« Isten szuverenitása tükröződik e mondatokban: irgalom-gyakorlása nem kényszeríthető ki, és nevének mechanikus emlegetésével sem lehet Őt megidézni. A másik azonos a Jahve névvel, mégis egy alapszógyökre, s ez a h. hájá (hává) - »lenni« ige. Az ehje alak ennek az igének egyszerű imperfectuma, a jahve alak viszont a kauzatív jelentésű igetörzs imperfectuma, s így jelentheti azt, hogy »létrehoz«. Mindez Isten lényéhez természetesen hozzátartozik. A g. ÓSZ-fordítás (LXX) azért fordította a »vagyok, aki vagyok« mondatot úgy, hogy »én vagyok az, aki van«. Innen már csak egy lépés az, amikor a Jel 1,4 Istenről úgy szól, mint »aki van, aki volt, és aki eljövendő.« (Ez utóbbit vetítette rá a középkori írásmagyarázat 2Móz 3,14-re, ahogyan azt tükrözi pl. a Vizsolyi B lapszéli magyarázata). A h. gondolkozás azonban dinamikusabb és Istennel kapcsolatban nem csupán a létezésre gondol, hanem a »cselekvő létezésre«, különösen az övéi közt való segítő jelenlétére. A B minden választott embere megkapta ezt a bátorító kijelentést, hogy »én veled vagyok« (természetesen a »veled leszek« értelemben is, lévén az imperfectumnak jövő idejű jelentése is (egészen Jézus búcsúszaváig: »én veletek vagyok... a világ végezetéig« (Mt 28,20). Ha pedig a prófétáknál, különösen Ezékielnél, gyakran visszatér a jövendölések végén ez a formula, hogy »akkor megtudjátok, hogy én Jahve vagyok«, akkor ez is az életben, a történelemben cselekvő - olykor ítélő, gyakrabban szabadító - isteni jelenlétre emlékeztet (Ez 7,9.27; 36,11.38 stb.).
3. A névhez fűződő teológiai tartalom
A Jahve-hit talán abban tér el a leginkább a pogányok istenhitétől, hogy míg azoknál az istenek világa a természethez kapcsolódik (égitestekhez, természeti jelenségekhez), addig Jahve a történelemben cselekvő Úr. A Mózesnek adott kijelentésben azonosította magát azzal, akit a pátriarchák tiszteltek, és aki e pátriarcháknak ígéreteket adott utódaik néppé szaporodásáról, Kánaán földjének nekik ajándékozásáról. Ezt a népet már Egyiptomban, az elnyomatás idején úgy nevezte, hogy »az én népem« (2Móz 3,7.10). A kivonulás idején a Sínai-hegynél ez a kijelentés hangzott el, hogy bár az Úré az egész föld, mégis Izráel lesz az ő tulajdon népe (2Móz 19,5). Ebben fejeződik ki Izráel kiválasztása és az a kapcsolat, amely Jahvét és Izráelt összeköti: a szövetség. A Tízparancsolat bevezetése bemutatkozás: Én, Jahve vagyok a te Istened... (2Móz 20,2), a zsoltár hitvallása pedig ez: »Ő (az Úr) a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe vagyunk« (Zsolt 95,7). Majd egy későbbi korban lesz fontos teológiai tétel, hogy Jahvén kívül nincs más isten, csak haszon nélküli bálványok (Ézs 44,6kk). A néppé formálódás idején fontosabb volt az a gyakorlati monoteizmus, hogy Izráel számára csak egy Isten van, Jahve, és ez elkötelezi e népet a Jahve iránti odaadó szeretetre (5Móz 6,4k).
A Sínai-hegyhez kapcsolt kiválasztást és szövetségi viszonyt koronként újra megfogalmazták az ÓSZ írásai. De mindig fontos történeti emlék maradt az, hogy az Egyiptomból történt szabadítással zárult le a szolgaság múltja (Hós 12,10; Én, az Úr, vagyok a te Istened Egyiptom óta). Jahve a történeti nagy tettekben szabadító Istennek mutatja meg magát (Ézs 43,11). A próféták aztán ilyen - teológiailag is fontos - jelzőket fűztek a neve mellé: Izráel teremtője, megváltója, királya, pásztora (Ézs 40,11; 43,1.15 stb.). Ezek a más helyeken is előforduló, de kétségkívül Deutero-Ézsaiásnál halmozódó jelzők olyan teológiai tételekben kristályosodtak ki, mint pl. a teokrácia eszméje: Izráelnek az igazi királya Jahve (1Sám 12,12). Deutero-Ézsaiásnál szerepel először az »isten(ed) uralkodik« felkiáltás is (52,7), amely aztán a Jahve egyetemes királyi uralmát proklamáló zsoltárok hitvallása (Zsolt 47,9; 93,1; 96,10; 97,1; 99,1). Ha ennek a hitvallásnak van valami köze a babiloni újév-ünnephez (ahogy egyesek feltételezik), akkor is inkább a Deutero-Ézsaiásra jellemző polémiában gyökerezik (nem Marduk, hanem Jahve a Király). E zsoltárok, éppen Deutero-Ézsaiás univerzalizmusa alapján, túlhaladva azon az egyébként fontos hittudaton, hogy Jahve kiváltképpen Izráellel törődik, vallják, hogy Ő az egész föld Királya (Zsolt 47,8; 95,3; 97,5.9). - Ókori-K-i szóhasználat szerint a »pásztor« cím a »király« szinonimája is (2Sám 5,2; Mik 5,1.3). Miután a szövetség ládáját (a fedőlapján levő két kerúbbal) Jahve királyi trónjának tartották, világos a Zsolt 80,2 megszólítása: »Izráel pásztora ..., aki a kerúbokon trónolsz«. - Jahve, mint Izráel »megváltója«, szintén az egyiptomi szabadítás óta ismert kifejezés. Rendkívül szép a gó’él = »megváltó« szó jelentése: Izráelben az a legközelebbi rokon, aki minden módon segít a bajba jutott hozzátartozóján (ld. MEGVÁLTÁS): ez a »legközelebbi rokon« Izráel számára Jahve. Végül Jahve, mint teremtő Isten, Deutero-Ézsaiásnál esetenként Izráel teremtője, sőt újjáteremtője. Ezen az egzisztenciális értelmezésen túl azonban Jahve világteremtő is (Ézs 42,5; 45,18). A teremtés munkáját az ÓSZ gyakran az emberi cselekvésre is használt »alkot, formál« szavakkal teszi szemléletessé; van azonban egy igazi, csak Isten teremtő tettére használt szó (h. bárá'), és ez nagyobbrészt e Babilóniában élt prófétánál fordul elő, s talán nem véletlen, hogy a kései (papi írói) teremtéstörténet is e szóval kezdődik (1Móz 1,1).
4. A Jahve név és a Jahve-tisztelet eredete
Az ÓSZ-i teológia kérdése, hogy vajon Izráelen kívül és Izráel előtt ismerték-e más népek is Jahve néven Istent, vagy más szemszögből nézve: honnan ismerte meg Mózes a Jahve nevet? Magyarázatok bőven vannak. Vannak, akik a név rövidebb ja-, jau- alakjával összetett személynevekből akarnak visszakövetkeztetni arra, hogy hol ismerték (és tisztelték) Jahvét, és itt szóba kerülnek mezopotámiai népek, az indusok, az ősarab vallások, kánaáni-ugariti eredet. Legutóbb egy D-egyiptomi (inkább núbiai) Amarna nevű város romterületén találtak listákat (valószínűleg II. Ramszesz idejéből) legyőzött afrikai és ázsiai országok, városok neveivel; köztük említve van egy Széir felől betörő beduin csoport, mely Jahu-hoz tartozott. A kénita hipotézis szerint Mózes a Sínai-pusztában találkozott a midjáni néppel, melynek egyik ágát képezhette a kénita csoport (vö. 4Móz 10,29; Bír 4,11). Mivel pedig Jetró, Mózes apósa e népnél papi tisztet viselt, így ismerhette meg a náluk tisztelt Jahvét. Ám ha így állna is a dolog, Mózes mégiscsak az Isten titokzatos kijelentése által ismerte meg, hogy kicsoda valójában Jahve. És míg a midjániak megmaradtak pogány bálványhívőknek, addig a Jahve-hit Izráelben az egyistenhit, a képnélküliség, a magas fokú erkölcsi normák vallása lett, ahogyan azt a Mózes koráig visszavezethető Tízparancsolat már tükrözi.
TK
