Feltámadás

Teljes szövegű keresés

Feltámadás A földi élet végét jelentő halál utáni, testben történő újjáéledés. A fogalmat el kell határolni a halhatatlanságtól, a halál utáni élet egyéb, nem testi jellegű formáitól, valamint a testi, földi értelemben vett halált kiiktató elragadtatásoktól (1Móz 5,24; 2Kir 2,9 kk). A feltámadásnak két alapformája van: az, amelynek során a meghalt ember a földi élet bizonyos ideig tartó folytatására támad fel (vö. HALOTTAK FELTÁMASZTÁSA), valamint a nem evilági életre történő feltámadás.
a) A feltámadás fogalma az ÓSZ-ben
Az ÓSZ-ben az individuum feltámadásának gondolata nem központi jelentőségű, csak nyomokban ismerhető fel. Az egyes természeti vallásokból ismert meghaló, majd újra feltámadó istenekkel szemben (Ozirisz, Tammuz, Baal-Adonisz) Jahve léte örökkévaló (Zsolt 90,1k), ő az ura a természet életének és változásainak, az emberi életnek, és hatalma a SEOLra is kiterjed (Jób 38,17; Zsolt 139,8; Ézs 7,11; Ám 9,2). Így az embert nem csak oda leküldeni, hanem onnan felhozni is van hatalma. Izráel számára azonban, kollektív szemléletének megfelelően, az egyén életénél fontosabb lévén magának Izráelnek a jövendő sorsa, az alapkérdés e vonatkozásban Izráel életének fennmaradása, ill. eszkhatológikus megújulása. Így a halottak feltámadása nem minden emberre kiterjedő esemény, hanem összefügg Isten Izráelt megszabadító cselekedetével (Ézs 26,19; Hós 6,2). Ez 37,1 grandiózus látomása is Izráel kollektív feltámadásával kapcsolatos.
Mindezen túl azonban az egyén feltámadásával kapcsolatban is vannak ÓSZ-i utalások. Így olvashatunk Illés és Elizeus által végrehajtott feltámasztási csodákról (1Kir 17,17kk; 2Kir 4,18kk; 13,20kk). Mivel Izráel gondolatvilágában a betegség a halál egyik megjelenési formája, nem lehet kizárólag képes beszédként értelmezni az olyan textusokat, mint pl. Zsolt 16,10; 116,8; 118,7. Az egyén végső feltámadása gondolatvilágának előtérbe kerülésében szerepet játszhatott a kollektív jellegű textusoknak, elsősorban Ez 37-nek individuális magyarázási módja is. Az első - és egyetlen - ÓSZ-i textus azonban, amely kifejezetten az egyénnek a halál utáni, éspedig ítéletre történő feltámadását említi, a Dán 12,2k. A feltámadás egyetemességének gondolata azonban még itt sem jelenik meg; a h. szövegben a 2. v. rabbim szava nyelvtani okokból nem fordítható »mindenki«, hanem csak »sokak« értelemben.
b) A feltámadás fogalma az intertestamentális korban
A Dán 12,2k már átvezet az intertestamentális kor feltámadással kapcsolatos szemléletvilágának területére. Témánk szempontjából ez azért lényeges, mert az ÚSZ-nek a feltámadással kapcsolatos gondolatvilága nagyrészt itt gyökerezik. A kutatók nagy része úgy véli, hogy e kor zsidó szemléletére hatással volt az iráni vallás (a parsziszmus); a hatás módjáról és mértékéről megoszlanak a vélemények. Ugyanakkor közvetlen hatást gyakorolt e szemlélet kialakulására a történeti szituáció: a MAKKABEUS-szabadságharc eseményeinek kapcsán előtérbe került az a kérdés, hogy a küzdelmek során elesett IGAZAK részt kaphatnak-e a végidők üdvösségéből? A 2Makk 7,9kk a választ abban találja meg, hogy Izráel történetének kegyesei és a mártírok fel fognak támadni, és részesülnek az üdvösségben. A Dán 12,2kk is elsősorban rájuk vonatkozik. A Salamon zsoltárai c. pszeudepigráfus könyv (3,10-12) arról beszél, hogy az istenfélők feltámadnak az örök életre, míg a bűnösök nem emelkednek fel többé (vö. Lk 14,14).
A feltámadás-szemlélet a későbbiekben ötvöződött a zsidó APOKALIPTIKÁban a végső világítélettel (vö. ÍTÉLET) kapcsolatban kialakuló gondolattal. Énók könyve 22-ben már az szerepel, hogy mind az igazak, mind az istentelenek feltámadnak a végső ítéletre. Kivételt csak a megölt bűnösök jelentenek, akik halálukkal már végleg elnyerték büntetésüket. Az egész Izráel jövőbeni helyreállításával kapcsolatos kollektív nemzeti reménység gondolata egyre inkább háttérbe szorul, és a feltámadással és új élettel kapcsolatos gondolkodás középpontjába egyre inkább az egyén sorsának kérdése helyeződik. Az idők végén a föld kiadja a benne nyugvó halottakat, és mindenkinek Isten trónja elé kell állnia. (Szir Báruk apokalipszise 5,1,3; 4Ezsdrás könyve 7,32k). A feltámadott embernek a meghalttal való identitását az biztosítja, hogy felelnie kell hajdani tetteiért. Mindazonáltal a feltámadással kapcsolatos szemléletvilág a zsidóságon belül korántsem volt egységes. A HELLÉNISTA zsidóság g. hatásra a lélek HALHATATLANSÁGának eszméjét vette át, a SZADDUCEUSOK pedig, mivel az ÓSZ-nek általuk elfogadott részeiben erre nézve nem találtak bizonyítékot, tagadták a feltámadást (vö. Mk 12,18kk par; ApCsel 23,8). Elsősorban a FARIZEUSOK és az általuk befolyásolt izráelita rétegek körében bontakozott ki a feltámadással kapcsolatos, fent vázolt gondolati folyamat.
c) A feltámadás fogalma az ÚSZ-ben
1. Jézus tanítása a feltámadásról
Az ev-ok tanítása szerint Jézus alapvetően a farizeusi irányzat által vallott feltámadás-hitet képviselte. Ez kitűnik abból, hogy élesen elutasítja a feltámadást tagadó szadduceusok provokatív kérdésfeltevését (Mt 22,23 par; vö. ApCsel 23,7), amely az ÓSZ rossz ismeretén alapul. A bizonyítás alapjául szolgáló 2Móz 3,6-ot ugyanis a szadduceusok is kanonikusnak ismerték el. A feltámadottak állapota különbözik a földitől, erre utal az, hogy olyanok lesznek, mint az angyalok, ugyanakkor megmarad a földi és a feltámadott lét közötti identitás, ezt fejezi ki az ősatyákra történő utalás. Jn szerint Jézus azt tanítja, hogy a halottakat az »utolsó napon« ő maga fogja feltámasztani (Jn 6,39kk), ő maga a feltámadás és az élet (Jn 11,23kk). Megjelenik Jézus tanításában az UTOLSÓ ÍTÉLET képe is, de míg a syn-ban a feltámadás kérdéskörét közvetlenül nem említi (Mt 25,31kk par), addig Jn 5,19-ben azzal kifejezetten összekapcsolja. Mindezzel összefüggésben Jézus a maga feltámadásáról is ad kijelentést. Így értelmezendők azok a mondásai, amelyek az Emberfia feltámadásával kapcsolatosak (Mk 8,31kk par; Mk 9,30kk par; 10,32kk par; Mt 12,38kk). Jézusnak a halál feletti hatalmát bizonyítja, hogy a végső feltámadásra utaló jelekként halottfeltámasztási csodákat is tett (Mt 11,5kk par; 9,18kk par; Lk 7,11 par; Jn 11,1kk). Tanítványait is felhatalmazza halottak feltámasztására (Mt 10,8; vö. ApCsel 9,36kk).
2. Jézus feltámadásának eseménye - halálával együtt - az ÚSZ kijelentésének középpontjában áll (vö. JÉZUS KRISZTUS, HÚSVÉT). A Jézus feltámadásával kapcsolatos legrégebbi részletek az apostoli iratokban találhatók. Legősibbnek az 1Kor 15,3-8 tekinthető, amelynek különös nyomatékot ad, hogy benne ötvöződik a Pál által hagyományként átvett anyag és saját személyes élményének a megfogalmazása. Általános vélekedés szerint e hagyomány alapjául egy, a palesztinai zsidóság köréből származó arám nyelvű szöveg szolgált. Jellegzetessége a részletnek, hogy Jézus feltámadásának első tanúiként itt férfiak szerepelnek, mindenekelőtt a tanítványok.
Részletes beszámolót közöl Jézus feltámadásával kapcsolatban mind a négy ev (Mt 28,1kk; Mk 16,1kk; Lk 24,1kk; Jn 20,1kk). Ezek megegyeznek abban, hogy Jézus feltámadása a KERESZTRE FESZÍTÉSt követő harmadik napon, a »hét első napján« történt (vö. 1Kor 15,4). Közös vonása a leírásoknak az is, hogy magát a feltámadás eseményét nem rögzítik, az tanúk nélkül ment végbe. Az első szemtanúk - mind a négy leírás szerint nők - csak az üres sírt találják, és számukra angyal mondja el a történteket. Egyebekben a leírások részletei eltéréseket mutatnak. Az eltérések okát alapvetően abban kereshetjük, hogy a résztvevők a számukra megrendítő esemény mellékes részleteiről a későbbiekben nem tudtak pontos beszámolót adni. Így az eltéréseket a történeti hitelességet megerősítő mozzanatokként értékelhetjük.
Az ApCsel szerint a Jézus feltámadásáról szóló bizonyságtétel az apostoli igehirdetés központi mondanivalója (ApCsel 2,24kk; 3,15; 4,10; 10,40; 13,30kk; 17,31; 26,22k). Jézus feltámadásának eseménye többször szerepel az apostoli iratokban hitvallásszerű formulákban (Róm 4,23; 6,3k; 10,9; Gal 1,1; 1Thessz 1,10; 1Pt 1,21). Ezen túlmenően, ha magának a feltámadásnak a leírása nem is túl gyakori, az apostoli tanítás alapvetően úgy tekint Krisztusra, mint feltámadott Úrra (1Kor 1,2; Ef 1,1kk; Zsid 1,3; Jak 1,11; 1Jn 1,1kk stb.).
Több beszámoló olvasható a feltámadott Jézus pünkösd előtti testi megjelenéséről (vö. EPIFÁNIA). Ezek közös vonása, hogy a beszámolók leírása szerint Jézus valóságos testben jelenik meg, teste azonban mégis különbözik a földitől (Mt 28,9kk; Mk 16,9kk; Lk 24,13kk; 24,36kk; Jn 20,24kk; 21,1kk; ApCsel 1,3).
3. Az egyén feltámadása az apostoli tanítás szerint
A katolikus levelek tanítanak ugyan Krisztus feltámadásáról, de az egyén feltámadásával nem foglalkoznak. Ezzel szemben az ApCsel tanúsága szerint Pál igehirdetésében ez a kérdéskör központi helyet foglal el (ApCsel 17,18kk; 23,6; 24,15kk; 26,23; 28,20). Felfogása a farizeusi feltámadás-szemléletben gyökerezik, amely szerint Isten a halottak feltámasztója (Róm 4,17; 2Kor 1,9; vö. ApCsel 23,6). A feltámadással kapcsolatos legrészletesebb tanítása az 1Kor 15. részben olvasható, amely ezzel kapcsolatos felfogásának összefoglalása és vezérfonala. Az általános, mindenkire kiterjedő érvényű feltámadás alapja a Krisztus feltámadásának históriai ténye (vö. 1Thessz 4,14). Ennek magyarázata a Krisztus feltámadása kollektív érvényességében van: ő a halottak közül az első zsengeként támadt fel (1Kor 15,20; vö. Kol 1,18). Amint ÁDÁMban minden ember meghal, úgy Krisztusban minden ember élni fog (1Kor 15,21k). A keresztség összekapcsol Krisztussal, és nemcsak az eljövendő feltámadásra nézve ad garanciát (Róm 6,4k; vö. Kol 2,12; 1Kor 6,14; Fil 3,8kk), hanem ez a hívők számára azt jelenti, hogy már a jelen világban is részesülnek a feltámadás valóságában (Ef 2,6; Kol 3,1). Pál szemlélete szerint a halottakat az Atya támasztja fel, mint Krisztust is (Róm 8,11; 1Kor 6,14; 2Kor 4,14). Fil 3,21 szerint azonban maga Krisztus változtatja a feltámadottak testét a magáéhoz hasonlóvá (vö. 1Kor 15,21kk). Pál az 1Kor 15-ben részletesen foglalkozik a feltámadás mikéntjével és a földi, valamint a feltámadott test közötti különbséggel is. Az 1Kor 15,35kk kerüli a kiszínezett spekulációkat, és példázatos formában fejti ki mondanivalóját. A magvetés képéből kiindulva fejti ki a meghaló ÉRZÉKI TEST és a feltámadott LELKI TEST közötti különbség mibenlétét. Pál tanításainak jellegzetessége, hogy bár minden ember feltámadásáról beszél, mondanivalója mégis elsőrenden a Krisztusban hívők, ill. a megkeresztelkedettek felé irányul. Így a feltámadás és a végső ÍTÉLET kérdésköre nála nem kapcsolódik össze: a Krisztusban való feltámadás egyszersmind üdvösséget is jelent.
Ezzel egybevág az a tanítása, amely szerint a Krisztus végső eljövetelekor éppen életben lévők nem halnak meg, hanem közvetlenül mennyei létformára változnak el (1Kor 15,51kk; 1Thessz 4,17k).
Jel 20,4kk beszél egy »első feltámadásról«, melyben azok részesülnek, akik hűségesek maradtak Krisztushoz, és nem imádták a fenevadat. Ezek Krisztussal együtt ezer évig uralkodnak, és ezt követően következik be a második feltámadás (Jel 20,11kk), amely mindenkire kiterjed, és amely az utolsó ítélettel kapcsolódik össze. Ennek során ki-ki cselekedetei szerint ítéltetik meg, és akinek neve nem szerepel az ÉLET KÖNYVÉben, az a TŰZ TAVÁba vettetik.
SzCs

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT