Emberfia

Teljes szövegű keresés

Emberfia Jézus önmaga megnevezésére a leggyakrabban az Emberfia szót használja. A B-magyarázat története folyamán ez sok vitára adott alkalmat. Egyesek szerint Jézus az Emberfia szóval önmaga kicsinységére utal, ti. arra, hogy ő csak egy ember a többi között. Mások szerint ezt a szót Jézus magára alkalmazva olyan méltóságjelzőül használja, amelyben legmagasabb messiási igényeit jelenti ki. A helyes értelmezéshez szükséges megvizsgálni az ÓSZ-i és az intertestamentális hátteret, valamint a teljes ÚSZ-i irodalmat.
a) Az ÓSZ
Az Emberfia h. kifejezése ben-'adam az »ember« szinonimájaként jelenik meg és az emberi nem egy tagját jelöli. Valójában az egész faj atyjának, Ádámnak a nevét hordozza: »Ádámfia«. A szó ÓSZ-i használata utal az ember gyöngeségére, mulandó voltára, Isten előtt való kicsinységére (Ézs 51,12; Jób 25,6; Zsolt 11,4), hangsúlyozza esendő és bűnös természetét, amely a halál felé viszi (Zsolt 14,2; 31,20; 89,48; 90,3). Mikor Ezékiel prófétát Isten »emberfiának« szólítja, akkor annak teremtményi mivoltára utal, akit a szeretetnek és engedelmességnek kell teremtőjéhez kötni. Mindennek ellenére csodálatra és imádásra méltó Istennek az a kegyelme, hogy az embert az egész földi teremtett világ urává tette (Zsolt 8,5; vö. 1Móz 1,26). Az ÓSZ-i antropológia lényegére mutat ez a szóhasználat: az ember múló földi lény, Isten egyik teremtménye, akit Isten szuverén szeretete elhalmozott kiváló képességekkel, amelyek alkalmassá teszik a többi teremtmény feletti uralomra és Istennel való közösségre.
b) Az apokaliptikus irodalom
Dán 7. apokalipszisében az Emberfia az ég felhőivel jelenik meg, tehát a mennyből jön és leváltja a világtörténelem egymás után következő birodalmait. Az Emberfia itt Isten népének a reprezentánsa, Isten egyetemes királyságának uralkodója a végső időkben (7,18.22.27). Az Emberfiának ez a képe túlmutat a Messiásén, a Dávid Fiáén. Gyökerei az intertestamentális zsidó váradalmakban vannak. Hénók könyvében az Emberfia transzcendens vonásai nyomulnak előtérbe: Isten közelében tartózkodik, birtokolja az igazságosságot, kijelenti az üdvösséget és az idők végén a dicsőség trónusára ül. Ő a bíró az utolsó ítéletben. A »Jahve szolgája« néhány jellemvonását is fölveszi magára. Ez a váradalom, amely kétség nélkül előkészítője az ÚSZ Emberfia-képének, a messiási személy szenvedéseiről még nem tud.
c) Az ÚSZ
Az ev-okban hetven alkalommal fordul elő a hüiosz tou anthropou kifejezés, csaknem kizárólag Jézus ajkán, önmaga megnevezéseként. A syn tanúsága szerint Jézus nem alkalmazta önmagára sohasem a »Messiás« elnevezést (legfeljebb a körülötte levők nevezték így: Mt 16,16), hogy elkerülje személye és küldetése nacionalista félreértését. Ő nem az a harcos Messiás, akit kora zélótái vártak. Az ő országa »nem ebből a világból való« (Jn 18,36). Van olyan ev-i hely, ahol Jézus nem egyes szám első személyben szól az Emberfiáról (Mt 16,17; 24,30). Ez azonban nem jelenti, hogy itt egy másik személyre gondol, ui. Jézus üzenetében az ítéletre visszatérő Emberfia azonos a szolgai formában jelen levő Emberfiával.
A syn-nál három réteget különböztetünk meg a használatában: az egyik az eszkhatológikus, a dicsőségében visszatérő, a másik a szenvedő és halálba menő, a harmadik a jelenlegi rejtett dicsőségében is hatalmát gyakorló Emberfiára mutat. Az Emberfia az ég felhőin fog eljönni (Mt 24,30), a dicsőség trónjára ül (Mt 19,28) és ítéletet tart az egész emberiség felett (Mt 16,27; 25,31). Amikor a főpap kérdi tőle: »Te vagy-e a Messiás, az Istennek Fia?« Jézus válaszában eszkhatológikus küldetésére mutat: »Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül és eljön az ég felhőin« (Mt 26,60-63). Jézus itt nyilvánvalóan a Dán 7,13-ra utal. Ezért az állításért mint istenkáromlót ítélik el (Mt 26,65-66).
Jézus azonban olyan tartalmat is kapcsolt ehhez az elnevezéshez, ami sem az ÓSZ-ben, sem az apokaliptikus hagyományban nem található: a szenvedő Emberfiáról szóló üzenetet, Jahve szenvedő szolgájának a küldetését. Az Emberfiát megvetik, elutasítják, halálra ítélik, hogy végül feltámadva és megdicsőülve üdvösséget adjon a többi embernek (Mk 8,31; 10,45; 20,18; 26,2.14; Lk 19,9).
Jézus azonban már földi életében, rangrejtve gyakorolja mennyei hatalmát: bűnöket bocsát meg (Mt 9,6), démonokat űz ki (Mt 12,28.32), hatalma van a szombat felett (Mt 12,8), Isten igéjét hirdeti ebben a világkorszakban (Mt 13,37). Mindez eljövendő dicsőségének előlege.
Jn is ismeri az Emberfia kifejezést és a syn-nál ismert tartalmi rétegeket beépíti a maga teológiájába. Isten Fia mint Emberfia tartja az ítéletet az utolsó napon (Jn 6,62), át kell mennie a megaláztatáson (9,35), oda kell adni életét a »világ életéért« áldozatul (6,51). Végső dicsőségének előlegeként már most hatalma van az embereket megítélni vagy megeleveníteni (5,21), halottakat feltámasztani (Jn 11), bűnöket megbocsátani (Jn 8,11).
Az apostoli iratokban ritkán fordul elő az Emberfia kifejezés, mivel az egyház az ÓSZ-i igéretekre hivatkozva Jézus méltóságjelzői közül inkább a Messiás-Krisztus jelzőt használta többet. A vértanú István látja az Emberfiát dicsőségben az Isten jobbján (ApCsel 7,55 vö. Zsolt 110,1). Hasonlóan a Jel-nek látnoka is szemlélheti az ítéletre visszatérő Emberfiát (Jel 14,14k).
Szépen teljesedik ki Pál teológiájában az Emberfia szó tartalma, amikor az ÓSZ-i Ádám-fiát összekapcsolja az új Ádámmal, a mennyei származású új emberrel, aki felvette magába emberségünket, hogy azt megtisztítsa és üdvözítse (Róm 5,12-21).
KE

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT