Dicséret
Dicséret Olyan emberi - rendszerint szóbeli - megnyilvánulás, mely egy másik személy vagy közösség nagyra értékelt magatartására válaszol elismerőleg vagy hálásan. Ha Isten dicséretéről tesz említést a B, akkor az az ember hálás, elismerő szava, mely Isten jótetteit, jóságát magasztalja.
1. A »dicséret« szó az ÓSZ-ben a h. hillél = dicsérni, dicsőíteni igéből ered. Ennek első jelentése = »csillogni«, innen a magasztalni, dicsérni jelentése. A »hillél« főnévi igeneve hallél = dicséret. Az ige egyedül a Zsolt-ban 75-nél több helyen fordul elő (pl. 113,9; 135,21). Van hétköznapi értelme is: a szép asszony (1Móz 12,15) vagy szép férfi (2Sám 14,25) dicsérete, sőt az Úrral szemben az idegen istenek pogány magasztalása (Bír 16,24). A bűnös ember öndicséretére, bűneivel dicsekvésére is vonatkozhat (Zsolt 10,3). Mégis, túlnyomórészt a megismert, sőt a kegyelmesnek ismert Isten dicséretére vonatkozik. A Zsolt 105-107; 111-118; 135-136 és 146-150-ben található, ún. hallél zsoltárok különösen szép példái ennek. Az egész világmindenséget (mennyei lényeket 148,1-2, az égitesteket 148,3, a földi teremtményeket 148,7-10, királyokat, vezéreket, minden nemzetet, véneket s ifjakat 148,11-12) az Úr neve dicséretére szólítja fel. Az istendicséretben különleges szerepe van a gyülekezetnek a szent helyen (149,1; 150,1). Főként az éneklés, a hangszerek és a tánc fejezi ki azt a dicséretet, amelyet a gyülekezet, Isten népe ad Urának. Néha lehet az egyén imája is ez a dicséret (146,1-2). Isten teremtő és történelmi tetteit azok, amelyeket az elragadtatott hangú zsoltáros különösképpen dicsér (147,2-4.8-9.14-18). Ide tartozik a Kijelentés történelmi tette és csodája, hála a törvényért és az isteni igékért (147,19-20), amit Izráelnek adott.
2. A g. nyelvre fordított ÓSZ-ben, a LXX-ban a dicsérni = aineo vonzata lehet tárgyeset (dicsérni az Urat, pl. 2Krón 20,19; Zsolt 148,1k) vagy részeseset (dicséretet mondani az Úrnak, Jer 20,13; 1Krón 16,36). Gyakran szerepel együtt a »dicsőíteni« (LXX Dán 4,34) vagy »himnuszt zengeni« (Neh 12,24) igékkel.
3. A klasszikus g. nyelvben az aineo jelentései: (1) mondani, ajánlani; (2) dicsekedve említeni, (3) dicsérni, magasztalni. Az ainosz főnév értelmes beszédet fejez ki, innen erednek a következő jelentései: (1) közmondás, elbeszélés, történet; (2) dicséret, dicséretmondás. Az igének az epi igekötővel létrejött összetétele gyakori volt: epaineo a mindennapi nyelvben: (1) tetszést nyilvánítani, helyeselni; (2) dicsérni, nyilvánosan kitüntetni. Az ebből képzett főnév: epainos = dicséret, egyetértés, igenlés, dicséretmondás. Az utóbbit mindig emberekre vonatkoztatták, ha isteneket illetett, akkor a hümnosz = dicsérő ének szót alkalmazták.
4. Ami a »dicséret« fogalomcsoport ÚSZ-i értelmét illeti, ez az, hogy - eltérőleg a világi nyelvhasználattól - nem egy bizonyos teljesítmény, hanem az egész személyiség elismerésére használták. Ezért nehéz elkülöníteni a »tiszteletadás« gondolatkörétől. - Az ÚSZ-ben az aineo ige 8-szor fordul elő, ebből 6-szor Lk-nál (Lk 2,13.20; 19,37; ApCsel 2,47; 3,8.9). Ezenfelül szerepel Róm 15,11-ben, ahol Pál a Zsolt 117,1-et idézi, valamint a Jel 19,5-ben. Az ainosz = dicséret főnév csak Mt 21,16-ban található, mely a Zsolt 8,3-at idézi a LXX szövege szerint (a LXX itt nem a hillél h. igét, hanem az 'óz = »erő, hatalom« főnevet fordítja így); valamint Lk 18,43-ban. Mindkettőnek vallásos értelme van. Mt 21,16-ban Jézus arra utal, hogy a Zsolt 8 szerint Isten »a gyermekek szája által« dicsőíttetik, s ez virágvasárnap lett valósággá. Az epainosz viszont már egyaránt nyerhet vallásos, tehát Istenre vonatkozó, valamint emberekre vonatkozó értelmet. Róm 2,29 mutatja, hogy az emberekre vonatkozó dicséret végső soron Istentől ered. Sokszor az az értelme, hogy a »végső napon« Istentől »dicséretet nyert« ember egész élete gyarlóságaira felmentést kapott és Isten kegyelmébe fogadja (Róm 2,29; 1Kor 4,5; 1Pt 1,7). Itt tehát a szónak ESZKHATOLÓGIKUS a tartalma, a jövendőre vonatkozik. Az idézett textusokból megtudjuk, hogy »a szívében a Lélek által körülmetélt«, »szíve szándékai« szerint Isten előtt kedves, a »megpróbált hitű« ember nyer Istentől majd dicséretet. - A jelenlegi időben, ha valaki érvényes dicséretet kap emberi szájból, ez áttételesen csak Isten megbízásából vagy felhatalmazása alapján történhet: így pl. dicséretet adhat a gyülekezet (2Kor 8,18), az apostol (1Kor 11,2. 17,22) vagy a felsőbbség (Róm 13,3; 1Pt 2,14).
Külön műfaj az ÚSZ-ben az imádság vagy ének (himnusz) formájában kifejezett, egyedül Istennek szóló dicséretmondás (Mt 21,15; Lk 2,13.20; 18,43; 19,37k; ApCsel 2,45kk; 3,8-9; Róm 15,11; Ef 1,33kk; Fil 1,11). Ez a jelenben kezdődő Isten-dicséret majd az újjáteremtés idején bontakozik ki a maga teljességében (Jel 19,5). Kik végezhetik ezt az Istennek szóló dicséretadást? A mennyei seregek (Lk 2,13), a pásztorok karácsonykor (Lk 2,20), a tanítványok (Lk 9,37; 24,53), a hívők (ApCsel 2,47), minden népek (Róm 15,11), minden ő szolgái (Jel 19,5).
A »dicséretet adni« (ainon didonai) kifejezés az ÚSZ gondolatvilágából átment az óegyházi nyelvhasználatba, ami látszik abból, hogy a kánonon kívülmaradt szövegekben ugyancsak gyakran előfordul (Római Kelemen első levele Korinthusba 1,5; 9,10; Justinus mártír Apológiája I. 13,1; Dialógusa 118,2 stb.) (Ld. még HIMNUSZ).
BJ
