Úr

Teljes szövegű keresés

Úr: I. A szóhasználat. A) A héb. adon, a gör. küriosz szó ’uralkodó’-t jelent; azt jelöli, akinek joga van valakivel v. valamivel rendelkezni; ebben az értelemben egyaránt vonatkozhat emberre is, az istenekre is. Így mondható: egy rabszolgának, egy állatnak, valamely dolognak; tárgynak az ’~a’ (pl. Ter 24,12; Mt 10,24; Gal 4,1), és gyakran nincs is különbség az ~ és a tulajdonos között (® Baal). Az ’~am’ (adoni) megszólítás nemcsak a rabszolga gazdáját illette meg, hanem a tekintélyes embert is (pl. Ter 23,6), gyakran szólították így a rabbikat is. A koinéban (® bibliai görög) a kürie – éppúgy, mint a lat. Domine is – nemegyszer csupán udvariassági formulaként szolgált. – B) Egyiptomban és a szemita országokban a királyt ősidőktől fogva az ország és az alattvalók ~ának tekintették (vö. 42,30.33 és 1Sám 24,11; 25,27 kk.; 2Kir 18,27 stb.). Az alattvalók rabszolgának v. szolgának nevezik magukat vele szemben (pl. Ter 41,37 kk.; Kiv 10,7; 1Sám 16,15 kk.; 2Sám 14,5–7.12; ugyanígy az amarnai levelekben és számos szemita feliratban). Az ’~am’ és az ’x ~a’ tehát igazi királyi címnek számított. Egyiptom és Babilon királyai éppúgy használták, mint Elő-Ázsiában az egészen kis országok királyai, akik arra, hogy istenként tiszteljék őket, soha nem tarthattak igényt. Önmagában véve a megnevezésnek nincs vallási színezete; csupán a király hatalmára utal. Egyébként a róm. birodalomban először a K-i provinciákban nevezték ’~’-nak a róm. császárt (vö. ApCsel 25,26), jóllehet Augustus császár és még Tiberius is csak szolgai hízelgésnek tekintette és megvetette ezt a megszólítást. Ugyanakkor utódaik már megkövetelték, hogy ~ként tiszteljék őket. A zsidók, sőt a keresztények is megadták a császárnak az ’~’ címet, csupán a császárkultuszt tagadták meg; ez is tanúsítja, hogy a címnek nem volt vallási jellege. – II. Isten az ~. A) Az egyiptomi és a szemita vallásokban az ország, a nép és a sors legfőbb ~aiként az isteneket tisztelték, ebből következően ’~am’-nak szólították őket, ahogy azt számos felirat és ’isten’ elemet magában foglaló személynév tanúsítja (pl. ® Adoni-Cedek). – B) Az ÓSz-ben Jahve az ~ (Iz 1,24; 6,1.8), mert ő alkotta népét (Zsolt 100,3; Iz 43,1.21; 60,21), így jogosan uralkodik fölötte mint sajátja fölött. Izr. az ő tulajdon népe, mert kiszabadította Egyiptomból, a szolgaságból (Kiv 19,4–6). De Jahve „az egész föld Ura” is (Józs 3,11.13; vö. Mik 4,3), dicsősége az egész földet betölti (Iz 6,3), mert ő alkotta az eget és a földet (Ter 1,1; Zsolt 93,2; 95,4 kk. stb.), sőt: „az Urak ura” (MTörv 10,17; Zsolt 136,3). Így Jahve tulajdonnevének olykor helyébe léphetett királyi címe (Adonáj) és a LXX Küriosznak nevezhette. A Küriosz szónak istenre vonatkoztatása valójában idegen a gör.-ök vallási felfogásától. A gör.-ök – a szemitáktól eltérően – nem úgy tisztelték isteneiket, mint személyes teremtőjüket, az emberek és a világ ~át v. mint aki meghatározza sorsukat, hanem egyazon szerves valóság hatalmas tagjaiként, akik éppúgy alávetettjei a sorsnak, mint az emberek. Ebből következően a gör. isteneket csak a hellén korban kezdték el ~nak nevezni, amikor a K-i istenségek, vallások és vallási felfogások a Földközi-tenger térségében ismertté váltak. A Kr. e. 1. sz.-tól a Küriosz Szerapisz, Küriosz Aszklepiosz, Küria Izisz és a hozzájuk hasonló címek általánosan elterjedtek, úgyhogy Pál a gör. világ sok istenével és ~ával jogosan állítja szembe Istent, az Atyát és az egy ~at, Jézus Krisztust (1Kor 8,5 kk.). – C) Az ÚSz-ben Istennel mint ~ral v. mint az ~ral (küriosz névelő nélkül v. névelővel) elsősorban az ósz-i idézetekben találkozunk (pl. Mk 12,11.36; Jn 12,38; ApCsel 2,34; Róm 4,8; 9,28), de azért más helyeken is (pl. Mt 1,20.24; 2,13.19; Lk 1,11; 2,9; 1Kor 10,9; Zsid 7,21), ahol ~ az Isten helyett áll, mint a LXX-ban. Olykor még eredeti értelmében is előfordul a szó (Mt 11,25; ApCsel 17,24; 1Tim 6,15; Jel 1,8; 11,17 stb.) Istennek mint királynak (1Tim 6,15) v. mint a világ teremtőjének (Mt 11,25; ApCsel 17,24; Jel 1,8 stb.) értelmében. – III. Jézus az ~. Máté, Lukács és János Ev.-ában Jézus már feltámadása előtt is ~ként szerepel, és gyakran ~amnak v. ~unknak szólítják; ezzel a szóhasználattal Mk-ban csak 2 helyen találkozunk: 11,3 (az~) és 7,28 (~am). Mt 26,49 (ugyanakkor 17,4: ~am); Mk 9,5; 11,21; 14,45; Lk 9,33; 22,11 és Jn 1,38.49; 3,2; 20,17 stb. az arám ® rabbi (mester) v. rabboni megszólítást is megőrizte. Nem lehet tehát kétséges, hogy a tanítványok és mások is ~amnak szólították Jézust. Tanítványainak Ő az ~ (Mk 11,3; Lk 19,31); Ő elfogadta ezt a megszólítást és egyedül a maga számára tartotta fenn (Jn 13,13). De Isten Fölkentje (Krisztus) is volt (Mt 16,16), s a tanítványok azt remélték, hogy majd megosztja velük hatalmát (20,21). Ebben az értelemben találkozunk az ’~’ minősítéssel: 21,3; még egyértelműbben: Lk 1,43; 2,11; ApCsel 2,36; Jézus királyi hatalma felülmúlja Dávidét, aki a Fölkentet ~ának tekintette (Mt 22,44 kk.; vö. Zsolt 110,1), mert Jézusban Isten királyi hatalma nyilatkozott meg (Mt 12,28). Jézus halála és feltámadása által bement dicsőségébe (Lk 24,26; Zsid 2,9; 1Pét 1,11), vagyis átvette a teljes királyi hatalmat. Épp a megfeszített Jézust tette meg Isten ~nak és Messiásnak (ApCsel 2,36), és rendelte az élők és holtak bírájává (Jn 5,22; ApCsel 10,42). Ő kapott meg minden hatalmat (Mt 28,18; Ef 1,20–22), Őt dicsőítette meg Isten a jobbjára emelve (Mk 16,19; vö. Mt 26,64; ApCsel 2,33; 5,31; 7,55); azóta Jézus is gyakorolja az isteni hatalmat. A tanítványok várták ~ukat mint a példabeszédben a szolgák (Mt 24,42–51; 25,14–30; Mk 13,33–37; Lk 13,25–28), és kérték: ® Maran Atha ’jöjj el, ~unk!’ (vö. Jel 22,20; Didakhé 10,6). Ezt az arám kifejezést Pál ap. a jeruzsálemi egyh.-tól vette át. Így keletkezett az ~unk, Jézus Krisztus formula, amelyben a maran eredeti értelme még tisztábban megőrződött, és amely a megdicsőült Krisztus uralmára utal. Ezek a részletek tanúsítják, hogy a megdicsőült Krisztust a jeruzsálemi ősegyh. kezdettől ~nak tekintette, ill. szólította, akinek királyi hatalma van szolgái fölött. Pál hasonló értelemben nevezi Jézust úgy, hogy az ~. Jézus meghalt és feltámadt, hogy „halottaknak és élőknek ura legyen” (Róm 14,9). Ő a feje minden uralomnak és hatalomnak (Ef 1,20–22; Kol 2,10); minden uralma alá tartozik (1Kor 15,28; Ef 1,22; Zsid 2,5–8; vö. Zsolt 8,6). Ő az ~, aki parancsol (vö. 1Kor 14,37) v. „megenged” (16,7), szolgáinak egész élete az övé (Róm 14,4–8), ő az ~, akinek szolgálnak (14,18; 1Kor 7,22; Kol 3,22), és aki majd ítélkezik (1Kor 4,5; 11,32; 1Tesz 4,6; 2Tesz 1,9 stb.). A Jézus Krisztus szolgája megtisztelő cím lett (Róm 1,1; 2Pét 1,1; Jak 1,1), ahogy a királyi udvarban is magas rangú tisztségviselő a király szolgája (pl. 2Sám 15,34). Pálnál az ~ legtöbbször a megdicsőült Krisztus, akinek Isten tökéletes engedelmességéért egyetemes és korlátlan uralmat adott. Fil 2,9–11: „Ezért (= engedelmességéért) Isten fölmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse, hogy Jézus Krisztus az Úr.” A név, amelyet Krisztus az Istentől kapott: az Úr név. Aki nevet kap, az méltóságot is kap; Krisztus tehát uralmat kapott, amely előtt, mint magának Istennek uralma előtt (vö. Iz 45,23) mindenkinek meg kell hajolnia. A megdicsőült Krisztusnak része van Isten uralmában és hatalmában (vö. Mt 25,31; 26,64; Mk 16,19; ApCsel 2,33; 5,31; 7,55 kk.), úgyhogy Pál azt mondhatja, hogy Jézus feltámadásával Isten Fiának bizonyult (értsd: azzá nyilvánította ki Isten; Róm 1,4). Ezért vonatkoztatja az ÚSz azokat az ósz-i idézeteket, amelyekben Jahve úgy szerepel mint az ~, Krisztusra (pl. Mk 1,3; vö. Iz 40,3; Róm 10,13; vö. Jo 3,5; 1Kor 10,9; vö. Zsolt 95,8 kk.; 1Pét 2,3; vö. Zsolt 34,9; 1Pét 3,14 kk.; vö. Iz 8,12 kk.). Így az ~ cím Jézusra vonatkoztatva teol.-i tartalmat fejez ki; nem mintha közvetlenül Krisztus isteni természetét akarná jelölni (erre az ’Isten’ utal), hanem annak érzékeltetésére, hogy Krisztus isteni uralommal bír. Kereszténynek lenni annyit jelent, mint elismerni, hogy Krisztus az ~ (1Kor 12,3; vö. 1Jn 4,1–3); ennek megvallása a Szentlélek műve (1Kor 12,3). A keresztény csak egy ~at ismer, Jézus Krisztust, az egyetlen ® közvetítőt (vö. Jn 1,2; Kol 1,16), amint Jézus Krisztus is csak egy Istent ismer, az Atyát, minden teremtmény ősforrását és célját (1Kor 8,6). Pál ezért elveti a pogányok sok istenét és sok ~át (8,5), azaz a pogány kultuszt, az égi istenek és ~ak, az istenként tisztelt földi hatalmasságok szolgálatát és imádását. Ha tehát a róm. hatalom azt követelte a keresztényektől, hogy a császárt ~ként tiszteljék, ezt meg kellett tagadniuk.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages