parúzia
parúzia, Krisztus v. az Úr eljövetele, második eljövetele, újraeljövetele: I. A profán görögben. A hellén korszakban a ~t a jelenlétre, a megérkezésre, a Ptolemaioszok korától a király valamely városban v. tartományban tett hivatalos látogatására vonatkoztatták. Ilyen királyi látogatás alkalmával új utakat építettek v. megjavították az utakat; ünnepi felvonulást rendeztek, aranykoszorúkat adományoztak, külön adót szedtek és nagy ünnepségeket rendeztek. A császárkorban a ~ új korszak kezdete volt; ebből az alkalomból érmeket vertek, emlékműveket emeltek és ünnepet rendeltek el, hogy emlékezetben maradjon. Jóllehet a ~ a lakosságra súlyos terhet rótt, sokak számára örvendetes eseményt jelentett, mert ilyenkor alkalom nyílt arra, hogy panaszt emeljenek v. az uralkodó elé terjesszék kérésüket. Ezenkívül a ~ valamelyik segítséget hozó istenség megjelenésére (® epifánia) is vonatkozhatott, de ebben a jelentésében sokkal kisebb volt a szerepe. – II. A LXX-ban a ~ szóval mindössze 4 helyen találkozunk (Neh 2,6: cod. A; Jud 10,18; 2Mak 8,12; 15,21), mégpedig teljesen profán értelemben; az ® Úr napja. – III. Az ÚSz-ben. A) A ~ szó használata és eredete. Elsősorban Pál ap. él a kifejezéssel; egyfelől profán értelemben: jelenlétre v. emberek megérkezésére utalásul (1Kor 16,17: István; 2Kor 7,6 kk.: Titusz; 10,10 és Fil 1,26; 2,12: Pál), másfelől vallási értelemben: Krisztus újraeljövetelére vonatkoztatva (1Kor 15,23; 1Tesz 2,19; 3,13; 4,15; 5,23; 2Tesz 2,1.8), sőt esetleg az Antikrisztus eljövetelének kifejezésére is (2,9). Az evangélisták közül csak Máténál találkozunk a fogalommal (Mt 24,3.27.37.39), ami annál szembeötlőbb, mivel (különösen János) Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának leírásakor (21,1–11) a királyi ~hoz igazodnak. 2Pét 1,16; 3,4.12; Jak 5,7 kk. és 1Jn 2,28 vallási értelemben él a ~ fogalmával. A pasztorális levelek az epifánia fogalmát részesítik előnyben. A fogalom meghatározása szempontjából fontos, hogy a ~t az Úr napjával nemcsak Pál tartotta azonos értelműnek (vö. 1Tesz 4,15 és 5,2.4; 2,19 és Fil 2,15 kk.; 1Tesz 3,13; 5,23 és 1Kor 1,8; Fil 1,6.10; 2Tesz 2,1 és 2,2), hanem 2Pét is (vö. 3,4.12 és 3,10). Mt 24: szembeötlő, hogy Lukács a párhuzamos helyeken (Lk 17,24.26.30) az Emberfia napjáról beszél. A ~nak és az Úr (Jahve) napjának az összefonódása azt vonta maga után, hogy a hellén ember azt a napot a király érkezésének mintájára örvendetes eseményként képzelte maga elé. A. Deissmann, E. Peterson és L. Cerfaux kimutatták, hogy legalábbis Pálnak valóban szándékában is volt, hogy az olvasók tudatában a király eljövetelének képe merüljön fel. Ezt Krisztus újraeljövetelének leírása egyértelműen tanúsítja: a Krisztus elé vonuló megdicsőültek (vö. 1Tesz 4,16), a császári protokollhoz hozzátartozó küriosz cím kifejezett használata (4,1; vö. 2,19; 3,13; 5,23; 2Tesz 2,1.8), az öröm (1Tesz 2,19) – mindez felidézi a császári ~t. Az ÚSz tehát a ~nak azt a jelentését, amely a hellén világban élt, összekapcsolta az Úr (Jahve) napját illető hagyományos ósz-i elképzeléssel, ahogyan ezt Krisztusra vonatkoztatva újraértelmezték. A jellegzetesen gör. fogalommal érzékeltetett valóságnak sajátos keresztény-zsidó jellegét az apokaliptikának azok a képei és kifejezései mutatják, amelyekkel a ~val kapcsolatban találkozunk (1Tesz 4,16: a főangyal parancsszava, harsonazengés; 2Tesz 1,7 kk.; 2,3 kk.: elpártolás, a kárhozat fia; 2,8; 1Kor 1,7; vö. Róm 8,18). – B) A ~ fogalma. 1. A szinoptikusoknál. a) Jóllehet a szinoptikusok nem élnek a ~ kifejezéssel, Krisztus dicsőséges eljövetele egyértelműen tárgya a szinoptikus ev.-oknak: az ® Emberfia eljön ítéletet tartani angyalai kíséretében, miután hívei nyíltan és bátran tanúságot tesznek róla (Mk 8,38). A Mt 13,24–30.47–50 tartalmazta példabeszédek ugyanazt a gondolatot fejezik ki (vö. 13,36–43), amelynek a 25,31–46 részletes kifejtését nyújtja. Azzal a zsidó körökben elterjedt nézettel szemben, hogy amikor a Messiás eljön, először rejtve marad (Jn 7,27; Mt 24,26 kk. és Lk 17,23 kk.), azt tanítja, hogy eljövetelekor feltétlenül látható lesz. Arra, hogy Krisztus az üdvösség tört.-ének végén dicsőségesen jelenik meg, az eszkatologikus beszéd is utal, amelyet szinoptikus apokalipszisnek is szoktak nevezni (Mk 13). Ezt Mt 24,3 alapján igazolják, ahol „a világ vége” a tanítás megjelölt tárgya (e kifejezésnek szorosabb értelemben vett eszkatologikus jelentése: 13,39 kk.; 28,20), de ezen kívül az angyalok szétküldésére is lehet hivatkozni, akik az Emberfia megjelenése után a választottakat összegyűjtik a szélrózsa minden irányából (24,31; Mk 13,27), ami egyik jellegzetes vonása az utolsó ítéletről alkotott képnek (vö. Mt 13,41 és 13,30.48 kk.). Végül a ~ leírása terén megemlíthetők a mutatkozó egyezések: Mk 8,38; 13,26, továbbá Mt 25,31; 2Tesz 1,7 (angyalok, hatalom, dicsőség). Az a parancs, amely szerint előbb minden népnek hirdetni kell az ev.-.ot (Mk 13,10; Mt 24,14), szintén ebbe az irányba mutat. Ezzel az eszkatologikus jelleggel alig lehet összeegyeztetni, hogy a szinoptikus apokaliptika lényegében Júdeára korlátozódik (vö. 24,15 kk., 26: próf.-i jövendölés a túlzott messiásvárás ellen; szombaton ne meneküljenek stb.), és hogy Jeruzsálem pusztulása a közvetlen tárgya, de a palesztinai-zsidókeresztény eredet kellő magyarázatot nyújt. Nemcsak Jézus tapasztalta meg a hivatalos zsidóság szembehelyezkedését az ev.-mal, amiért jajt kiáltott rájuk és megsiratta Jeruzsálemet (23; Lk 11,46–52; 13,34 kk.; 20,45–47), hanem a Jeruzsálemben és környékén keletkezett ősegyh.-i közösségeket is üldözőbe vették a hivatalos zsidóság képviselői (ApCsel 4,1–31; 5,17–42; 6,9–8,3; 9,1 kk. stb.). Így érthető, hogy az üldözés és elnyomatás súlya alatt nemcsak azt várták, hogy Jeruzsálemet utolérje a Jézus megjövendölte pusztulás (Mt 24,2), hanem hogy egyszersmind ennek az ® eónnak a végét látták Jeruzsálem pusztulásában. Ugyanakkor az is érthető, hogy Jeruzsálem pusztulása jelenti a mélypontot egy olyan nehéz időben, amilyet az emberiség tört.-e addig nem ismert és nem is fog többé ismerni (Mk 13,19; vö. Jo 2,2; Dán 12,1); egyetlen nép sem menekül meg (Mk 13,8) és kivész az élet tisztelete, még a legközelebbi vérrokon életének tisztelete is (13,12), úgyhogy veszélybe kerül az emberiség fennmaradása (13,20; Mt 24,22). Ez utóbbi témát a zsidó apokaliptika is ismeri (Jubileumok könyve 23,19), de végső fokon az ókori K-nek az emberiség 4 v. 5 szakaszban lezajló hanyatlásáról, romlásáról szóló tanítására vezethető vissza, amely már Hésziodosznál (Kr. e. 700 k.) fellelhető. Márk ezt a kérdést a tanítványok üldözéséről szóló perikópába építette bele, de hogy eredetileg önálló volt, azt az a laza összefüggés is mutatja, amelybe beilleszkedik (vö. Mk 13,12 és 13,9). Máté (10,17–22) az egész perikópát átvette, és a tanítványoknak szóló tanítás kereteibe illesztette bele. Lk 21,16: a megfogalmazás a szövegkörnyezethez igazodik. – b) Az Emberfia megjelenését és az ezt megelőző megpróbáltatásokat a szinoptikusok más-más módon kapcsolják össze. Bár mindhármuknál szorongattatások után jelenik meg az Emberfia. Mt-ban megjelenése közvetlenül a szorongattatásokhoz kapcsolódik. Ez összhangban áll azzal, ahogy Máté visszaadja azt, amit Jézus Kaifás kérdésére válaszol (Mt 26,64 kk.): a meghatározott idő mostantól (Mk-nál hiányzik) addig az időpontig terjed, amikor az Emberfia „majd eljön az ég felhőin”. Pál ap. (2Tesz 2,8 kk.) szintén összekapcsolja a szorongattatás idejét és a ~t. Ezzel szemben Lukács (nyilván a tört.-i események fényénél) világosan elkülöníti Jeruzsálem pusztulását és az Emberfia megjelenését, közbeiktatva egy közbülső időt, mégpedig a pogányok uralmának idejét. Ez egyértelműen tanúsítja, hogy Lukács az Emberfia megjelenésében Krisztus eszkatologikus eljövetelét, vagyis a ~t látta. Mivel a zsidók országának egyfelől nem a ~ vetett véget, másfelől viszont Jeruzsálem pusztulása szabadságot hozott az ősegyh.-i közösségeknek, Lukács arra a következtetésre jutott, hogy az általa feltételezett közbülső időt szintén a ~ elé iktassa be. Így az ősegyh. gyarapodása tette ezt számára nyilvánvalóvá. Érthető tehát, hogy így fogalmazott: közel a megváltás (Lk 21,28); ugyanezt tükrözi a 9,27 is: „némelyek nem halnak meg, míg meg nem látják az Isten országát”. – c) A szorongattatás idejét, amely Jeruzsálem pusztulásában érte el tetőfokát, Mt 24,32–36; Mk 13,28–32 elkülöníti a ~tól. Itt ellentét figyelhető meg egyfelől Mt 24,32 és Mk 13,28–32 között (világosan felismerhető események, amelyeknek még az akkor élő nemzedék korában be kellett következniük), másfelől Mt 24,36 és Mk 13,32 között (az időpont teljesen titkos volta; vö. ApCsel 1,6 kk.). Márk kifejezése (a nap) alapján feltehető, hogy Mk szóban forgó helyén az Úr (Jahve) napjára kell gondolni, amely azonos a ~val, mégis elkülönül a szorongattatás idejétől, amely megelőzi, és amelyet Mt 24,32–35 elénk állít. Miként az ÓSz és az apokaliptika stílusában, amelyek Isten mindeneket felülmúló hatalmát, ill. az Úr napját nem tudják az ég és a föld megindulása nélkül leírni (Iz 13,9 kk.; 34,4: ha konkrétan Babilon és Edom ellen irányul is, mindkét jövendölés erősen egyetemes jellegű; Jer 4,23–26; Ez 32,7 kk.; Ám 8,9; Jo 2,10; 3,3 kk.; 4,15; Mózes mennybemenetele 10,4 kk.), a szinoptikus apokaliptikában is elsötétül a nap és a hold, a csillagok pedig lehullanak a ~ alkalmával. Ehhez Lukács még hozzácsatolja a tenger háborgását, amely kétségbeesett rettegésbe sodor; az emberek a világra zúduló szörnyűségekkel szembekerülve megdermednek a rémülettől. Az Emberfia jelében (Mt 24,30) az egyházatyák Krisztus keresztjét látták a Zak 12,10 kk.-re való utalás alapján, amelyet Jn 19,37 a megfeszített Krisztusra vonatkoztat. De Mt 12,39 alapján feltehető, hogy ezt a jelet nem kell okvetlenül a ~ előtt feltűnő jelként értelmeznünk, mert Máté szemében maga a Dán 7,13 kk. nyomán leírt Emberfia lehet a jele a ~nak. E jel feltűnésekor a föld népe a mellét veri, nyilvánvalóan a bűneiért rá elkerülhetetlenül lesújtó ítélettől való félelmében (így M.-J. Lagrange, Durand, D. Buzy; vö. Jer 6,26; Bölcs 5,2 kk.). A. Feuillet és P. Benoit a pogányok megtérésére gondolnak; szerintük Mt 24,29–31 átvitt értelmű, s Istennek a tört.-be való belenyúlására vonatkozik, aminek folytán a zsidóság romjain felépül az Egyh. A Jel valóban ilyen értelemben tárja elénk a ~t; ® eszkatológia. – 2. Pál ap. gyakran beszél a ~ról, de mindig valamilyen meghatározott céllal, ill. szempontból. Pl. azért, hogy bizonyos nehézségeket eloszlasson ebben a kérdésben (1Tesz 4,13–18; 2Tesz 2,1–12; 1Kor 15,12–58), v. hogy a hívőket éberségre (Róm 13,11 kk.; 2Kor 5,10; 1Tesz 5,1 kk.), békülékenységre (1Kor 4,5), önmegtartóztatásra (7,29 kk.), állhatatosságra (1Tim 6,13 kk.) v. örömre (Fil 4,4) buzdítsa, v. pedig egyszerűen csak a keresztény remény kifejezésére, ill. ébren tartására (1Kor 1,7 kk.; 11,26; 16,22; Fil 1,6; Kol 3,4; 2Tim 4,8; Fil 2,11 kk.). 1Tesz 4,13–18: Pál ap. azt mondja a tesszalonikaiaknak – akik egy hamarosan bekövetkező ~val számoltak, és ebből következően nagyon aggódtak elhunytjaik sorsa miatt, mintha ezeknek már semmi reményük nem lett volna (4,13) –, hogy ne szomorkodjanak, hanem legyenek róla meggyőződve, hogy Krisztus eljövetelekor mindnyájan feltámadunk (vö. 1Kor 15,23.52), s az igazak részesülhetnek a feltámadás dicsőségében. Ugyanakkor Pál szerint az emberek egy része élve éri meg a ~t. 15,51 kk.; itt az ap. azt a „titkot” közli, hogy nem halunk meg mindnyájan, de ehhez hozzáfűzi – olyan szövegkörnyezetben, amely egészében a feltámadás lehetőségét, tényét és szükségszerűségét tárja elénk –, hogy ha meg nem halunk is, azért „mindnyájan elváltozunk” majd „a végső harsonaszóra” (vö. 1Tesz 4,16; továbbá az ósz-i teofániákkal: Kiv 19,13–16; Zsolt 47,6; Iz 27,13; Jo 2,1; Szof 1,16; Zak 9,14), amikor a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, a halandónak a halhatatlanságot. 2Kor 5,1–5: a hívők Krisztus eljövetelekor új pneumatikus testet kapnak nem emberkéz alkotta, mennyei lakásul; az ap.-t eltölti a vágy, hogy ne haljon meg, hanem mielőbb felölthesse ezt a testet. 1Tesz 4,15: azok, akik élve érik meg a ~t, úgy szerepelnek, mint akik „megmaradnak”; ez a Messiás ún. jajszavára emlékeztet, a szorongattatás idejére, amely a zsidó apokaliptika (hasonlóképpen: Mt 24,21) szerint a ~t megelőzi. A 2Tesz 2,1–12: az ap. hangsúlyozza, hogy a ~ (az Úr napja) még nem áll a küszöbön, mert előbb be kell következnie az elpártolásnak, fel kell lépnie a kárhozat fiának (® Antikrisztus, ® vészt hozó undokság). Az Egyh. tagjai ezért ne hagyjanak fel a munkával. A ~t megelőző elpártolás gondolata a zsidó apokaliptikában is állandóan vissza-visszatérő elem (Hénoch [etióp] 91,6 kk.; 93,9; Jubileumok könyve 23,18 kk.), és vsz. az üldöztetés idejének szomorú tapasztalataira vezethető vissza (Dán 9,27; 11,30.32); ugyanígy: Mt 24,9–13; 1Tim 4,1; 2Tim 3,1–9; 1Jn 2,18 kk.; ezek tanúsítják, hogy a keresztény hittől való elidegenedésre kell gondolnunk. Jóllehet „a gonoszság titka már munkálkodik”, valami még késlelteti az Antikrisztus jövetelét; hogy mi, azt Pál ap. szándékosan közelebbről nem fejtette ki (2Tesz 2,6 kk.). Az egyházatyák közül némelyek a róm. birodalomra gondoltak, mint a politikai értelemben vett béke és szabadság forrására; mások Mihályra (vö. Dán 10,13.21; 12,1) v. a Jel tanúira (Jel 11,1–13). A 2Tesz 2,1–13 és Mt 24 mindenesetre összhangban van egymással, ebből következően a 2Tesz 2,6 kk. „késleltető”-jét Mt 24,14 fényénél kell magyarázni. A kárhozat fia eljövetelének leírása az oka annak, hogy a 2Tesz 2,8 kk. (vö. 1Tesz 4,16 kk.) Krisztus újraeljövetelét ítéletként állítja elénk. Ugyanígy a 2Tesz 1,7 kk. is, ahol azokról van szó, akik az ősegyh.-at üldözik és így akadályozzák a hit terjedését. 1Kor 15,24 kk.: itt szintén az ellenséges hatalmak pusztulása és a halál megsemmisülése a ~ végső célja, úgyhogy Krisztus uralkodik mindenek fölött és az üdvösség tört.-e kiteljesedéseként átadhatja az Atyának az országot. 1Kor 3,13 kk.; 4,5; 2Kor 5,10; 2Tim 4,8: ezeken a helyeken a ~ az ítélet napjaként szerepel, amikor majd fény derül az emberek rejtett tetteire és ki-ki azt kapja, amit érdemel. – 3. Jak 5,1–11: a ~ jelenti a Kr. u. 1. sz. közepén a társadalmi nehézségek megoldását, amikor a többnyire szegény zsidókeresztényeket (vö. 2,5; Gal 2,10; Róm 15,25–28; 1Kor 16,1–4; 2Kor 8) a kereszténységre vsz. át nem tért zsidó földbirtokosok kizsákmányolták (vö. Jak 2,6 kk.). Abban a meggyőződésben, hogy az ítélet ideje közel van (5,9: „a bíró már az ajtóban van”), a szerző ostorozhatta a gazdagok ostobaságát, akik még az utolsó napokban is a vagyonukat gyarapították és a leölés napján is (= az ítélet napjának hagyományos képe; vö. Iz 34,2.6; Jer 25,34; 50,27; Ez 21,15 stb.) csak tobzódni akartak, másfelől türelemre inthette a hívőket. – 1Pét: itt szintén jelentős szerepe van a ~ várásának (vö. 1,5.7.13; 4,7.17; 5,1), az üdvösség közelségének tudata enyhíti az adott idő szenvedéseit (4,13; 5,10). – 4. 2Pét 3,3 kk. alapján feltehető, hogy mivel a várt, látványos ~ra nem került sor, ez tápot adott a hitetlenségnek és a gúnynak. Ennek ellenére a szerző kitartott amellett, hogy a ~ról szóló tanítás nem mese (1,16), hanem világot megrengető esemény (3,7.10.12). Innen érthető módon újabb elemekkel színezi leírását; ezek közül a legfontosabb: a mindenség tűz martalékává válik (3,7.10.12), s ilyen módon a ~ pusztító ereje szempontjából még a vízözönt is felülmúlja (5 kk.). Azok a nehézségek, amelyek a hamarosan bekövetkezőnek vélt ~ be nem következtéből eredtek, nem oszlottak el. A szerző a Zsolt 90,4-re való hivatkozással próbálta áthidalni, kiemelve az ember által elképzelt idő viszonylagosságát (2Pét 3,8). Az, hogy a ~ még nem érkezett el, Isten türelmét tanúsítja (3,9.15). Bár a leírás aprólékosan ecseteli az anyagi világ pusztulását, a hangsúly mégis a mindenség lelki megújulására (3,13; vö. Iz 65,17; 66,22 és Mt 19,28) és a bűn megszűntére (vö. 2Pét 3,7) esik. Így érthető a figyelmeztetés a szentül élésre, és ezáltal a ~ siettetésére (3,11 kk.). – 5. János az embernek Krisztussal már ezen a világon való találkozásába sok olyan mozzanatot beleépít, amelyet egyébként a ~nak szoktak az ÚSz kv.-ei fenntartani (Jn 3,18; 4,14; 5,25; 6,27.35.47.51.58; 8,51; 10,27 kk.; 11,26; 1Jn 3,14; 5,4). Jn 5,25; 12,31; 13,31 és 1Jn 2,18: itt János azt tanítja, hogy az ítéletnek, a feltámadásnak és Krisztus megdicsőülésének órája már elérkezett. E részek közül némelyek polemikus jellegűek és elterjedt nézeteket akarnak helyesbíteni. Jn 11,23–26: Márta annak a Jn-ban gyakori személynek a szerepét játssza, aki nem fogja fel helyesen a dolgokat. Jézusnak testvére feltámadására vonatkozó szavait az utolsó napon bekövetkező feltámadásra vonatkoztatja, amire Jézus azt feleli, hogy Ő maga a feltámadás és az élet, s a Benne való hit vezet el a halálon való győzelemre és az örök életre; vö. 5,24. Az ítélet is már most zajlik (3,18 kk.). A 14,1–24 új értelmezését nyújtja a ~ várásának: 14,3 (vö. 17,24), s erősen emlékeztet Pál ap. tanítására (1Tesz 4,16 kk.), de a szöveg további részében a gondolatváltás arra utal, hogy olyan hatalom adásáról van szó, amely ugyanolyan, sőt még nagyobb tettek végbevitelére képesít, mint amilyeneket Jézus vitt végbe (Jn 14,12). Szó van még a Szentlélek elküldéséről (14,16), s Krisztusnak olyan ismeretéről, amilyen a világnak nem adatik meg (14,19); végül arról, hogy Krisztus titokzatosan benne lakik azokban, akik megtartják tanítását (14,23). Krisztus epifániája abban áll, hogy Ő kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik (14,21 kk). Ezzel összhangban (vö. 2Pét 3,8 kk.) áll Jn 16,16–22: Krisztus visszajövetele, amelyre úgy számítottak, hogy nemsokára bekövetkezik, a feltámadásban már valósággá lett. Ez egyértelműen mutatja, hogy Jn-ban a hangsúly áttevődik az ember testi feltámadásáról a lelki feltámadására, és ezzel párhuzamosan a látványos eszkatologikus ~ is spirituális jelleget ölt, amely már bekövetkezett, és még mindig folyamatban van. Ugyanakkor az eszkatologikus elemek és testi vonatkozások megmaradnak: nemcsak a feltámadt Krisztus nyilatkoztatja ki magát a benne hívőknek, hanem az élet is, amelyet Ő ad, feltételezi a testi feltámadást (6,40.54). Így értjük meg azokat a részleteket, amelyek még a hagyományos felfogást tükrözik (5,28 kk.; 6,39–44.54: feltámadás az utolsó napon; 21,22 kk.; 1Jn 2,28; 3,2: Krisztus eljövetelének napja). M.-E. Boismard arra gondolt, hogy a kétféle eszkatologikus felfogásnak az a magyarázata, hogy Jn-ban több, más-más időben keletkezett réteg különböztethető meg. – 6. A Jel szerzője – a szinoptikus apokaliptikától eltérően, amely Palesztina területéhez kötődik, és a ~t a keresztényeknek a zsidó elnyomás alól való szabadulásával hozza kapcsolatba – az Egyh.-ban már az egész világra kiterjedő intézményt lát, s a róm. birodalmat tekinti a Sátán megtestesítőjének (Jel 13), aki a fiatal Egyh. életére tör (12,17; 13,7; vö. 6,9 kk.). Ennek a hatalomnak az ®Isten Igéjének eljövetele, ~ja vet véget (19,11–21), amit az is mutat, hogy az Emberfiának az ég felhőin való megjelenése, amely a szinoptikusoknál Jeruzsálem pusztulása után áll, itt megelőzi Róma bukását (14,14). Hogy ez a ~ még nem jelenti a világtört. végét, hanem csak egy közbülső időt vezet be, amikor az Egyh. felvirágzik, azt az ezeréves ország egyértelműen tanúsítja (20,7–10). Ennek a közbülső időnek az elmúltával a Sátán utoljára kísérli meg, hogy hatalomra jusson (20,7–10), de azonnal elnyeri örökre szóló büntetését. Ezután következik az utolsó ítéletnek (20,11–15) és a választottak örök hazájának, a mennyei Jeruzsálemnek (21) a leírása. – C) Az időpont. 1. Hogy az ősegyh.-ban voltak emberek, akik a ~t Krisztusnak szemmel látható formában, hamarosan bekövetkező dicsőséges visszatéréseként képzelték el, azt a 2Tesz 2,1–12 egyértelműen tanúsítja (vö. 2,2), ugyanígy 2Pét 3,4 is (vö. Lk 19,11). Jóllehet a szerzők szembeszálltak ezzel a túlzott várakozással, de a Róm 13,11; Fil 4,4 kk.; Zsid 10,25.37; Jak 5,8 kk.; 1Pét 4,7; Jel 22,20 arra utal, hogy azért ők is közeli ~val számoltak. E feltevést ez a megfogalmazás is megerősíti: „Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk” (1Tesz 4,15), bár nem lehetetlen, hogy itt személycserével állunk szemben; egy olyan stiláris formulával, amellyel Pál magát is, olvasóit is azok közé sorolja, akik a ~ idején még élni fognak (vö. 1Kor 6,14, ahol is Pál a halottak sorában említi magát); ugyanez vonatkozik a 15,51-re is („Nem halunk meg ugyan mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk”). Mt 10,23; 16,28; 26,64 úgy hat, mintha a ~nak nemsokára, még az akkor élő nemzedék idejében be kellene következnie. – 2. A ~ közeli időpontban való várásának kérdését arra való hivatkozással sem lehet megnyugtatóan megoldani, hogy a szövegek hangsúlyozzák: az időpont teljesen bizonytalan (24,36; Mk 13,32; ApCsel 1,7). Mert ez a bizonytalanság nem a ~ közeli v. távoli időpontját érinti, hanem váratlan eseményként tűnteti fel a ~t. Ez kiviláglik az éjszaka érkező tolvajjal (Mt 24,43 kk.; Lk 12,39; 1Tesz 5,2; 2Pét 3,10; Jel 3,3; 16,15), ill. a Noé és Lót napjaival (Mt 24,37 kk.; Lk 17,26–31) való összehasonlításból; vö. Mt 24,49. Ezenkívül az éberségre intésnek csak úgy volt értelme, ha a ~nak valamiképpen a keresztények első nemzedéke életében be kellett következnie (24,36–25,30). Ha a ~ csak elméleti lehetőség lett volna, akkor mondhatni teljesen látszólagos, hiábavaló intelmek lettek volna. Ebből következően azt az időtartamot, amelyet az ev. minden népnek való hirdetése (28,19; Mk 16,15; Lk 24,47; vö. Mt 24,14; 26,13; Róm 11,25 kk.), valamint a ~ távolabbi időre való kitolódása feltételez, s amelyre a hazatérő, ill. késve érkező Úrról v. a vőlegényről szóló példabeszédek (Mt 24,48; 25,5.19; Lk 12,38.45), valamint a félórás csend (Jel 8,1), ill. az ezeréves ország utalnak (20,1–6), a szt. szerzők meglehetősen hosszúnak tarthatták, ill. képzelhették el. – 3. A ~ról alkotott fogalomnak az ÚSz-ben megfigyelhető fejlődésével összhangban látszik lenni, ha időhöz kötöttnek tételezzük fel, amely azonban kétségtelenül apokaliptikus eredetű. Az ® apokaliptikában élesen elkülönül az adott romlott tört.-i idő és az eljövendő boldog eón, amelynek elérkezte véget vet a boldogtalanság idejének. Ez a természetesen kozmikus katasztrófák által kísért fordulópont lesz az az idő, amikor a halottak feltámadnak, hogy Isten az egész emberiség fölött ítélkezhessen. Annak tudatában, hogy bevezeti az új eónt és mint népe gyermeke Jézus érthető módon épített ezekre az elképzelésekre, amikor az Isten országa elérkeztéről beszélt. Csakhogy: az apokaliptikában az elérkező eón kezdete és ennek az eónnak katasztrofális vége egybeesik; ezzel szemben Jézus feltámadásában és az ev. terjedésében már meg lehetett tapasztalni „az eljövendő eón erőit” (Zsid 6,5), közben azonban továbbra csorbítatlanul folytatódott a régi eón. Az apokaliptika műszóhasználatával élve az ap.-ok először inkább Krisztus csakhamar bekövetkező dicsőséges eljövetelére gondoltak vágyakozással, mintsem az Ő nem kevésbé valóságos, de titokzatos ~jára az Egyh.-ban és a lelkekben. A látványos ~ra azonban nem került sor, így – miként Jn egyértelműen tanúsítja – megtanulták a ~t egyre inkább Krisztus Lelke győzelmeként értelmezni, a kozmikus katasztrófát pedig meghagyni annak, ami: az apokaliptika egy díszítőelemének. Amikor tehát Jézus arról beszélt, hogy ~ját a hívőknek már az első nemzedéke megéli (Mt 10,23; 16,28; 26,64), akkor dicsőségének olyan kinyilatkoztatására gondolt, amely nem esik okvetlenül egybe ennek a világnak a végével, hanem ugyanolyan jól, sőt még jobban egybevág a közvetlen jövő eseményeivel (a zsidó állam megszünte Jeruzsálem pusztulásával, ezzel párhuzamosan az Egyh. terjedése és megerősödése). Ugyanígy: éberségre intő szavai sem utolsó ítéletre való eljövetelének közelségét tételezik fel, mivel az egyes ember életében a szó valódi értelmében ~nak nevezhető a halál időpontja, amikor is Krisztustól elnyeri büntetését v. jutalmát.
