Paradicsom

Teljes szövegű keresés

Paradicsom: A szó az óperzsában, ahonnan ered, pairi daeza alakban mutatható ki, alapjelentése ’kerítés’; ebből fejlődött ki a ’körülkerített kert’ értelem. Az ÓSz-ben a héb. megfelelő gyümölcsösre, díszkertre utal (Én 4,13; Préd 2,5). Xenophón, az első gör. szerző, akinél a szó előfordul a perzsa királyok parkjait nevezte ~nak. A későbbi szerzők átvették ezt a szóhasználatot, de a LXX azt a kertet jelöli e szóval, ahova Isten bűnbeesés előtt az első emberpárt telepítette (Ter 2); sokszor közelebbről is meghatározva: Isten kertje (13,10; Ez 28,13; 31,8), az Úr kertje (Iz 51,3), Eden (Ter 3,23 kk.; Ez 31,9; Jo 2,3). A későbbi zsidó irodalomban és az ÚSz-ben vallási műszóvá vált. – I. Az ősidők ~a. 1. A Ter 2,4b–3,24 szerzője (J) az első embert olyan kertbe helyezi, amelyet folyók szelnek át és pompás fák díszítenek; ezek közt áll a ® jó és rossz tudásának fája (2,9) és az ® élet fája, amelynek gyümölcse halhatatlanná tesz (3,22). Ezt a ~ot, amelyet az ÓSz az Úr kertje, Isten kertje, v. mivel Isten a 2,8 szerint ® Édenbe telepítette, az Éden kertje, sőt egyszerűen Éden néven is említ, a Ter 13,10; Iz 51,3; Ez 31,8 kk.; 36,35; Jo 2,3; Sir 40,27 a virágzó élet jelképeként szerepelteti. Ez 28,13 kk. olyan leírását nyújtja a ~nak, amely eltér a Ter leírásától: mintha hegyen, a szt. hegyen v. az Isten hegyén volna. Míg a Ter 2 szerint az ember meztelenül jár-kel a ~ban, addig Ez 28,13 szerint drágakövek ékesítik ruháját. De még a Ter 2 leírásán belül is találhatók részletek, amelyek nem illenek minden további nélkül bele az összefüggésbe. A 2,8 és 2,9 kettős elbeszélésnek (dublett) látszik, bár mindkét helynek megvan a maga sajátossága is: a 2,8 földrajzilag határozza meg a ~ helyét (K-en, Édenben), a 2,9 pedig a csodálatos növényzetre összpontosítja a figyelmet, amelyet Isten a puszta földből sarjasztott. Ez a kettősség egy másik kettősségben tovább folytatódik: 3,17–19 és 3,23 kk. Ez utóbbi helyen Isten az embert visszaküldi a földre, hogy művelje; az első helyen nincs szó kiűzetésről, hanem a föld lesz átkozott az ember bűne következtében, úgyhogy csak tövist és bojtorjánt teremhet a 2,9 pompás növényzetével ellentétben. Ezenkívül: az Édenben forrás tör elő, folyó öntözi a kertet, majd 4 ágra szakad, vagyis a ~ a nagy folyó eredeténél terül el (2,10–14). Mivel a megnevezett folyók közül legalábbis 2 (® Tigris, ® Eufrátesz) az É-ra eső örmény hegyvidéken ered, ez a helyhez kötés Ez 28,13 kk. figyelembevételével összhangba hozható É-on az ® Isten hegyével, amelyet Iz 14,13; Zsolt 48,3 és néhány ugariti szöveg említ; ott a távolban, a folyók forrásánál kell El Istennek élnie. Mivel ezzel a helyhez kötéssel (É!) a Ter 2,8 ellentétben áll, és mivel a 2,15 ismétlése a 2,8-nak (legalább részben), továbbá, mivel a stílus és a szerző szándéka (leírás, beszámolóval szemben) is eltérő, a legtöbb exegéta úgy foglal állást, hogy a 2,10–14 betoldás. Egészen más irányba mutat a 3,24 és a 4,16; ezek a helyek feltételezik, hogy a ~ Ny-on feküdt. Ugyanakkor az a laza összefüggés, amelyben a jó és a rossz tudásának fája áll (2,9: a kert közepén) és a 3,3 utalása erre a kert közepén álló fára arra enged következtetni, hogy az élet fájának, valamint a jó és rossz tudása fájának kettőssége nem eredeti. B. D. Eerdmans elveti a jó és rossz tudásának fáját; ezáltal a bűnbeesés története más színezetet kap. H. Gunkel, R. de Vaux, G. von Rad stb. azt tételezi fel, hogy az élet fája a 3,22 mintájára került be a 2,9-be. De Boer és Coppens szerint az „élet fája” kollektívum, úgyhogy a ~ban nem egy élet fája áll, hanem egy egész erdőre való; közülük egy a jó és rossz tudásának a fája. Kristensen és Vriezen mindkét fával számol: 2,9. H. Haag a két fa egymás mellett szerepeltetését (2,9) úgy magyarázza, hogy a Jahvista a mezopotámiai életfához hozzákapcsolta a palesztinai hagyományból a ® bűnbeesés tört.-ét. Végül szembeöltő, hogy a 2,7; 3,22 kk. csak az embert szerepelteti, ugyanakkor a 2,22–25; 3,20 kk. az emberről és a feleségéről beszél. – 2. Mindez arra enged következtetni, hogy a Ter 2 különféle elképzeléseket foglal össze a ~ot illetően. Megkülönböztetik a föld idilli termékenységének motívumát, amely az ember bűne miatt megszűnt (2,5 kk., 9; 3,17 kk.) és a boldogság helyének motívumát; ilyen helyek gyakran előfordulnak a népköltészetben. Magától értetődően a ~ mindig távol esik a világ benépesített részeitől, így a Gilgames-eposzban is a boldogság hona, ahol a vízözön halhatatlanná lett hőse lakik, egy sziget a folyók torkolatánál, ahova csak üggyel-bajjal lehet eljutni (11,195 kk.); a klasszikus mitológiában a Heszperidák a távoli Ny-on őrzik szigetükön az aranyalmát. A 2,8 K-re helyezi a ~ot. Minden bizonnyal a folklórból v. a mitológiából ered a boldogság honának Éden elnevezése is; vö. Iz 51,3, ahol az Éden (az Úr kertjével egyetemben) a pusztaság ellentéteként szerepel. Amikor a szerző a ~ot az Édenbe helyezi (Ter 2,8), ezzel az Édent földrajzi fogalommá emeli. – 3. A 2,10–14 egész sor feltevéshez szolgált indítékul a ~ földrajzi fekvését illetően. Leginkább az vsz., hogy egy primitív világképpel állunk szemben, amely szerint a földet 4 folyó öntözi a K-i kozmológia 4 világrészének megfelelően. Ezek közül a 2 utolsót a szt. szerző Eufrátesznek és Tigrisnek nevezte; az elsőt jól ismerték az olvasók, a másodikat kevésbé, a Bibliában is csak Dán 10,4 és Sir 24,25 szerepelteti a Ter 2-n kívül, de a Sir 24,25 nem független a Ter 2-től. A másik 2 folyót, amelyek neve ® Pison és ® Gichon, nyilván egyszerűen az ’ered’ és ’feltör’ jelentésű szóra visszavezethetően a szerző úgy próbálja meghatározni, hogy megnevezi az országot, amelyet átszelnek. Ez a 4 folyó egy közös forrásból ered, amelyet valahova az É-i hegyvidékre képzelhettek. Érthető tehát, hogy a ~ot is ide, a termékenységet adó víz forrásához helyezték. Ennek az elgondolásnak többé-kevésbé a kora is meghatározható (legalábbis a terminus ante quem vonatkozásában): Asszur várost (csak a városról mondható, hogy a Tigris K-re folyik tőle, az országra ez nem áll!) azért nevezhette meg a szerző a tájékozódáshoz, mert ismertebb volt a többi asszír városnál, ami a Kr. e. 10. sz.-ra v. még előbbre utal. – 4. A ~ leírásához sokat merített a szerző a folklórból. Ebből következően nem számolhatunk azzal, hogy az első ember valóságos környezetét állította elénk tárgyilagos leírásban. Sokkal valószínűbb, hogy a ~ motívumát egyszerűen felhasználta annak a feltevésnek megfogalmazásához, hogy a szenvedés és a halál az ember bűnének következménye. De mindenekelőtt Izr.-nek az a reménye ölt benne testet, hogy a végső időben nem lesz többé bűn, így szenvedés és halál sem. Ez a remény ad a ~ról szóló tört.-nek sajátos jelleget. – II. A ~ a végső időben. 1. Az ÓSz-ben. Az eljövendő üdvösséget, amelyre Izr. fiai vártak, a szt. szerzők nem egyszer ~i színekkel ecsetelték. A fejedelem, akit a Ter 49,10 kk. elénk állít „paradicsomi emberre” emlékeztet. Iz 11,6 kk. (vö. Oz 2,20) ezt határozottan állítja. Ez 36,35 és Iz 51,3 pedig kifejezetten mondja is, hogy az Ígéret földje olyan lesz, mint egykor az Éden kertje volt. A ~i állapothoz hosszú élet tartozik, ennek ígérete a végső időkhöz kötődik (65,17–25). – 2. Az apokrif és a rabbinista irodalomban gyakran van szó ~ról (Hénoch [etióp] 61,1 kk.; Lévi testamentuma 18; Dániel testamentuma 5; 4Ezd 7,123; 8,52; Bár [szír] 4,3; 51,1 stb.), ahova az igazak a Messiás napjaiban v. az eljövendő ® eónban jutnak el a nagy ítélet után. Hénoch (etióp) ennek a ~nak a helyét Mezopotámiának megfelelő módon írja le. Kumránban a 4. sz. barlangból előkerült két töredékben Hénoch ~i útjának leírása. Hénoch (etióp) 25,4 és 4Ezd 7,36 Jeruzsálembe helyezi a várt ~ színhelyét. Ebben a ~ban ismét lesz életfa (Hénoch [etióp] 24,4–25,7/8; Lévi testamentuma 18,10 kk.; 4Ezd 7,123; Vita Adae 4). A végső idők ~át a legtöbb szöveg olyannak írja le, mint amilyen az ősidők ~a volt; így különösen Lévi testamentuma 18: a messiási idő főpapja megnyitja kapuit, és a tüzes kardot, amely Ádámot fenyegette (Ter 3,24), eltávolítja. – 3. Az ÚSz-ben Krisztus a győztesnek azt ígéri (Jel 2,7), hogy az élet fájáról ad enni, amely az Isten ~ában áll. Míg a zsidó apokaliptika az e képben kifejezett üdvösséget a végső időkre tartja fenn, addig a Jel szerint a keresztények a Krisztussal való közösség révén már most részesei lehetnek (elővételezett ® eszkatológia). Jóllehet a ~ szó nem szerepel az örök boldogság leírásában, valójában mégis az eszkatologikus ~ot állítja elénk a Jel 22,1 kk. is (az élet vizének folyója, az élet fája). – III. A ~ a világ végéig, a feltámadásig. 1. Az apokrif és a rabbinista irodalomban. A végső idők ~ának az ősidők ~ával való azonosítása természetesen feltételezte, hogy ez utóbbi hosszabb ideig fennmaradt; ez a Ter 3,23 kk. megfogalmazásából is kikövetkeztethető. Ehhez járult, hogy a ® megfizetésről szóló tanítás fejlődése során, a halottaknak osztályrészül jutó más-más sorssal kapcsolatban fölmerült a kérdés: haláluk után vajon hova jutnak az igazak. Így érthető, hogy Hénoch (etióp) 60,8; 61,4.12; 70,4; Jub 4,23 az ősatyákat és a kiválasztottakat haláluk után, de még a feltámadás előtt a ~ba helyezi. Némelyik szövegben ez a ~ a földön van; Hénoch (etióp) 32,2 kk.; Jub 8,16 szerint K-en, Hénoch (etióp) 61,1–4; 77,3 szerint Ny-on, más forrásban (ZsidHáb 2,155) Ny-on. Más szövegekben Isten Ádám bukása után visszavitte a ~ot, és így a ~ az égben van (4Ezd 4,7 kk.; Vita Adae 25,3), sőt Hénoch (szláv) 8,1 szerint a harmadik égben. – 2. Az ÚSz-ben Lk 23,43 úgy szerepelteti a ~ot mint az igazak tartózkodási helyét a világ végéig, a feltámadásig tartó „közbülső” időben. Míg zsidó felfogásban az igazak a ~ban Ábrahám kebelén pihennek (Lk 16,23; Ábrahám testamentuma 20), addig most Jézus a központja a meghalt hívők közösségének, úgyhogy a világ végéig, a feltámadásig tartó „közbülső” időben a halottak léte a Krisztussal való egyesülésben áll (Fil 1,23; vö. ApCsel 7,59). Hogy helyszínnek az ÚSz az eget tartja, az Mk 13,27 alapján („az ég határáig”) tehető fel. De ezt a felfogást tükrözi a 2Kor 12,2 kk. is, ahol a ~ (semmi kétség nem férhet hozzá a halottak tartózkodási helye) a harmadik éggel szerepel együtt (vö. Hénoch [szláv] 8,1). A nagy szakadék is, amely Lk 16,26 szerint a gazdag és az Ábrahám kebelén pihenő szegény Lázár közt tátong, vsz. szintén ezzel az elképzeléssel függ össze (® hádesz).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT