Üstökösök

Teljes szövegű keresés

Üstökösök (kométák, a latinoknál stellae crinitae, l. a mellékelt képet), azok a határozatlan alaku, ködszerü burkolatban megjelenő égi testek, melyeket a szabad szemmel látható esetben rendszerint még csóva is kisér. Feltünő alakjuk, semmi időszakosságot nem mutató rögtönös megjelenésük az emberek figyelmét ősidőktől fogva lekötötték, de azért természetüket csak némileg is helyesen nagy későn ismerték fel. Bár ugy látszik, hogy a khaldeusok égi testeknek tartották őket, a khinaiak pedig jóval időszámításunk előtt már feljegyezték a megjelent Ü.-et, mégis egészen be a XVI. sz.-ba nyult Aristoteles téves állítása, hogy az Ü. a Föld gőzköréből valók, mely állítás ellen Seneca véleménye, hogy az Ü.-nek is megvan a helyök a többi égi testek közt, egymagában és hatás nélkül marad. Hogy nehezen ment az Ü. helyes megismerése, azt külső és különös alakjuknál fogva nehezen megmagyarázható mozgásuk is okozta és ezért a szabad szemmel látható Ü. aránylag ritka volta mellett a legfurább következtetésekre adtak okot; leginkább háboru, dögvész, elemi csapások és egyéb baj előhirdetőjének tekintették. Csak az 1472-iki üstököst észlelte először egészen a tudomány akkori állásának megfelelőleg Regiomontanus és 1619. mondta ki Tycho, hogy az Ü. a Holdnál messzebb vannak, és hogy görbe pályán mozognak. És ha Keppler még nem is tudott az Ü.-kel jóformán mit kezdeni, a helyes úton haladtak mégis és már Borelli 1664. kimondja, hogy az Ü. parabola-alaku pályán mozognak, Hevel pedig határozottan parabolának mondja az Ü. által leirt pályát. Dörfel az 1680-iki nagy üstökösnél már oly parabolát vesz fel, melynek gyujtópontjában a Nap áll. Newton aztán a gravitáció elméletet alapján be is bizonyította az Ü.-nek a Nap körüli mozgását és Halley a Newton módszere szerint az 1337 és 1698 közt megjelent 24 üstökös pályáját számította ki és ez alkalommal megállapította, hogy az 1682., 1607. és 1531. észlelt Ü. egyazon üstökös megjelenései, sőt ennek visszatértét 1758-ra meg is jósolta, amint az Clairault pontosabb számításainak megfelelően 1758 dec. 12-én Palitzsch János földmíves Drezda mellett elsőnek meg is látta. Ennélfogva az elliptikus pályán mozgó u. n. periodikus Ü. léte is be volt bizonyítva. Csakhogy még mindig igen nagy nehézségekkel járt az egyszerübb parabolikus pályát, hát még az elliptikus pályát számítani, mig végre Olbers módszere ezeket a nehézségeket eltüntette. Bessel, Gauss, Klinkerfues és Oppoltzer az Olbers módszerét tovafejlesztették és egyszerüsítették. Az Ü. eloszlása a térben különös törvényt nem mutat, pályaelemeik közül is csak a perihelium nagyságát illetőleg találjuk azt, hogy az 1,0 és 0,5 köztiek (a földpálya sugarában kifejezve) a gyakoriabbak, minek azonban magyarázata az, hogy az ily periheli távolságu Ü. a Földet jobban megközelíthetik és láthatósági körülményeik is kedvezőbbek. Ami a határozottan megállapított időszakos Ü.-et illeti, ezek - keringési idejök szerint csoportosítva - a következők:
Ezek közül az Ü. közül az Encke-félét Pons fedezte fel 1818., de Encke számította ki és állapította meg periodicitását, egyúttal arra a sajátságos körülményre is reáutalt, hogy az üstökös minden újabb periheliumakor a Naphoz közeledik, minek magyarázatául Encke ellenálló közeget, étert vett fel a világürben. Az Encke-üstökös igen kicsiny, farknélküli, teleszkópikus üstökös, mely csak a legkedvezőbb körülmények közt jó a szabad szemmel való láthatóság hatására. A De-Vico-üstökös 1844. történt felfedezése óta nem látták, de Leverrier bebizonyította, hogy az 1678-ikival azonos. Az 1869. Tempeltől felfedezett üstökös 1880-iki visszatértekor Swift látta először és azonosította, azért kapta a kettős nevet. A Biela osztrák kapitánytól 1826 febr. 27. felfedezett üstökös harmadszori megjelenésekor ketté vált, mit 1845 dec. 29-én vettek először észre Amerikában; az 1852. és 1859-iki megjelenésénél is még mindkét rész egymás mellett volt észlelhető, de 1866. és azóta hiába kutatták, helyette 1872. fényes csillaghullás volt, mi az Ü. és meteorok közti összefüggés (l. Csillaghullás) elméletét szélesebb köröknek is szembetünően támogatta.

A Donati-féle üstökös szabad szemmel nézve.
Rajzolta Bond, Cambridgeben (Massachusetts) 1858 okt. 5-én.
A Faye-féle üstökös igen közel jut a Jupiterhez és azért pályája nagy változásokat mutat; Ponsnak 1812. felfedezett üstökösét Encke kiszámította és 1883-iki visszatértekor Brooks fedezte fel. Olbers 1815. fedezte fel a róla elnevezett üstököst, mely 1887., bár elkésve, jelent meg ismét. Halleynek már említett és az Ü. teoriájában oly fontos szerepet játszott üstököseiről eddig 17 megjelenést észleltek; minthogy különösen előző megjelenéseikor igen szép fényes farka volt, még 1759-ben 47° -nyira látszott szabad szemmel, de 1835. már alig; legközelebbi periheliuma 1910. lesz. Ezeken a tényleg több megjelenésben észlelt periodikus Ü.-ön kivül van aztán még több, melynél az elliptikus pálya bizonyos, de a keringési idő évszázadokba megy és igy azok azonosításáról nem beszélhetünk. Az időszakos Ü.-ön kivül érdekesek még a különösen fényes megjelenésüek, minők az e századbeliek közül az 1807. és 1843-iki nagy Ü., a többször említett Donati-féle, az 1861-iki és az 1847-iki Coggio-féle; az 1880., 1881. és 1882-ikiek, melyek közül különösen az első pályájának az 1843-ikinak pályájával való közeli megegyezése tünt fel; épp ugy hasonlít az 1881-ikinek pályája az 1807-iki Thulis-féléhez, mig az 1882-iki ismét az 1880-ikihoz hasonló pályán halad, csak a keringési idők térnek nagyon el.
Az Ü. fizikai alkotását még nem ismerjük oly határozottan, mint mozgásukat, bár ez irányban is nagy a haladás.

A Coggia-féle 1874-iki III. üstökös.
Rajzolta Trouvelot, Cambridgeben (Massachusetts) 1874 julius 13-án.
A szabad szemmel látható Ü. mindegyikének a Naptól elfordított kisebb-nagyobb farka van, mely néha, mint a Donati-üstökösnél, meg is görbült és nem ritkán az ég nagy részén megy át, vége felé rendszerint kiszélesedve.

A Donati-féle üstökös.
Rajzolta Bond, Cambridgeben (Massachusetts) 1858 szept. 29-én.
Természetes, hogy az üstökös farkának látszólagos kiterjedése nem azonos annak valódi hosszával; igy az 1680-iki üstökös 90°-ra terjedő farkának tényleges hosszusága 145 millió kilométer volt, mig az 1769-iki üstökös 130°-ot elborító farka csak 60 millió kilométerre terjedt. Külnben is rendkivüli távolságokra terjednek ki az Ü. farkai; igy az 1811-iki szép üstökös farkának hossza 176 millió, az 183-iki első üstökösé pedig 320 millió kilométernyi volt. Mig az üstökös farka a Naphoz való közeledéssel fejlődik, addig a minden üstökösnél előforduló fej vagy koma, az üstökös fényes magvát körülvevő ködsszerü burkolat éppen a perihelium idején kisebbedik. Ezért már Newton arra gondolt, hogy a fark képződéséhez szükséges anyag a komából a Nap taszító hatása folytán válik el. Olbers az 1811-iki nagy üstökösnél körülbelül ugyanily eredményhez jutott azt tapasztalva, hogy a mag körül üresnek tetsző parabolikus ködkúp van, mely a Naphoz való közeledéskor mindinkább vastagodik. Még behatóbbak Besselnek a Halley-üstökösön tett e nemü tanulmányai, melyek során Bessel megállapította, hogy a magból szektoralaku kiáramlások vannak jelen, melyek lengéseket végezne, mi a Nap taszító hatására utal, melyet még a Naptól elfordított farkok is igazolnak. Ugyanezt látni az 1874. III. (4. ábra) és az 1881. III. (3. ábra) üstökösénél. Épp azért Bessel felteszi, hogy az Ü. fejei nem oly konszolidált szilárd testek, mint a bolygók. Erre utal az Ü. hihetetlenül csekély tömege, ugy hogy azok legcsekélyebb hatással sincsenek a bolygók mozgására, ha még oly közel mennek is el azok mellett; másrészt meg a mögöttük levő csillagok fényét sem gyengítik, sem pedig el nem térítik. Bővebb felvilágosítást e tekintetben a spektrálvizsgálatok szolgáltattak. Donati már 1864-ben megvizsgálta az Ü. spektrumát és azt találta, hogy az három jellemző vonalból áll; ez észleleteket Huggins, Secchi, Vogel és Konkoly folytatták, legnagyobb eredménynyel a gyenge folytonos spektrummal, s megerősítve azt is, hogy az Ü.-nek visszavert napfény mellett saját fényük is van. Secchi az 1868-iki II. üstökösön elsőnek ismerte fel azt a körülményt, hogy az üstökös-spektrum három vonala a szénhidrogén vonalaival egyezik.

Az 1881-iki üstökös feje.
Rajzolta Weinek a lipcsei csillagdán 1881 junius 25.
Az 1882-iki Wels-féle üstökösön azt a meglepő észleletet tették, hogy a Naphoz való közeledéskor a szénhidrogénvonalak mindinkább halványodnak, helyettük a nátriumnak megfelelő sárga vonal lépett fel; ugyanez a jelenség mutatkozott Finlay üstökösénél is, melynél a Naptól való távolodáskor a nátriumvonal lassu eltünését és a szénhidrogénvonalak újra feltünését is észlelni lehetett. Csupán a Nap okozta hőhatás azonban a szénhidrogénvonalak eltünését nem magyarázza meg. Hasselberg és Wiedemann kisérletei azonban kimutatták, hogy ha szénhidrogénban elektromos szikra hatása alatt jő létre a nátriumgőz, a szénhidrogénvonalak eltünnek, világos tehát, hogy elektromos hatásoknak kell az Ü.-ön érvényesülniök. Tényleg ma Zöllner szerint legvalószinübbnek tartják, hogy az Ü. cseppfolyós anyaguak, melyek a Naphoz közeledve, a Nap felé fordított oldalukon élénk párolgásba mennek át és egyúttal a Nap elektromossága által eltaszíttatnak, miáltal a csóva támad; e mellett lehetnek szilárd alkotó részek is, melyek a Napfényt visszaverik és az Ü. magját alkotják.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages