Hexameter

Teljes szövegű keresés

Hexameter a. m. hatméretü, metrikai műnyelven: II. dactylicus catalectus in syllabam; heroikus vers, hősi hatos; a görög költészet egyik legsajátosabb és legfőbb versformája, a világirodalom összes formái közt a legnevezetesebb. A daktilusi ritmusfaj alakjai közé tartozik, tehát párosrészü (2/4 -edes) ereszkedő ütemekből áll, oly módon, hogy az első félütem - az arzis - mindig egy tagban marad, tehát hosszu szótag fejezi ki, a második félütem - a tezis - pedig rendszerint feloszlik, és pedig mindig két egyenlő hosszuságu részre, melyeket rövid szótagok fejeznek ki, de ez a gyöngébb félütem aprózatlanul is maradhat s akkor egy hosszu szótag fejezi ki. E szerint a H. egyes ütemei vagy háromszótaguak: egy hosszu (árzis) és két rövid (tezis), vagy kétszótaguak, mindakettő hosszu (az első arzis, a második tezis). Az előbbi ütemformát nevezik szorosabb értelemben daktilusnak, az utóbbit spondeusnak, ami itt a. m. összevont daktilus. A daktilusi ütem gyorsabb, aprózottabb, a spondeus lessubb. A H. hat ilyen ütemből áll, innen a neve. Ezek közül az utolsó spondeus, hogy a hosszu, rohamos sor esésének megállapodást adjon, s a vég jelleme ki legyen fejezve; az ötödik ütem ellenben majd mindig aprózva van (daktilus), azért, hogy a sor főjellemét, a rohanó esést itt a vég előtt még egyszer éreztesse. A négy első ütem azonban szabadon lehet daktilus v. spondeus. A sor képe e szerint a következő:
A négy első ütem váltakozhatása miatt a H.-nek rendesen 15-féle alakja lehetséges. Ez a költőnek nemcsak könnyebbségére van, hanem kellemes változatosságot is okoz, amire hosszabb költeményekben szükség van. A költő gyorsíthatja vagy lassíthatja a H.-ritkusát a tartalom jelleme szerint, melyet aztán a H. szinez és kiemel. A sok daktilus gördületessé, a sok spondeus vontatottá, súlyossá teszi a H.-t. A lehető leggyorsabb alak tehát, 5 daktilussal, ilyen:
A költő a H.-ek vegyítésében nagy művészetet fejthet ki, miben nálunk Vörösmarty áll elül. A görög H.-ek sokkal daktilusosabbak, mert e nyelvben aránylag sok a rövid szótag, a 4 első ütemben jelentékeny többségben vannak a daktilusok; már a latinban meg a magyarban nem telik annyi rövid szótag s azért a H.-ek átlag lassubbak, a 4 első ütemben némi kisebbségben vannak a daktilusok (9 daktilus esik 11 spondeusra). Olyakor mégis lassu az 5. ütem. Homerosnál elég sürün (minden 18-ik sor), de akkor az előző 4. ütem okvetetlen daktilus. A latin költőknél és a modern irodalmakban az ilyen spondaikus H. ritka, a költő különösség kedvéért használja olykor, p. Arany a komikum kedvéért:
⎯ ⎯
És az üres téren kopaszon mara dott egy hordó.
A H. a harmadik ütem közepén két részre oszlik, e láb tézise uj szóval kezdődik (s a ritmus innen számítva, emelkedő). Ugy látszik, ez onnan van, hogy a H. eredetileg két kisebb sorból forrt össze, melyek közül az első ugyanaz, ami a pentameternek is az első felét alkotja, a második rend pedig ennek a teljesebb alakja, ütemelőzővel és pauzátlan végütemmel. Az egybeolvadásnál az első rend végpauzájába beleillett a második rend ütemelőzője. Az összeforrás e helyét jelzi tehát az u. n. sormetszet (caesure). Ezt az u. n. pentémimerés (a. m. ötödik, félütem utáni) metszetet ritkán hanyagolják el a költők, de ha igen, akkor a negyedik, illetőleg a második ütem arzisa után kell lenni metszetnek=(hephthemimerés, illetőleg trithemimerés); lehet azonban a harmadik láb tezisének két rövid szótagja közt is (a harmadik trochaeus után). A görög, római és magyar H. szépségéhez hozzátartozik az u. n. lábmetszet is, azaz, hogy az ütem ne a szóval együtt végződjék, hanem mintegy átvágja, tehát a szavak átnyuljanak egyik ütemből a másikba s összefüz6zék a taktusokat. Ez hozzátartozik a H. folyamatosságához. A német H. e tekintetben elüt a többitől, mert ott a tőszótag szolgálván a vers arzisául, majd minden taktus uj szóval kezdődik.
Eredete a régiség hományában vész el. A görög költés legősibb termékei már H.-esek. Az ióniai törzs géniusza hozta létre, mely az époszt is kifejleszté s a H. mint az éposz tipikus versalakja jelent meg (Ilias, Odisseia). A görögöknél mintegy ezer éven át, a kr. utáni első századokig, virágzott. A rómaiaknál Ennius honosította meg Kr. e. 180 körül Annales cimü eposzában, s a római irodalom aranykorában uralkodó versforma lett; legkitünőbb mesterei: Ovidius, Vergilius és (szatirákban) Horatius. De a H. Rómában mindig csak műköltési forma maradt. A középkor latin verselésében is fennmaradt a használata, de itt egy modern elem, a rím tolakodott beléje; t. i. a H. ceruzáját és végét összerímeltették (leoninus versek). A renaissance alkalmával az uj latin költés ismét felkarolta a H.-t, majd a modern irodalmak igyekeztek meghonosítani, ami a legtöbbnek nem sikerült (olasznak, franciának, angolnak stb.). Legnagyobb kitartással a német és a magyar költészet küzdött a H. meghódításáért. A németeknél ez prozódiai nehézségek miatt csak igen sok bajjal és sokára sikerült, tulajdonkép Klopstock Messiása nyitja meg az igazi H.-es költői művek sorát (1748). Voss képezte ki szebbé. Geothe Hermann u. Dorothe-ája a német H.-es epika legbecsesebb terméke. Schlegel Ágost Vilmos és Platen irták legtisztábban. Nálunk pár évtizeddel korábban felmerült a H. irodalmi meghonosításának eszméje, mint a németeknél (Sylvester János 1541), s mindjárt első H.-eink teljesen jól gördültek. Innentől kezdve két századon át mindig akadt egy-két H. egy-egy tudósnál, de költőink csak a mult század második felében tettek lépéseket, hogy e formát csakugyan betelepítsék (Baróti, Réjnis, Révai 177-1781). E kedvezmény kitűnően sikerült, s Virág, Berzsenyi, Kazinczy szépen kiképezték a H.-t. Igazi virágzása azonban csak e század 20-as éveiben, a magyar H.-es epika korában következett be, Horváth Endre, Czuczor, Vörösmarty, Debreczeni Márton műveiben. Legnagyobb művésze Vörösmarty volt, ki e formába rendkivüli varázst tudott lehelni. Legutolsó jelentékeny mű H.-ben Arany Elveszett alkotmány-a volt 1845., melyben a H.-es stil magamagát parodizálta ki. A klasszicizmusnak ez utolsó emléke is eltünt a népköltési formák fölkarolása alkalmával. Azóta a H.-t gyéren használják, leginkább distichonokban; a H. igazán népszerü nem tudott lenni nálunk. Ugyanez az eset a németeknél is. Műfordításokban azonban ma is teljes joggal használható. V. ö. Christ, Metrik der Griechen und Römer; Rossbach és Westphal ritmikai művei; Négyesy, Magyar verstan; u. az, A métrékes magyar verselés története.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT