Galicia
Galicia, 1. Spanyolország egykori tartománya, annak ÉNy-i végében. Mig azelőtt 7 részre, ma a következő négy tartományra oszlik: La Corua, Lugo, Orense, Pontevedra. Területe: 29,154 km2, lakóinak száma (1887) 1.894,558. Partjain számos a fjordszerü öböl (ria) és a pompás, biztos kikötő. A hegyfokok és öblök közt a legjelentékenyebbek: a Santa-Tecla-fok; a Vigo nevü mély öböl; a Pontevedrai-ria, amelybe a Lerez torkollik; a nagy Arosai-ria, amely az Ullat veszi föl; a Miarzo-fok; a Corcubion-ria, amelyet Ny-ról a Finisterre-fok határol, a Coruai-, a Ferroli-riák és az Ortegal-fok. Az előbb említett kisebb folyókon kivül a Mio öntözi. A tartományt középmagasságu hegyek takarják, és csak Léon határán érnek oly magasságra, hogy a hó az év nagyobb részében megmarad rajtuk. Az eső gyakori; a klima oceanikus. Ezért nagy kiterjedésük van a legelőknek és virágzó az állat-, különösen a sertéstenyésztés. A föld gyomrából vasat és ólmot bányásznak. Az erdőkben medvék és farkasok élnek. Az aránylag sürü lakosság főképen a folyamvölgyekben él; sokan közülök azonban kivándorolnak Spanyolország és Portugália városaiba vagy Braziliába. G. lakói - a gallegok - Spanyolország legtisztább vérü lakói; erősek, kitünő katonák és vendégszeretők, nyelvök inkább hasonlít a portugálhoz mint a spanyolhoz. becsületességük és őszinteségük közmondásos.
2. Galicia. (Gácsország és Lodomeria, 
l. a mellékelt térképet), királyság, a birodalm tanácsban képviselt királyságok és országok egyike, Oroszország, Bukovina, Magyarország, Osztrák- és Porosz-Szilézia közt; 78,502 km2 területtel. Felülete és vizei. G.-nak csak legészakibb része, ahol a Viszlyoka és Szan szakadnak a Visztulába, továbbá a Dnyesztr-völgy legkeletibb része tartoznak a Szarmata-alföldhöz. D-felé az Ural-Kárpáti-földhátban a talaj emelkedik és átmenetül szolgál a Kárpátokhoz, amelyeknek főgerince alkotja G. királyság D-i határát. A Kárpátoknak Beszkidek, Babiagura, Magas-Tátra és Erdős-Kárpátok nevü részei É-i lejtőikkel G. földjén terülnek el. A Beszkidekben a Magurka (1153 m.), a Babiagurában a Babiagura (1722 m.) a legmagasabb csúcs. A Magas-Tátra, amelynek alig 1/4-e tartozik G.-hoz, Ny-on a Voloviecel (2065 m.) kezdődik és egészen a már magyar földön álló Lomnici-csúcs közeléig huzódik; egyik É-i ágából emelkedik ki G. legmagasabb hegycsúcsa, a Vaxmundszka (2192 m.). Az Erdős-Kárpátok Ny-i részét az Uzsoki-hágóig Keleti-Beszkideknek is hivják; ezekben legmagasabb csúcsok: a Laszkova (1002 m.), a Babia-Szkala (1161 m.) és a Ravka. A tulajdonképeni Erdős-Kárpátokban van a Ruszki-Put (1303 m.), a Popadje (1735) és a Bisztra-Gora (1811 m.). A királyság belsejében, az Erdős-Kárpátokkal egyközü hegylánc a Kaniuszban (1746 m.) kulminál. A legfontosabb átjárók Ny-on a Gaicsai- és a Jordanovi-hágó, középen a Borii-átjáró és a Szjári-hágó, K-en a Duklai-, a Laborci-, az Uzsoki-, a Vereckei- és a Kőrösmezői-hágó. A Kárpátok kiágazásai É-felé a Visztuláit, K-felé pedig egészen a Dnyeszterig nyulnak. Ez utóbbi elválasztja őket a Podoliai-magaslattól, egy hullámos fensiktól, amely egyes részeiben 300 m.-nél is magasabbra emelkedik ki. A Visztulától É-ra van a Tarnovici-fensik, amely Krakótól ÉK-re 500 m.-nyi magaságot ér el. G. vizei a Keleti- és a Fekete-tenger vizkörnyékéhez tartoznak. Ny-i részében a főfolyó a Visztula, amely jobbról fölveszi a Szolat, Szkavat, Rabát, a Popráddal és Bialával bővült Dunajecet, a Jaszielykával és Ropával erősbült Viszlyokát, a Szánt a Viszolykával és G.-n tul a Bugot (a Ratával és Zolyokiával), balról a Przemzat. K-i G. főfolyója a Dnyesztr, amely az országban ered és jobbról a Sztrijt, a Lyomnicát és Bisztricát, balról a Szeredet, Zbrucsot vagyis Podgorcét veszi föl. G. ÉK-i részén a Sztir a Dnyepr, DK-i részén pedig a Prut a Duna vizvidékéhez tartozik. Az ország csekély számu és kis tavai (tengerszemek) a középső Kárpátokban vannak; a legjelentékenyebbek a janoviak és a kovarnoiak. Mocsáros vidékek vannak még a Dnyesztr felső részénél, a Sztirnél, Visztulánál és Szánnál is. Az ásványvizforrások száma 35, köztük a legismertebbek a szcsavnicai, a konopkavkai, a truskavieci, lyubieni, az ivonicsi és a krinicai.
)
l. a mellékelt térképet), királyság, a birodalm tanácsban képviselt királyságok és országok egyike, Oroszország, Bukovina, Magyarország, Osztrák- és Porosz-Szilézia közt; 78,502 km2 területtel. Felülete és vizei. G.-nak csak legészakibb része, ahol a Viszlyoka és Szan szakadnak a Visztulába, továbbá a Dnyesztr-völgy legkeletibb része tartoznak a Szarmata-alföldhöz. D-felé az Ural-Kárpáti-földhátban a talaj emelkedik és átmenetül szolgál a Kárpátokhoz, amelyeknek főgerince alkotja G. királyság D-i határát. A Kárpátoknak Beszkidek, Babiagura, Magas-Tátra és Erdős-Kárpátok nevü részei É-i lejtőikkel G. földjén terülnek el. A Beszkidekben a Magurka (1153 m.), a Babiagurában a Babiagura (1722 m.) a legmagasabb csúcs. A Magas-Tátra, amelynek alig 1/4-e tartozik G.-hoz, Ny-on a Voloviecel (2065 m.) kezdődik és egészen a már magyar földön álló Lomnici-csúcs közeléig huzódik; egyik É-i ágából emelkedik ki G. legmagasabb hegycsúcsa, a Vaxmundszka (2192 m.). Az Erdős-Kárpátok Ny-i részét az Uzsoki-hágóig Keleti-Beszkideknek is hivják; ezekben legmagasabb csúcsok: a Laszkova (1002 m.), a Babia-Szkala (1161 m.) és a Ravka. A tulajdonképeni Erdős-Kárpátokban van a Ruszki-Put (1303 m.), a Popadje (1735) és a Bisztra-Gora (1811 m.). A királyság belsejében, az Erdős-Kárpátokkal egyközü hegylánc a Kaniuszban (1746 m.) kulminál. A legfontosabb átjárók Ny-on a Gaicsai- és a Jordanovi-hágó, középen a Borii-átjáró és a Szjári-hágó, K-en a Duklai-, a Laborci-, az Uzsoki-, a Vereckei- és a Kőrösmezői-hágó. A Kárpátok kiágazásai É-felé a Visztuláit, K-felé pedig egészen a Dnyeszterig nyulnak. Ez utóbbi elválasztja őket a Podoliai-magaslattól, egy hullámos fensiktól, amely egyes részeiben 300 m.-nél is magasabbra emelkedik ki. A Visztulától É-ra van a Tarnovici-fensik, amely Krakótól ÉK-re 500 m.-nyi magaságot ér el. G. vizei a Keleti- és a Fekete-tenger vizkörnyékéhez tartoznak. Ny-i részében a főfolyó a Visztula, amely jobbról fölveszi a Szolat, Szkavat, Rabát, a Popráddal és Bialával bővült Dunajecet, a Jaszielykával és Ropával erősbült Viszlyokát, a Szánt a Viszolykával és G.-n tul a Bugot (a Ratával és Zolyokiával), balról a Przemzat. K-i G. főfolyója a Dnyesztr, amely az országban ered és jobbról a Sztrijt, a Lyomnicát és Bisztricát, balról a Szeredet, Zbrucsot vagyis Podgorcét veszi föl. G. ÉK-i részén a Sztir a Dnyepr, DK-i részén pedig a Prut a Duna vizvidékéhez tartozik. Az ország csekély számu és kis tavai (tengerszemek) a középső Kárpátokban vannak; a legjelentékenyebbek a janoviak és a kovarnoiak. Mocsáros vidékek vannak még a Dnyesztr felső részénél, a Sztirnél, Visztulánál és Szánnál is. Az ásványvizforrások száma 35, köztük a legismertebbek a szcsavnicai, a konopkavkai, a truskavieci, lyubieni, az ivonicsi és a krinicai.
Éghajlat, mezőgazdasági termékek.
G.-nak zord az éghajlata; a tél hideg, a havazások gyakoriak és sürüek; a nyár nem nagyon meleg és változó. Az évi közepes hőmérsék Krakóban 7,8°, Lembergen 7,9°, Tarnopolban pedig csak 6,1°. Az évi esőmennyiség Krakóban 570, Lemberben 720 mm. Az É-i és ÉK-i éles szelek a leggyakoriabbak. A föld, a folyamok menti mocsáros, nehány köves és homokos vidék és a Kárpátok szikláinak kivételével, mindenütt termékeny és különösen ÉK-en kitünő. A kedvezőtlen időjárás miatt azonban a termés a föld ezen tulajdonságaival nincs arányban. Az egész ország területéből esik a szántóföldekre 48,45%, rétekre 11,16%, kertekre 1,39%, legelőkre 9,19%, erdőkre 25,75%, a terméketlen területre 3,35%. A legfontosabb mezőgazdasági termékekre az 1881-90-iki években átlag a következő területeket fordították: buzatermesztésre 399,168, rozsra 594,184, árpára 363,669, zabra 678,914, kukoricára 87,773, hüvelyesekre 134,949, burgonyára 376,943, cukorrépára 4015 és szénatermelésre 900,877 h.-t. A fent említett időközben termett átlag: buza 4.677,425, rozs 6.256,674, árpa 4.442,217, zab 9.745,998, kukorica 1.297,766, hüvelyes 1.391,753, burgonya 41,757,698 hl., cukorrépa 535,595 és széna 20.164,206 mmázsa. Ezeken kivül termesztenek még igen jó lent (9598 t.), kendert (21,450 t.), csekélyebb mennyiségben még repcét, dohányt és komlót is. Az állattenyésztés tekintetében Ausztria tartományai közül a lovak számát illetőleg G. az első helyet foglalja el. Az 1890 dec. 31-ki összeirás szerint volt a lovak száma: 765,570, szamaraké és öszvéreké 1203, a szarvasmarháké 2.448,006, a juhoké 630,994, a kecskéké 21,095, sertéseké 784,500 és a méhkasoké 261,047. A bányászat termékei közül a legfontosabb a só és a szén. Sót a Ny-i részeken főleg Vielicskában és Bochniában, a K-i részeken Szolotvina és Delatin mellett, vasércet Szambornál, Szandecnél és Sztrijnél bányásznak; széntelepek vannak Javorzno, Dombrova és Szierszka mellett, petroleumforrások Drohobics és Boriszlav, Gorlice, Dukla, Polanka és Rimanov, továbbá Vieleglovi, Ubiad és Klinkovka körül. A bányászat termékei (1890): kőszén 6.096,473, barnaszén 69,505, vasérc 95,000, ólomérc 2315 és cinkérc 174,274 mmázsa, petroleum 916,504 kgm., kősó 444,300 és főtt só 449,582 mmázsa.
Lakosság, ipar és kereskedelem.
A lakosság összes száma (1890) 6.607,816, azaz 1 km2-re 84 (1880. volt 5.958,907, a szaporodás e 10 év alatt 10,79%). Nem szerint (1890) 3.260,433 férfi és 3.347,383 nő; nemzetiség szerint: 3.509,183 (53,34%) lengyel, 2.835,674 (43,1%) ruten, 227,600 (3,46%) német, 5827 cseh-morva, 208 szlovén és 283 oláh; vallás szerint: 2.997,062 (45,38%) róm. kat., 2.790,577 (42,22%) gör. kat., 1739 örmény kat., 1429 gör. kel, 38,289 ágostai, 4990 helvét, 770,468 (11,66%) izraelita, 454 mennonita stb. Az ipar még mindig csekély jelentőségü; csakis a Ny-i Sziléziával határos részeken fejlődött ki a gyáripar és itt Biala a posztógyártás középpontja. A posztógyártáson kivül jelentős még a vászonszövés, amelyet különösen a Kárpátokban háziiparként üznek. Nagyon fontos még az országra nézve a répacukorgyártás (Tiumacsban és Lankutban), a sör- és különösen a szesz- és dohánygyártás. Van némi jelentősége a bőrkészítésnek (Kolomeában kordovánt csinálnak), az agyag- és üvegiparnak, bár ez csak közönséges üveget készít; a fém- és papiripar igen csekély. A faipar cikkei a donga, parkett és celluloze. Az 1889-1890-iki időközben G.-nak volt 161 sörgyára (amelyek közül 18 gyár 10,000 hl.-nél többet gyártott), 573 szeszgyára (36 millió hl. alkoholtermeléssel), 1 cukor- és 5 dohánygyára, amely utóbbiak közül a vinnikiai és a monaszterziszkai a legnagyobbak. A lakosságnak 11,7%-a foglalkozik bányászattal és iparral. A forgalom előmozdítására szolgálnak a 13,023 km. hosszu országutak, a Visztula, Dnyesztr, Szan, Dunajec, Sztrij, Viszloka hajózható részei (2126 km. hosszuságban; ebből 1307 csak tutajozásra, 699 km. pedig a gőzhajózásra is alkalmas) és 2706 km. hosszuságban a vasutak, amelyek közül a legfontosabbak az államosított Károly-Lajos, a Lemberg-Csernovic-Jasszii-vasut, a G.-i transzverzal-, a magyar-gácsországi és a Ferdinand-északi-vasut. A kereskedelem főleg az izraeliták kezében van. A kivitel leginkább a nyerstermékekre (szarvasmarha, fa, gabona), továbbá spirituszra, közönséges szövetekre szorítkozik, a bevitel pedig a gyarmatáruk és iparcikkek behozatalával foglalkozik. Jelentékeny a tranzito-forgalom Oroszország és Moldva felé; e forgalomnak középpontjai: Brodi és Tarnopol. 1892. volt Galiciának 5 önálló bankja, 10 bankfiókja (az osztrák-magyar banknak 7) és 25 takarékpénztára.
Alkotmány, közigazgatás és iskolaügy.
G. tartományi gyülése 151 tagból (a 3 lembergi érsek, a 2 przemisli püspök, a krakói, tarnovi és sztaniszlaui püspök, 2 egyetemi rektor, 44 nagybirtokos, 20 városi, 3 kereskedelmi és iparkamarai és 74 községi képviselő) áll, melynek elnöke a Landmarschall cimet viseli. A legfőbb közigazgatási hatóság a lembergi helytartótanács, amelynek alá vannak rendelve: az iskola-, az egészségügyi tanács, a rendőrigazgatóság, Lemberg és Krakó városok tanácsai és a 74 kerületi kapitányság, név szerint: L. tábkázat.
)
L. tábkázat.
A pénzügyi adminisztráció élén a lembergi országos pénzügyigazgatóság áll; ennek vannak alárendelve a kerületi pénzügyigazgatóságok, a vámhivatalok, a lotto-, sóhivatalok és dohánygyárak. A másodfolyamodásu biróságok Lembergben és Krakóban vannak; az első folyamodásu biróságok száma: 193; ebből 2 országos, 13 kerületi és 178 járásbiróság. A római kat. egyház élén áll a lembergi érsek és a krakói püspök; a gör. kat. egyház élén a lembergi érsek és a przemisli püspök, az örmény katolikusoknak szintén van Lembergben érsekök. Az iskolaügy élén az országos iskolatanács áll. Tudományos akadémia van Krakóban, tud. egyetem Krakóban és Lembergben, ugyanitt műegyetem is van; valamennyiben a lengyel a tanítás nyelve. Ezeken kivül fönnállott (1892) 3 teologiai iskola, 1 művésziskola, 28 gimnázium, 2 reálgimnázium, 4 reáliskola, 7 tanító- és 3 tanitónőképző, 3 kereskedelmi és 20 ipariskola, 1 műipar-, 8 zene-, 13 földműves- és erdésziskola, 1 bányász- 7 polgári és 3446 népiskola. A népnevelés ügye mindazáltal meglehetősen alacony fokon áll, amennyiben sem irni, sem olvasni nem tud a férfilakosság 64,87%-a és a nők 71,60%-a.
Története.
A népvándorlást megelőző korban többféle germán és szláv nép tanyázott G. földjén; amazok közül a gepidák nevezendők, kik az ÉNy-i Kárpátokon keresztül értek Magyarország földjére. A távozó germánok helyeit szláv népek foglalták el, még pedig lengyel és ruthén törzsek, kiket a Szán folyó választott el egymástól. Az ország Ny-i fele a IX. sz.-ban Szvatopluk morva birodalmához szított, a X-ikben Csehország, a XI-ikben pedig Boleszlav Chrobry jogarának hódolt; a keleti vidékek ellenben az orosz nagyhercegek fővárosa, Kiev felé gravitáltak és csak Boleszlav Chrobry napjaiban ismerték el a lengyelek fönhatóságát. A XI. sz.-ban több apró fejedelemségre bomlott az ország, melyek közül idővel különösen Halics és Lodoméria (Vladimir) emelkedett nagyobb jelentőségre, de csak a XII. sz.-ban. Halics csak 1113. említtetik meg először és éppen ezért keveset nyom a Névtelen Jegyző elbeszélése, mely szerint a halicsi fejedelem már 890 körül kalauzolta honfoglaló őseinket Magyarország határára. A halicsi fejedelemség éleseszü Jaroszlav alatt (1153-57) érte el fénykorát. Azonban a fejedelmi családok versengése a hatalomért nemsokára mind a lengyel, mind pedig a magyar királyoknak alkalmat nyitott a beavatkozásra.
Az Árpádok és a lengyel hercegek (királyok) közötti összeköttetés szálai szt. István koráig nyulnak vissza. Endre és Béla herceg I. Miciszláv udvarában menedékhelyet találtak, ki leányát feleségül is adta Bélához; később Boleszláv három izben segítette Bélát bátyja, Endre király ellen. Boleszláv Gézát és Lászlót is megsegíté Salamon ellen (1064); midőn pedig a krakkói püspök meggyilkoltatása miatt a pápa Boleszlávot kiátkozta, ez szt. László udvarában talált oltalmat. 1107. Kálmán király ó-Faluban szövetséget kötött III. Boleszláv lengyel királylyal V. Henrik német császár és Szvatopluk cseh király ellen. 1132-33. ugyanezen Boleszláv Boris trónkövetelőt támogatta, de a Sajó, majd a Vág mentén Vak Béla királytól vereséget szenvedett. Midőn 1185. G. koronája fölött Vladimir és Román hercegek versegtek, a Román által elüzött Vladimir III. Béla magyar királyt hivta az országba, ki azonban őt gyilkosság vádja fejében elzáratta, G-t megszállotta és fia, Endre hercegnek adományozta. III. Béla királyaink között az első, aki «Galiciae rex»-nek cimezte magát. De Endre nem maradt sokáig G., illetve a halicsi hercegség birtokában. Vladimir megszökött és Kázmér lengyel király segélyével a hercegséget visszafoglalta; a magyar őrség pedig, szabad elvonulás föltétele mellett, kivonult Halics várából. Béla király azután 1189. Kázmérral személyesen találkozott, G. pedig ugy látszik Vladimir kezén maradt; vajjon azonban magyar fenhatóság alatt-e, az kétes. 1206. II. Endre király visszaszerezte G.-t és Ladomériát. Ez évben ugyanis Dániel, e tartományok fejedelme (Román fia), lengyelek és oroszok által háborgattatván, Endréhez folyamodott segélyért, ki ekkor seregestül Halicsban termett, Dánielt, a magyar fenhatóság elismerése mellett, fejedelemségébe ujra beiktatta, magát pedig G. és Ladoméria országok királyának cimezte. Egy orosz főnök azonban Dánielt nemsokára Halicsból elüzte, ki magyar földön keresett segélyt. Erre azonban maguk a halicsiak ölték meg az orosz kényurat és követeik által arra kérték Endre királyt, adná nekik Kálmán fiát királyul. Endre tehát 1213 vége felé megint hadat vezetett Halicsba, hogy ott a gubások által támasztott zavargásokat lecsillapítsa és Kálmánt beiktassa. Egyuttal Kálmánt Leszkó lengyel herceg leányával, Saloméval jegyezte el és a pápától kért engedély alapján, 1215. az esztergomi érsek által G. és Ladoméria királyának megkoronáztatta. Három évvel később Kálmánt Misztiszlav novgorodi herceg (Román unokája) a rendekkel együtt G.-ból elüzte. E hirre Endre némi hadat szervezett, melyet Gyula nádor és Kálmán vezérlete alatt 1219. G. visszafoglalására küldött. Ezt a sereget azonban Misztiszláv nemcsak hogy megverte, hanem Kálmánt és nejét Gyula nádorral együtt el is fogta. Hosszas alkudozások után 1221. Endre személyesen találkozott a győzővel és ekkor abban állapodtak meg, hogy Endre harmadik (hasonnevü fia) Misztiszláv leányát nőül vegye; a foglyokat szabadon bocsássa, Halicsot pedig magyar fenhatóság alatt még 3 évig birja, azután pedig ezt Endre hercegnek (vejének) adja át. Ezt az eljegyzést azonban Endre király, mihelyt Kálmán fia a fogságból kiszabadult, megint felbontotta s igy G. is az orosz herceg kezében maradt. 1227. II. Endre hasztalan iparkodott G.-t megint visszaszerezni. 1241. a tatárok G.-t is vadonná tették és ez ország felől törtek át a Kárpátokon hazánkba. A mongol fergeteg hatása alatt G. a megtört orosz befolyás alól teljesen megszabadult és Dániel halicsi fejedelem IV. Ince pápától kért segélyt és kir. koronát, ki ezt neki 1253. el is küldte. A tatárjárás lezajlása után Rosztiszláv G.-i herceget alattvalói elüzték és ekkor az ő apósa, IV. Béla, őt a macsói bánság élére állította. 1270. V. István mint zarándok kereste fel sógorát, a lengyel Boleszlávot Krakóban, hogy vele Cseh Ottokár ellen szövetséget kössön. 1284. IV. (Kun) László királyunk nagynénjének férjét, Fekete Leskót, visszavezette tartományába és Konrád mazóviai herceg ellen megvédte. Maga a halicsi fejedelemség a kat. hitre tért Dániel király fiai, Leó és Misztiszláv alatt lendületnek indult. Leó kezdeményezésére keletkezett Lemberg, melyet alapítója székhelyévé is kiszemelt. Utódai több szerencsés háborut viseltek az oroszok ellen, kiktől még Kievet is elragadták, de a XIV. sz. kezdete óta G. mind jobban hanyatlott, és végül 1340. Román ivadékainak kihalta után, a vad és pogány litvánok és tatároktól szorongattatva, II. Kázmér lengyel királynak vetette magát alá.
Ezen Kázmér atyja, Lokietek Ulászló lengyel király, alatt kezdődnek az Anjouk összeköttetései Gácsországgal illetőleg Lengyelországgal. Már az első Anjou, Róbert Károly királyunk, Lengyelország megszerzését tüzte ki dinasztikus politikájának egyik főfeladatául. E célból vette el 1319. Lokietek Vladiszláv leányát, e cél elérése végett segítette ipját 1324. és később a szilaj litvánok, nemkülönben János cseh király ellen. 1330. egy magyar had egy tatár hadat vert meg Halics táján, más magyar hadak Pommerániában küzdöttek Vladiszláv érdekében a német lovagrenddel és a cseh királyhoz szító sziléziai hercegeket is megleckéztették. Midőn Vladiszláv 1333. meghalt, Róbert Károly mindenképen sógorának, Kázmér hercegnek igényeit támogatta és követei oly lelkesen beszéltek Kázmér mellett, hogy a lengyel rendek Kázmért ápril 25. csakugyan királylyá választották. Látván, hogy Kázmérnak több évi házassága után sincs gyermeke, Róbert Károly azon hálónak kezdé fonogatni szálait, mely által a lengyel koronát végre is sikerült Lajos fiának megszereznie. Mindenképen hálára kötelezte Kázmér királyt és a lengyel rendeket, a visegrádi kongresszuson kibékítette Kázmért a cseh királylyal, a német lovagokkal és sziléziai hercegekkel. Kázmér elvégül 1339. maga terjeszté az örökösödés ügyét a rendek elé, és Lajos herceget jelölte ki utódának, mire a rendek Lajost trónörökössé kikiáltották. Miután Lajos magyar király korában is megsegítette Kázmért a litvánok és tatárok ellen, nagybátyja halála után, 1370. Krakóban nov. 17. lengyel királylyá koronáztatott. 1370-től kezdve 1386-ig G. a magyar-lengyel unio révén hazánknak volt kiegészítő része. Lajos az ország kormányát anyjának, Erzsébetnek gondjaira bizta, 1374. pedig Kassára gyüjtvén a lengyel rendeket, keresztül vitte, hogy a leányág örökösödését elismerjék. Ez alkalommal azonban Halics és Ladomér országokat elválasztotta a tulajdonképeni Lengyelországtól és magyar vajdák, első sorban László oppelni herceg kormányára bizván, az anyaországgal szorosabban összekapcsolta. 1377. pedig, midőn Lajos király ujra Keisztut litván fejedelem ellen sietett, Halicsból László herceget elmozdította s G. és Ladomér országokat Czudar Péter magyar vajda kormányára bizta. Ez ugyan nemsokára meghalt, de a két országot még számos évig magyar főurak igazgatták.
G. Nagy Lajos alatt a katolicizmus diadalának volt szinhelye, melyet a hitbuzgó király az eretnek felekezetek és a pogányság rovására szóval és fegyverrel terjesztett. 1382 jul. 25. Zólyomba hivta a lengyel rendeket, kik Lajos kivánsága szerint Mária leánya vőlegényének, a 15 éves Zsigmondnak hódoltak meg mint leendő királyuknak, Zsigmondot pedig Lajos magyar had kiséretében nyomban Lengyelországba küldte, hogy a kir. várakat kezéhez vegye. Ez volt utolsó rendelkezése. Halála után azonban a hazánkban beállott bomlás következtében a lengyelek is megmozdultak. Szandigov krakói kapitány kérve kérte Erzsébet özvegy királynét, küldené el ifjabb leányát, Hedvig hercegnőt Krakóba, hogy ott megkoronáztatván, a kitörő mozgalmaknak vége szakadjon. A királyné habozott, és elvégül a rendek által sürgősen követelt Hedvig helyett Zsigmondot küldte Krakóba. A lengyelek ezen annyira megboszankodtak, hogy táborba szállottak s a gyülölt herceget fenyegetéssel visszafordulásra birták. Csak most engedett; Erzsébetet és Hedviget több magyar főur és főpap kiséretében Krakóba küldötte, hol azt királylyá koronázták. Félévvel később pedig (1386 febr.) a lengyel rendek a Hedvig és Vilmos osztrák herceg közötti eljegyzést felbontván, a kereszténynyé lett Jagello litván herceghez adták nőül Hedviget. És ezzel a lengyel-magyar unió 16 évi fennállás után megszünt. Ezóta G. és Ladomeria mint Lengyelország melléktartománya egészen 1772-ig maradt a lengyel királyok birtokában (l. Lengyelország).
Hazai történetünket ebben a korszakban (1386-1772) csupán 13 szepesi városnak elzálogosítása érdekli, melynek Zisgmond király volt a mestere, ki 1412. kincstárának megtöltése végett Lublyót és Podolin várakat meg Gnezda várost, továbbá pedig 13 szepesi várost 185,000 forintért Ulászló lengyel királynak elzálogosította. Ezek tehát a szomszéd G.-hoz csatoltattak és csak 360 év mulva, Lengyelország I. felosztása alkalmával 1772., kerültek vissza a magyar koronához. Ezen 360 év alatt a Lublóban székelő lengyel kapitány (starosta) volt uruk. 1772. Mária Terézia mint magyar királyné emelt igényt G.-ra és már 1769. felvette a Galicia és Ladomeria királyának cimét. Midőn a három szomszéd hatalom 1795. harmadszor osztozkodott Lengyelország birtokain, Ausztria az ujonnan kapott részeket Ny. v. Uj-G.-nak nevezte, mig a régebben kapott részeket Ó- vagy K.-G.-nak hivták. 1809. Napoleon császár Krakó és Ny.-G.-t, továbbá a zamosci kerületet Ausztriától elvette és a varsói nagyhercegséghez csatolta, 1810. pedig a tarnopoli és cortkovi kerületet kellett az oroszoknak átengedni. A bécsi kongresszus Krakó városát és környékét semleges köztársasággá tette. De midőn az 1830. lengyel felkelés alkalmával a kis köztársaság területe egyik gyupontja volt a felkelésnek: az orosz és porosz katonaság több izben megszállva tartotta Krakót, 1846. pedig, a ruthén pórnép lázadása után, melynek több száz lengyel födbirtokos esett áldozatul, a többi szomszéd beleegyezésével Ausztria Krakót és területét G.-hoz csatolta, az 1786. G.-hoz csatolt Bukovinát ellenben, mint önálló tartományt külön választotta. G. további történetét l. Osztrák császárság.
G. és Ladoméria cimével a magyar királyok II. Endre korától kezdve állandóan éltek; koronázások alkalmával a korona jogának előtüntetése végett zászlóit a király előtt hordozták; s ezeket a tartományokat 1773. Mária Terézia a magyar király jogánál fogva követelte és szerezte vissza. A magyar törvényhozás e tartományoknak az ország testéhez visszacsatolását ismételten sürgette is. Igy az 1791., 1825-27., 1839-40. és 1843-44. országgyülésen.
