Fa
Fa v. élő fa (arbor), oly növény, amely gyökeréből fás szárral emelkedik föl és csak határozott magasságban leveles ágaival és gallyaival koronává terjed szét. Az ágatlan rész a fa dereka. A magyar azonban az élőfát a holttól nem különbözteti meg s a közéletben meg az iparban a fák meg a cserjék törzsének és gallyainak nagyobb és keményebb részét is fának (lignum, Holz) mondjuk, sőt a növényszövettanban az edénynyalábnak a bél felé eső farétege (xylema) is fa. A fát a cserjétől némelykor mindamellett nehéz szorosan megkülönböztetni. Igy p. a jegenye vagy tornyos nyárfa, mely már tövétől kezdve ágazik szét, voltaképen cserje lenne, akárhány fatermetü növény cserjésen is megjelenik, sőt a fák a hegyeken való elterjedésüknek felső határán mindig cserjékké törpülnek. Viszont a cserjéből a kerben gyakran kisebb fát nevelhetünk (orgonafa, borókafa).
A fák osztályozása
A fákat magasságuk szerint szokás osztályozni. 1. Nagy fák v. elsőrangu fák (arbores excelsae) azok, amelyek 20-30 m. magasak vagy még nagyobbak. 2. Középnagyságuak v. másodranguak (arbores mediocres), melyek 10-20 m. magasra nőnek, végre 3. kisfák v. harmadranguak (arbores parvae), amelyek csak 5-10 m. magasak. A mammutfa meg az Eucalyptus 100 m.-re is megnő. Ezek a fák óriásai. A fatermet leginkább a magasabb fejlettségü (kétszikü) növénycsaládok sajátsága, sőt vagy 50 család faja legtöbbnyire fa. A tobzosok általában fák, az egysziküek fái csak a pálmák, sőt a pázsitfélék (bambusz) meg a páfrányok között is van fa-alak. Ellenben a gombák, zuzmók, mohák, a liliomfélék, nőszirom-, békatutaj-, hinár-, pizang-, kosbor-, libatalp-, kankalin-félék mind, a legtöbb érdeslevelü, csukottajku, ajakos, Gentiana- és folyókaféle, ernyős, saxifragacea, tök-, csengetyüke-, mák-, boglárka-, szegfü-féle és keresztes stb. jobbadán fünemüek.
Levelük alakja
jellemző. Télen a rügyek módosulatai alapján lehet megkülönböztetni. Egyik-másik fát tövis (galagonya) vagy tüske jellemzi (rózsa). A fák virága a levelek közt rendesen kevésbbé tünik föl, mint a fünemüeké. Soknak a virága (tölgy, bükk, gyertyán, nyir, éger, diófa) özvegy, másoké (füz és nyárfa) kétlaku. Más fáknak a virága pároséltü, p. csonthéjas- és almaféle gyümölcsfáinkon, a lógesztenyefán, a rózsaszin stb. Számos fa belombosodása előtt virágzik, p. a nyárfa, mandola, barackfa, egyes füz. A termés és mag fejlettsége kevesebb sajátságot tüntet föl. Kevésmagu gyümölcsük jobbadán őszre érik meg, csupán a fenyvekének érése tart másfél évig v. a cserfáé két nyáron. Gyümölcsfáink leves vagy husos gyümölcse is többnyire kevésmagu, sőt egymagu.
Gyökerük
hatolása és elágazása is többféle. A körtefa karósan bocsátja le fő- vagy szivgyökerét, a hársé korán elsorvad, csupán oldalgyökereivel hatol a földbe. A gyökér a földnek laza, kötött vagy szilárd összetartása szerint változhatik, de inkább a föld ebbeli minőségénél fogva más és más a fák termőhelye, ugy hogy sajátszerü növényvidék keletkezhetik.
A fák alakja.
A fa gallyazatának elhelyezkedésével a termet és viselet sajátossága, jellemző fiziognomiája v. ábrázata érvényesül, amely néha egészen egyéni hatásu is. A faalaku páfrányok meg a pálmák törzse ágatlan; tetején a tetőrügy körül nagy szárnyalt vagy tenyeres levelek borulnak szét. A kétszikü fák ábrázata néha már az első években fejeződik ki. Némelyeknek tetőrügye szaporábban fejlődik, mint oldalrügyei, árbocos sudara lesz, amelyből az alsó ágak mind tovább kénytelenek a világosságig kinyulni, ugy hogy tornyos alakká zárkóznak, p. az éger, számos nyárfa, a nyitva-magzó fenyvek. Ha az ágak végrügyei a tetőrügyével egyenlő szaporák, akkor sudar nem fejlődhetik ki, kivált ha a tetőhajtás meredező irányából kibillenve, oldalt nő. Ekkor a korona gömbalaku lesz, majdnem egyenlő rangu s erejü szétmenő ágakkal, p. az erdei fenyő, fehér nyárfa, tölgy, körtefa stb. De az is bekövetkezhetik, hogy a félrevonuló tetőhajtás helyett a legközelebbi mered föl, ennek elgörbülésével pedig a következő, ugy hogy a vén fa koronájának közepén (bár az fiatal korában sugarasan szétágazó termetü volt) sudar látszik. Ilyen álsudar igen gyakori a szil-, bükk-, gyertyán- és hársfa koronájában. A korona másképen alakul szabad térben és másképen, ha az egyes fák összezárkózva kénytelenek a világosság felé törni. Az első esetben p. a bükk koronája tojásalaku, mert legalsó ágai is hozzáférnek a világossághoz, holott az erdő mélyében, az alsó hajtások elsorvadásával, tornyos sudarral emelkedik föl, melynek csak fönt a magasban van lombteteje. A csüngő-águ fák ábrázata szomoruságkeltő, p. a füz, kőris, szil, hárs (l. Gyásztermetü fák). A termet és viselet aszerint is más, amint az ágak egyenesek (kőrisfa) vagy ide-oda görbültek (tölgyfa), átellenesek vagy váltakozók, ritkásan vagy sürün állanak. Igy keletkezik a délceg termet (fésüs fenyő), illetve a köpcös (tölgyfa), sőt a tömzsi alak is (vad körtefa). A fák kérgének szine (nyirfáé fehér), lehasadozása (cseresznyefáé abroncsos) v. repedezése (tölgyé, körtefáé cserepes) is említést érdemel. A lombozat lehet nagylevelü (korai juhar) v. aprólékos (vad körtefa), egyes v. összetett levelü, sürü vagy ritkás, ami ismét más és más ábrázatot kölcsönöz. Az egyes levél szine, fénye, bevonata, berzedő vagy mozgékony állása szintén hozzájárul az ábrázat kifejezéséhez.
A fák belső szerkezete kétféle.
Az egysziküek edénynyalábjai az alapszövetben elszigetelten, elszórva vannak, farétegjök közös gyürüvé nem folyik össze s kambium-henger hiján évről-évre nem is vastagodnak. Mindegyik nyaláb külön-külön s aránylag gyenge marad. Még a pálmák s más faalaku egyszikü törzse sem vastagszik, hanem ehelyett gyakran az alapszövet bizonyos részének a sejtjei fásodnak meg, törzsüknek faféle szilárdsága ettől lesz. A kétsziküek belső alapszövete már a legifjabb szárban is béllé alakul s az edénynyalábok hengere fogja körül. A nyaláb belseje a fa, külső része a háncs, köztük pedig a kambium vagy élőszövet hengere van. Ennek zsenge, nyálkás élő sejtjei évenkint fává és háncscsá szilárdulnak (l. Évgyürü). Az esztendőről-esztendőre ismétlődő vastagodás a kéreg kitágulását s ezzel uj kéregsejtek képződését v. a külső kéreg szétrepedését vonja maga után, amely kéreg (periderma) a belső lágy részleteket óvja.
A fa vegyi állománya.
A nyersfa (mint anyag) alkotórészeit a szilárd faváz, levegő, viz, és vizben oldott v. már kivált anyagok képezik. A szilárd faanyag által elfoglalt tér az összes terimének átlagosan csak egy harmadrészét, a levegő és a viz pedig két harmadát képezi. A többi anyag igen csekély mennyiségü. 1. A szilárd faváz, vagyis az összes fasejtek fala, mig a sejtek fiatalok s nincsenek megfásodva, vagyis kambiai-állapotban, cellulózéból (l. o.) áll. Ezen sejtfalak azonban később vegyileg átváltoznak s megfásodnak. A megfásodás abban áll, hogy a cellulozehártyát különböző anyagok, u. m. famézga, koniferin, cserzőanyag stb. hatják át, melyeket gyüjtőnéven ligninnek neveznek. A megfásodott sejtfal kaboniumban gazdagabb, keményebb, de kevésbbé nyujtható; a viz könnyen átmegy rajta, de nem duzzasztja meg oly jelentékenyen. 2. A levegő, a faprosenchymában, az edényekben és a sejtközökben foglal helyet. 3. A viz a fák műszaki tulajdonságaira nagy befolyást gyakorol. A nyersfák viztartalmát átlagban suly szerint 45 %-unak vehetjük, noha azok viztartalma tulajdonképen a fanem, évszak, a fának egyes részei, termőhely stb. szerint igen változik és 30-55 sulyszázalék közt fekszik. 4. Ugy a vizben oldott, mint a szervek belsejében található más anyagok a fa tömegének csak csekély részét képezik és közülök csak kevés bir befolyással a fa műszaki minőségére. Leginkább megérdemlik az említést a proteinvegyek, a cserző-anyagok (l. o.), az elillanó olajok, a gyanták és a szervetlen sók. A proteinvegyek főképen a fiatal, éretlen fában, de leginkább a kambiumban jönnek elő. Ezek igen könnyen mennek át erjedésbe s eddigelé a fa korhadásának főokozóiul tekintettek. A cserző-anyagok a fa műszaki tulajdonságaira alig birnak fontossággal. Az elillanó olajok és a gyanták kisebb-nagyobb mennyiségben a fenyvek fájában jönnek elő, és az említett irányban kiváló szerepet játszanak. Az említetteken és a fa használhatósága szempontjából kevésbbé fontos más szerves anyagokon kivül a fanedv, de különösen a sejtfal szervetlen vegyeket is tartalmaz, melyek a fa elégetése alkalmával mint hamu visszamaradnak. Ezek összesen, átlagosan suly szerint csak 1/2 %-ot tesznek.
Fanövekedés
az élőfának növekedése magasságban, vastagságban és köbtartalomban. A magassági növekedés az ugynevezett csúcshajtás által történik. A fa csúcshajtása egyenes folytatása a törzsnek és télen át a csúcsrügygyel van betetőzve. Ebből a rügyből tavaszszal uj csúcshajtás keletkezik, mely megint rügygyel záródik tetején, de némely fanemen a (p. tölgy) fiatal korban még ugyanazon évben - Szent-Iván nap táján - kifejlődik az u. n. másodlagos csúcshajtássá. A fenyők rendesen fiatal korukban is csak egy csúcshajtást eresztenek évenként, épugy mint a lombfák is élemedett korukban, s egy részük fiatal korában is. A csúcshajtásnak és ágaknak oldalrügyeiből évenként uj ágak keletkeznek. E szerint a fának végre ágakkal tul kellene magát terhelni, ha azok mind megmaradnának. Azok az ágak azonban, melyek a korona belsejében vagy alsó részén a többiektől visszamaradnak és elegendő világosságot nem élvezhetnek, ennek hiányában elvesznek. A fa leveti őket s nyomukat szépen behegeszti, héjjal befödi. Igy tisztul meg a törzs alsó ágaitól, kiváltképen a zárt erdőben. Ennek következtében a fa koronája a napfény után törekedve mind magasabbra emelkedik és a törzs ágtalan része mind hosszabb lesz. A vastagsági növekedés azáltal történik, hogy a fatest és kéreg közt lévő, szaporodásra képes sejtekből álló és a fatestet körülvevő sejtrétegből, a kambiumból, minden évben egy uj faréteg képződik a fatest felületén, mely azt palástszerüleg burkolja be (fapalást) és egyszersmind ugyanabból a gyarapító rétegből a héjhoz is csatlakoznak u. n. háncssejtek, ugy hogy évenként a héj is uj réteggel gyarapodik. Az egy évben képződött fapalást a fa keresztmetszetén, mint évgyürü (l. o.) jelentkezik. Nemcsak a törzs, hanem minden ág is egy ily évgyürüvel gyarapodik a keresztmetszeten évente. A fa magassági és vastagsági növekedésének eredménye a tömegnövekedés, vagyis a fa tömegének évi gyarapodása. Megjegyzendő, hogy e növekedéssel szemben áll minden fánál egy kevés apadás is, t. i. a levetett ágak és lekopott kéreg tömege. Vén fáknál ezekhez járul gyakran a csúcs elszáradása és levetése, sőt a fa belsejének korhadás által bekövetkező tömegvesztesége is.
A fának mind magassági és vastagsági, mint tömegnövekedése, t. i. évi gyarapodása eleinte csekély, de minden évben jelentékenyebb összegü lesz, bizonyos korban eléri tetőpontját (delel), s azután - lassubb menetben, mint ahogy emelkedett - apadni kezd. A magassági növekedés teljesen meg is szünik, jóval (tölgynél, több száz évvel) azon kor előtt, ameddig a fa általában megélni képes; ellenben vastagsági növekedése a delelő ponton tul lassabban apad, és életképes fánál sohasem szünik meg, legfeljebb közvetetlen a halál előtt. Igy tehát a tömeggyarapodásnak is folyton, bár lassuló menetben, folytatódni kellene a fa elhalálásáig; de az ágak elszáradása, a csúcs elvesztése és a belsejében fellépő korhadás által támadott veszteség nagyon öreg fáknál eléri, sőt tul is haladja a fa vastagodása által való tömeggyarapodást, ugy hogy nem ritkán áll be ily fáknál az az eset, hogy magasságukban és tömegükben évenként többet veszítenek, mig az öregségi elgyöngülés, ártalmas befolyások és táplálkozási nehézségek folytán a halál be nem következik. Végre megemlítjük azt is, hogy a fatömegnek és tényezőinek gyarapodására feltünően kedvezőtlen befolyást gyakorolnak a bő magtermések, melyek évében sokkal vékonyabb évgyürük képződnek, mint más években. Igen jól észlelhető ez azoknál a fanemeknél, melyek ritkán, de akkor bőven teremnek magot. Ez a Borggreve által észlelt jelentés támogatja a régi erdészeti irók ama nézetét, hogy a F. delelése és a magtermőkor beállása között csakugyan élettani összefüggés van.
A legbujább fatenyészet a téritők közt van, ahol sajátos fajok őserdőkké zárkóznak. Ilyenek a pálmák, kutyatej-, csálánfélék, Metastoma-, Melia-, Sapindus-, mályvafélék, hüvelyesek, szapoták, khininfélék fái. A szubtropikus égövet az örökzöld mirtuszok, babérok és a proteák, a melegebb mérsékeltet örökzöld tölgyek, gránátfák, narancs-, citrom-, olaj-, füge-, mirtusz- és babérfák jellemzik. A hidegebb mérsékelt égövben a lombhullató fákhoz (tölgyes és bükkös erdők, a hárs, szil, kőris, nyár és füz) már tűlevelü erdők is csatlakoznak. A szubarktikus övben a lombhullatók elmaradoznak s a tűlevelüek uralkodnak. A tölgy, hárs, kőris, juhar és bükk Svédországban a 64. fokon tul nem tenyészik. Ezen tul már csak fenyvek sereglenek erdőkké, a 71 fokig nyiresek uralkodnak, közben-közben éger és füz. A tenger felszine fölé való emelkedéssel is hasonló elmaradozás mutatkozik. Az Andeseken még 94 m.-rel a hó határa alatt is van fa; 2825 méterig még viaszpálma is van. A Himaláján, ahol a hó határvonala 4048 és 4080 m. közt van, még 3766 m. magasságban tölgyes és fenyves diszlik. Hasonlóképen van Mexikóban. Az Alpokban a fatenyészet felső határa 1570 m., a Kárpátokon 1450 m., holott a Pireneusokon még 1883 m. Ellenben az É-i szélesség 68° alatt fölemelkedő Szulitjelmán, Lappföldön a jegenye fenyő-tenyészet felső határa alig 188 m.; egyes nyirfa még 376 m. magasságban nő. L. Növényföldrajz. A fák, midőn seregesen erdőt alkotnak, a klimára, valamint az időjárásra is mérséklő hatást gyakorolnak. Árt a fáknak a vihar meg a szélvész, a hófuvás, a villám, valamint a kemény hideg is.
Betegségei.
A csúcsaszály, a héjhasadás, gyökérfulladás, héj-aszás, talajmérgezés, héjfeslés, lombvesztés, a faüszök, farák, fakosz, fahimlő, farühe, a rozsda, mézharmat, a rothadás, korhadás, redvesedés, sárgaság, mézga- és gyantafolyás, aszály, elvizesedés, a kéregnek felhasadozása. A fa korcsai: a csomor, a bábaseprő meg a gubacsok. A fák tenyésztése: fa, ág, kéreg, lomb, virág, gyümölcs és mag érdekéből, valamint kémiai alkotórészek (terpentin, cukor, kaucsuk, balzsam, alkaloid) miatt az erdei és kerti gazdálkodás feladata. A fák ismeretét a dendrologia adja elő, az élet jelenségének megfigyelésére és kisérleti kipuhatolására pedig a fáskert vagyis arboretum szolgál.
A fa életkora.
A fák nagysága és kora, mint az állatoké, meghatározott, melyet tetemesebben csak ritkán haladhat tul. A fának matuzálemi életkoráról szóló hagyományok (a sárkánypálma Orotaván 6000, a baobab 5000, Bujukdere platánusa 4000 esztendős stb.) kevésbbé megbizhatók, de a ciprus (Cupressus fastigiata) meg a tiszafa életkorát 3000-re, a szelid gesztenyéét, mocsárfáét, meg a libánoni cédrusfát 2000-re, a jegenyefenyőét 1200-ra, a nagyobbiklevelü hársfáét 1000-re, a havasi fenyőét 500-700, a rozmafenyőét 600-ra, a répafenyőét 570, a fehér nyárfáét 500, a bikkfáét 300-ra, a magas kőrisfáét 200-300, a gyertyánfáét 150 esztendőre meglehetős bizonyossággal becsülték.
A fa műszaki tulajdonságai. Vannak ezek közül olyanok, melyeket érzékeinkkel észlelhetünk, amelyek a fa anyagi állapotát jelzik, és amelyek mekánika-technikai alkalmazásban érvényesülnek, u. m. a fa szine, fénye, finomsága, rajza és szaga; továbbá a fa sürüsége, fajsulya, viztartalma, aszása, keménysége, rugalmassága, szivóssága, hasadékonysága, hajlékonysága és képlékenysége, szilárdságai, tüzhatása, hővezetése és tartóssága. Az egyes tulajdonságokról részletesen l. az illető külön cimek alatt.
A fa feldolgozása
alatt a döntött fának egyes - leendő alkalmazásának megfelelő - darabokra való felosztását értjük, melyet a favágó az erdőn végez. A fatermelés ezen része a legfontosabb, mert legnagyobb befolyást gyakorol az erdőjövedelemre és a kezelőtiszt közvetlen közreműködését is megkivánja. Hogy u. i. az erdők ugy az erdőbirtokosnak, mint a lakosságnak igényeit kielégíthessék, szükséges, hogy azok kihasználásánál a nyerstermény alkalmasságát minden irányban jól megvizsgáljuk és a talált eredmény szerint azután arra fordítsuk, ami legjövedelmezőbbnek mutatkozik, de amellett egyuttal a lakosság szükségleteit és kivánságait is szem előtt kell tartanunk. A fa feldolgozásánál tehát kiválóan a kereskedelmi szempont irányadó. A második főszabály, hogy lehető sok műfa idomíttassék, azaz, hogy nyersterményünket mint műfát igyekezzünk értékesíteni, mert mindig drágábban adhatjuk el, mint a tüzifát. Ezen feladatnak azonban csak ugy felelhetünk meg teljes mértékben, ha ugy a nagy fapiacok, mint a környék fafogyasztó iparágainak szükségleteit is ismerjük. Aszerint amint a gazdaság - akár azért, hogy a fa más célokra nem alkalmas, akár pedig a kereslet hiánya miatt - inkább csak tüzifa-termelésre van irányozva, v. ellenkezőleg a műfa a különböző iparágaknál nagy kelendőségnek örvend s a vágásokban található is: a feldolgozási munka fontossága változást szenved. Első esetben u. i. minden fa egyszerüen a szokásos tüzifa-választékokra daraboltatik fel, holott a második esetben majd minden törzsnek, sőt egyes részeinek is jövendőbeli alkalmazása fölött külön-külön kell dönteni s az idomítást vagy feldolgozást aszerint teljesíteni. Ez utóbbi esetben tehát különösen a szellemi munka kiválóan fokozhatja az erdőjövedelmet.
A fa értékesítése.
Az erdőgazdának két oly körülmény van hatalmában, melyek az ár alakulására elhatározó befolyással birnak, t. i. az eladásra szánt fának állapota az eladás alkalmával és az áruba bocsátás módja. A) Az értékesítés nemei a fának eladáskori állapota szerint lehetnek: 1. A feldolgozott fa eladása. A fát az erdőbirtokos leggyakrabban feldolgozott állapotban adja el, a fa döntését és feldolgozását saját munkásaival foganatosítván. 2. Tövön való eladás alatt a fáknak állva, vagyis lábon való eladását értjük. Emellett vagy az egész vágást egyben, vagy pedig több részre, ugynevezett nyilásokra felosztva, vagy pedig törzsönkint adjuk el. 3. Bérletszerü fogadás rövidebb-hosszabb időre szóló szerződések alapján, mely módot tévesen erdőbérbeadásnak neveznek. Ez alatt az értékesítés azon módját értjük, midőn valamely erdőterület fatermése több évre, azaz valamely rövidebb vagy hosszabb időszak évi vágásaiból kikerülő összes fa, bizonyos évenként fizetendő összegért adatik el, v. pedig, ami szokásosabb, ezen összeg évenkint állapíttatik meg az átvett termények mennyisége után, bizonyos, egységi árak szerint, melyek vagy előre s egyszer mindenkorra megállapíttatnak, vagy a fapiaci árak hullámzásainak megfelelően vétetnek számitásba. Ez is tehát a tövön való eladás egy neme, csakhogy a fennebbitől abban különbözik, hogy itt esetleg nemcsak a vágásra már érett, hanem a csak évek mulva vágás alá jövő fa is áruba bocsáttatik. Az eladásnak ezen módját különben a már raktározott, tehát a választékok szerint kitermelt fának értékesítésére is alkalmazzák. B) Az értékesítés nemei az árubabocsátás módja szerint. Bármilyen legyen az eladandó fának állapota, az árubabocsátás háromféleképen történhetik, ugymint árszabály szerint, árverés utján, vagy közös megegyezés alapján. 1. Árszabály szerint. Ez alatt a fának az erdőbirtokos által megszabott árak szerint való eladását értjük. Lényegéhez tartozik az is, hogy a vágás terményei sohasem egy tömegben (en bloc), hanem mindig csak részletekben (en détail) adatnak el. E mód tehát kizárja az egész vágások eladását, de megengedi az egyes álló fákét. 2. Árverés utján. Az árverés lehet irásbeli és titkos, v. lehet szóbeli és nyilvános. A szóbeli árverést egyébiránt lehet az irásbelivel is egyesíteni, mely esetben a beérkezett és lepecsételt titkos ajánlatok csak a szóbeli árverés befejeztével bontatnak fel, s ha a titkos ajánlatok közt valamelyik többet ajánlott, mint a szóbelileg legtöbbet igérő, akkor annak adatik a tárgy. 3. Alku utján való eladásnak nevezzük azon módot, midőn az eladó egyszerre csak egy vevővel lép érintkezésbe és kölcsönös követelés s ajánlás, vagyis alkuvás utján köttetik meg a vásár. Itt tehát eladó és vevő közösen állapítják meg az árt. Ennek akkor van leginkább helye, midőn az erdőbirtokost a viszonyok egész vágható állaboknak, elemi csapások, v. rovarok által megrongált erdőknek, v. egész erdőtestek több évi fatermésének eladására kényszerítik, mivel ily nagy tömegek átvételére keresni kell a vállalkozót, tehát hiányzik a kivánt verseny. Ide tartoznak azon esetek is, midőn bánya- v. más ipartársulatok szükségletének hoszszabb idő alatti kielégítéséről van szó. A 2. és 3. alatti esetben az értékesítés rendszerint adás-vevési szerződés kötésével kapcsolatban történik. A F. bőven leirva található Szécsi Zs. Erdőhasználatában, 2. kiadás 1894.
Fakereskedelem.
A fa a fejlett közlekedési viszonyok mellett mai nap nemcsak helyi és országos, hanem világforgalmi cikket is képez, noha csekély fajsulyából származó nagy térfogata folytán és alacsony egységi árral biró árucikk létére magas szállítási dijtételeket nem bir meg. Valamely ország közgazdasági állapotára nem annyira bel-, mint inkább külforgalmának nagysága nyujt tiszta fogalmat, és igy a fa közgazdasági jelentőségének kimutatására annak külforgalmát mutatjuk be. Magyarország erdőkben tudvalevőleg igen gazdag. Ezeknek az erdőknek többé-kevésbbé okszerü kihasználása az ország közlekedési viszonyainak rohamos fejlődésével most már szintén erőteljes továbbfejlődésnek indult. Amig még a közel multban is az államkincstár iniciativájára volt szükség a faanyag jobb értékesítése kedvéért fürésztelepek fölállítására, addig ma már a magánvállalkozás is nagyban érdeklődik az erdeinkben levő fatömegek kihasználása iránt, s egyszer-smind az erdei utépítés valamint a régi utak fejlesztése terén folytonos előrehaladás észlelhető, nemkülönben a mekanikai szállitási eszközök is több tért foglalnak, minek folyománya a fa tőárának folytonos növekedése. Hazánk fakereskedelme főként kiviteli. Az 1891. évi nyers és félkész faáru kivitelének értéke 56,73 millió, a behozatal pedig 12,6 millió korona volt, mely utóbbi összegből azonban 3,5 millió korona tranzitó árura esik, amennyiben ilyen értékben dongát hoztak Boszniából. Magyarország fájának legnagyobb vevői Ausztria, Francia-, Német- és Olaszország. Tetemes mennyiségben viszünk még ki Nyugat-európa egyéb országaiba, a Balkán félszigetre és Kelet felé. Behozatalunkat többnyire Ausztria födözi a kitünő minőségü galiciai lucfenyővel és a stájer vörösfenyővel.
Fakereskedelmünk leginkább vasuti szállításokra szorul. Egy része azonban a szállított faanyagnak ujabb időben mindinkább fokozottabb mértékben Fiumén át hajóval megy a különböző országokba. Fakereskedelmünkről fogalmat ad a következő táblázat, 1891-ből, hol a főbb árucikkek forgalma ki van tüntetve:
Az európai fakereskedelem fontosabb országai Svédország és Norvégia, azután Oroszország és Ausztria-Magyarország. Főbb fafogyasztó országok Anglia, Német-, Francia- és Olaszország, valamint Belgium és Hollandia. A tengeren tuli országok közül Észak-Amerika és Kanada, Mexikó és Brazilia, továbbá Kelet-India és Ausztrália hoznak fát Európába. Az Európába hozott fa értékéből 70 millió korona esik az Egyesült-Államokra és közel 100 millió Kanadára. Egyes országok fatermelési és fogyasztási viszonyai a 80-as évek végéről származó adatok szerint következőleg alakultak:
A kereskedelemben előforduló félkész faárukat minőségük szerint osztályozzák. Az osztályozás változik az áru neme szerint. Igy p. fenyőfánál van A. és B. osztályzatu fa és selejt. Másutt pedig van I-ső, II-od és III-ad osztályu. A francia dongáknál van: válogatott áru (prima choix), jó selejt (bon écart) és rossz selejt (mauvais écart) stb. A F.-t pontosan meghatározzák az u. n. fakereskedelmi szokványok.
