Dácia
Dácia, a római császárság idejében annak a területnek neve, mely a mai erdélyi felföldön, fel a radnai hegységig, keleten a Hargitáig terjedt s a mai Krassó-Szörény vármegyét s Kis-Oláhországot foglalta magában. D. hegyeit legelőször J. Coesar említi, azt állítván, hogy a hercyni erdő a dákok és anartok határán a Dunától balra fordul s nagy terjedelmével számos nép területét érinti. A Kárpátokkal még a Tiberius korában szereplő Strabo sincs tisztában s ő is mint Julius Caesar a Kárpátokat a hercyni erdő egyszerü folytatásának látja; ami nála annyival feltünőbb, mert különben a dákok és géták történetére, vallási és miveltségi viszonyaira igen becses felvilágosításokat közöl. Sőt Strabo helyrajzi tájékozatlansága odáig terjed, hogy a Marost a Tisztától nyugatra egyesíti a Danubiusszal, a Parisus (Tisza) pedig szerinte is, mint Herodotosnál, a Skordiskek közelében a hegyekről lehaladtában éri el az Istert, vagyis az Al-Dunát. Florus sem tud sokkal többet D.-ról, jóllehet Augustusnak a pannonok, szarmaták és dákok ellen viselt harcaiban részt véve, azokról közvetlen tapasztalatait irhatá meg. Azon feljegyzése azonban, hogy a szarmaták a síkságon kóborolnak, mig a dákok a hegyeket lakják, Dácia domborzati alakzatáról némi homályos fogalmat mégis nyujthat. Plinius Historia naturalisában a Dunától északra eső területek domborzatáról már helyesebb értesüléssel bir, bárha a Kárpátokban ő is a hercyni erdő folytatását látta s tulajdonképen a Közép- és Erdős-Kárpátokkal foglalkozik, oda fenn a Tisza és Maros között jelölve meg a sikságról elüzött dákok hazáját és menedékhelyét.
D. első szabatosabb leirója Cl. Ptolemaios (Kr. u. 150), bár ő sem nyerhetett távoli lakóhelyén, Alexandriában az akkoriban éppen virágzása tetőpontjára emelkedett tartomány hegy- és vizrajzáról részletesebb és alaposabb értesülést. Ptolemaios szerint D.-t jóformán minden oldalról természetes határok körítik, u. m. É-on a Dnieszter felső folyása és a Kárpátok vonala, nyugaton a Tisza, délen a Duna, keleten részben a Prut s azontúl a Dnieszterig vont mesterséges határ. D. első térképi ábrázolását az ugynevezett Peutinger-táblákon láthatjuk. A térkép a legnépesebb területeket s a Dunától kiágazó három utvonal erődítvényeit sorolja fel. A rajta előforduló 45 helynév s a fő útirányok kitüzése D. helyrajzának megbecsülhetetlen adalékává teszik, melyet sok tekintetben kiegészít a IX. sz.-ban Ravennában egy ismeretlentől szerkesztett s azért «ravennai névtelen» cim alatt emlegetett kozmográfia, mely öszszefüggésben fogyatkozásai s hibás folyónevei és tipográfiája dacára D. helynévtárához mégis adalékul járul s egyuttal arról is tanuskodik, hogy a Peutinger-táblaénál ifjabb keletü mintáról származik.
A legujabb korig menő történelmi és archeologiai vizsgálatok eredménye gyanánt, ha a telepek elhelyezését, főleg a tulajdonképéni erdélyi felföldre osztott katonai állomások egymásutánját a hadi utak irányát és kapcsolatait mérlegeljük, könnyen szembeötlik, hogy voltaképen az Érchegység képezte D. magvát s az egész hadi rend és elhelyezkedés ahhoz alkalmazkodott. A tartomány uthálózata az Al-Dunához irányulván, a mai Rajnánál (Lederata) füződött a nagy birodalmi uthálózatba. Odább keletre a Cserna torkolatától, vagyis a mai Orsovától indult a második főutvonal, mely az előbbivel a tartomány fővárosához nyíló mellékvölgy torkában, Zsuppánál (Tibiscum) egyesült. Jóval keletre az Olt mentén Oescustól nyerték kapcsolatukat Mézia, Trácia, szóval a Balkánvidék. Mindezen utak a Maros terén az aranyhegyek kulcsául szolgált Apulumnál (Gyulafehérvár) összpontosultak, jelezve: hogy oda helyezkedett az összes közgazdasági s ezzel kapcsolatos egyéb érdek. A D.-ba szolgáló sztrategiai ut nyilvánvalólag az Érchegység szolgálatára van rendeltetve s északkelet és kelet felé csak annyiban ágazik szét, amennyiben az aranyvidék védelmére előretolt hadállások s a külső területekről benyiló hegyszorosok őrizete igényelte.
Felosztása.
D. épp ugy, mint a többi provinciák városi kerületekre (civitates) oszlott. E városok (colonie, municipia) közigazgatási és jogszolgáltatási hatáskörrel birtak a külön jelvényekkel, térképekkel (es, forma) kijelölt territorium, vagy regio határain belül épített vicusok és castellumok felett. Kezdetben nagyobb községek és városok gyér volta miatt a fora és conciliabula nevü gyülhelyeken eszközölték a vásárokat, a törvénykezést, katonaállítást. És ekkoriban a tartományi kormányzás is oly kisszerü vala, hogy Kr. u. 129., tehát a teljes letelepítés után 20 év mulva csak két kerületre (Dacia inferior és superior) oszlik s csakis 168-tól mutatható ki a hármas felosztás, mikor M. Claudius Fronto legatus Augusti pro pretore trium Daciarum et Moesie superioris ti tulust visel (Corpus Inscriptionum latinarum III. köt. 1457). E három kerületből a mai erdélyi felföldre kettő esik, t. i. az északi, Dacia Porolissensis, mely a Kolozsvártól északra eső területet ölelte fel; Dacia Apulensis a Marosvidék és a harmadik Dacia Malvensis az Olttól nyugatra a mai kis Oláhországból állott. E három tartományi kerület külön közigazgatással birt s a konzuláris kormányzónak helyettesei a legatus propretor, vagy ennek hiányában a procurator volt. A D.-i helytartóság kezdettől fogva a legtekintélyesebbek közé tartozott s a megbizatás leteltével rendesen konzuli cim járt vele. Kezdetben Sarmizegethusában székelt a helytartó, de Apulum koloniává emelkedése után (179/180) nagyon gyakran keresik fel a sokkal enyhébb fekvésü, a természettől jobban megáldott környezetü katonavárost s ott szerepelnek 239-ig Sarmizegethusa metropolissá emeltetéséig. D. három tartományi kerületében összesen 8 helyhatósági joggal felruházott kolonia fejlődött ki a Trajanus által koloniává avatott Sarmizegethusa mellett. Igy a Provincia Porolissensisben Porolissum, Napoca, Potaissa; a provincia Apulensisben: Apulum, Sarmizegethusa, Transdierna (Orsova); a provincia maluensisben: Drobeta (Turnu Severin) és Colonia Maluensis (Celei). Az északi vidék központi városából, Porolissumból a közigazgatási hatóságok, az utolsó időszakban a polgári jellegü s a támadások tűzvonalától mentesebb Napocaba helyezkedtek át s Porolissumra a határvédelem nehéz feladatai maradtak.
Lakossága.
Trajanus a kettős háborutól iszonyuan megtizedelt s a dákok önkéntes kivándorlása közben még jobban megapadt tartományt a világ minden részéből ideparancsolt lakossággal sietett elárasztani; miután akkoriban a rohamos kitelepítések Itáliát is annyira meggyéríték, hogy könnyen nélkülözhető népfelesleggel már nem rendelkezett. A bányavidékre irányulván a gyarmatosítás legfőbb érdeke, oda azon kor legügyesebb bányásztörzsei, u. m. a delmaták leginkább a mai Salona vidékéről (ex municipio Splono) és a mai Epirus táján Apollonia (Valona mellett), Dyrrachium (Durazzo) hellen emporiumok hatása alatt elgörögösített pirusták kerültek. Utóbbiak Verespatak körül, de főleg Verespatakon oly túlsulyban valának, hogy ezt «Vicus Pirustorum» melléknéven is irták; előbbiek Ampelumban képeztek külön negyedet. Velük együtt erősen képviselve vala a görögség is olyanannyira, hogy a közokiratok egy részét görögül irhatták s Verespatak neve görögös alakjában («Αλβουρνοζ μεγαλη») is fenmaradhatott, hiven illusztrálva azt az élelmességet, melylyel a bányászatból keletkező üzleteket hasznukra tudták fordítani. De a dákokat sem irthatá ki a római hadsereg s az itt rekedt dákság kénytelen-kelletlen beletörődött az uj viszonyokba, sőt utóbb nevének latinosulásával tetszeni is kivánt. E sokféle népelem közt a legfüggetlenebb elemet ugy látszik a kisázsiai és szír népek (Commagene és Doliche város bevándorlottjai) s a görögség képezte; a pirusták pedig oly alárendelt tényezői valának a bányásziparnak, hogy ha számuk még oly túlsulyba hozta is őket, nyelvük általánosítására képteleneknek kell őket nyilvánítanunk s következőleg a mai román nyelvet tőlük származtatni még akkor sem lehetne, ha állna is az a históriai lehetetlenség, hogy a népvándorlás annyi fergetege, az egymást vérbefulasztó, megsemmisítő népelemek örökös váltakozása dacára a Dáciában ennyiféle népelemből összeverődött római alattvalók a magyarokig fenn tudták volna magukat tartani.
Története
Dácia legrégibb lakosságul Herodotos az agatirszeket (l. o.) mondja. Utánuk a Burivista alatt egyesült dákok tünnek fel a történelem szinpadán, aik az Augustus idejében bekebelezett Mézia pusztításával a császár haragját is magukra vonták. Augustus nem sok sikerrel küzdött ellenük s Tiberius kormányát nyiltan vádolák, hogy nem törődik a dák és szarmata támadásokkal. Nero idejében Tiberius Plautius Silvanus Aelianus, Mézia helytartója két légiójával a Duna egész vonalán rendet tud tartani s tekintélye még a Dnjeper melléki scithákig is elhat. A Nero halála után kitört belvillongások lekötvén a légiók egy részét, a roxolanok, bastarnok, dákok, szarmaták napról-napra növekvő vakmerőséggel nyugtalaníták Méziát s egy ilyen portyázásnál Gaius Fonteius Agrippa helytartó is elesik. Vespasianus figyelmét az Ázsiában duló háboruk kötötték le s a kiürült birodalmi pénztár lehetetlenné tevé a határőrség megfelelő szaporítását. Kénytelen vala tehát csapatáthelyezésekkel támogatni Mézia helytartóját s a drávavölgyi haderőt Carnuntum (Deutsch-Altenburg) és Vindobonába, a dalmáciait pedig a Kerka és Cettinától a Duna felé vezénylé s Méziában a megbizhatatlan nemzeti csapatokat feloszlatá. Csakhogy a dákok uj királya, Decebal a szomszédos törzseket is magához vonva, még nagyobb erővel csap Kr. u. 86. Méziára. Domitianus császár hamarosan a hely szinére sietett, Mézia uj helytartóját, Julianust állítá a hadsereg élére, aki Dáciába nyomulva az ismeretlen fekvésü, de Karánsebes táján keresendő Tapaenál Decebalt meg is verte s már Sarmizegthusát fenyegette, amikor hire futamodott, hogy a minden hihetőség szerint a dákok által felizgatott markomannok, quadok és jazygok Pannoniába rontottak s ott a LEG XXI RAP(ax)-ot felkoncolták. Domitian a két veszedelem közül a távolabbtól sietett szabadulni s Decebáltól súlyos feltételek alatt békét nyerve, minden figyelmét a pannoniai harctérre összpontosította, hol ő és utóda Nerva nagy véráldozattal végre a rendet helyreállították. Decebal maga is érzé, hogy a helyzet kényszerítő hatalma alatt megnyert béke tartós nem lehet s a természettől is jól megerősített D. összes átjáróit uj erődítésekkel igyekezett hozzáférhetetlenekké tenni. Nagy előrelátással a béke egyik pontjául szakképzett építészek, mérnökök, tisztek kikölcsönzését tevé s bámulatos ügyességgel tudá az érdekközösség szálait a szarmát lapály törzseinél terjeszteni. Szerencsétlenségére a Nerva által Kr. u. 97. adoptált Trajanusban végre a Nemezis őt is utolérte.
Alig foglalja el Trajánus 98-ban a császári trónt, a dunai határra siet s látva, hogy a dákok folyvást hadi készülődésekben sürögnek s felismerve Decebal merész terveinek veszélyességét, már a birodalom tekintélye érdekében is véget kivánt vetni annak az örökös izgalomnak, melyet Decebal fenyegető mozdulatai, lázító szövetkezései a Duna mentén támasztottak. Kr. u. 100-ra átmenőleg tehát szépen elkészítteté a Vaskapu-szoros sziklautját és 101 március idusán a harctérre indult. Tapenál került elhatározó ütközetre a dolog, hol Decebal kétségbeesett védelme dacára vesztes lőn. Trajanus az elfoglalt terület rögtönzött erődeiben elszállásolva hadait, Rómában telelt, mialatt a dákok a visszamaradt sereg szétrobbantásával próbálták feléjük hódítani a szerencse csillagát. Mind hasztalan s Trajanus 102. már a fővárosba vezető Bisztra völgyén ujjítá meg a támadást s Decebal nyomról-nyomra tovább üzetve, végre békéért könyörgött. A főváros római helyőrséget kapott és Trajanus méltó büszkeséggel kezdte viselni a Dacicus melléknevet.
Decebált azonban nem semmisíté meg teljesen e hadjárat s alig ocsudott fel a vereségek kábultságából, már a bosszu terveihez fogott. Ügynökei ismét szítani kezdték mindenfelé a lázítás tüzét s akik önként nem kinálták segítő jobbjukat, azokat erővel is szövetségbe kényszeríté. Igy a jazygok ott a Tisza-zugban a pannoniai őrség teljes tüzvonalából nem fogadván el a szövetkezés kockázatát, csakhamar érezni kezdték Decebal fenyítő kezét. Trajanus szövetségeseinek bántalmazásáért hadüzenettel felelt. Decebal hasztalan próbálta kiengesztelni a haragra lobbant császárt, ki 104-ben Rómát elhagyva, 104-105. Méziában személyesen ellenőrizé a mozgósítást s Apollodorus által Drobetánál (Turnu Severin) a hadműveletek nagyobb biztonsága okáért a Dunát áthidaltatá. A 3970 római láb (1056,72 méter hosszu) hatalmas hid 20 kőoszlopának roncsolékai csekély vizállásnál ma is eszrevehetők. És Decebal ellenállásának fokozódott szivósságával számolva, az első háboruban részt vett 4 légiót még hárommal erősíté meg. A tulerő fellépése megtette hatását a barbároknál is, kik közül a jazygok, szarmaták Decebal csábítgatásai dacára a rómaiakhoz csatlakoztak. A kétségbeesett Decebal orgyilkosokkal próbált kérlelhetetlen ellenfelétől szabadulni, ami még jobban elkeseríté Trajanust. A támadás több oldalról történt s mig a derékhad a Morava torkolatától Viminaciumtól (Kosztolácz) egyenesen a főváros ellen vonult, Hadrianus a Legio I Minerviával s a nagy hihetőség szerint Dorostorum és Troesmisből felvett csapatokkal a vöröstoronyi szoroson hatolt be. Decebal elvesztve fényes királyi székhelyét, utolsó mentsvárában is bekerítve látván magát, az üldöző lovasság szemeláttára kardjába ereszkedik, mig főbbjei méregkelyhet ürítve szabadulnak az elviselhetetlennek hitt szolgaságtól. A Sargetia (Szilágy) folyó medrébe rejtett királyi kincs is a győzők kezébe jut s Trajanus Kr. u. 106 késő őszén megtartja kápráztató diadalmenetét. Akkora volt az öröm, hogy 123 napig tartó ünnepeken ujjong a római nép, tizezer gladiátor mulattatá a világ minden részéből egész Indiáig Rómába sereglett tisztelgőket, emlékérmekkel hirdetve a diadalt és maga Trajanus is Nikopolis városát alapítja annak örömére. De legbecsesebb nyilvánulása vala a lelkesedésnek a Forum Romanumon Apollodorus által 29 paroszi márványtömbből felállított s 186 domborművével az első és második hadjárat változatos jeleneteit szemléltető, maig létező Traján-oszlop.
A félelmes dák szomszédság megsemmisítésével Dácia betelepítése kezdődött. A munkálat szakaszonkint és oly gyorsasággal haladt, hogy 110-re már a hadi utnak Kolozsvár körüli részlete is járható volt s a mérföldmutatók az akkorra jobbadán dák romokon, v. sztrategiai pontokon emelt várak és telepek távolságait készen felmérve hirdették s 110. D. Terentius Scaurianus (legatus Augusti progretor) a dák főváros helyén Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegethusa alapján ünnepélyesen leteheti. Trajanus fényes hadi sikerei, haderejének megsemmisítő tulereje annyira elrettentették a határon kivonult dákokat és szövetségeseiket, hogy a tartomány pacifikációja zavartalanul folyhatott. A határokat azonban mindenütt ellenséges elemek rajzották körül. A Duna-Tisza közén jazygok; az északi és keleti széleken a kiszorult dákok, roxolánok, a Kárpátokon kivül a karpok és már rokon népek szorongtak, ugyszólva a jelszót várva, hogy készen tartott fegyvereiket a távol idegenben melegházi növényként tengődő rómaiság ellen fordíthassák. És Dácia már előretolt helyzeténél fogva sem forrhatott szorosan oda a Duna vonala megett maradt birodalmi törzshöz s örökösen ki volt téve az elszakadás veszélyének. És alig is volt tartós része a béke áldásaiban. A szarmatákkal már az okkupáció után összeütközésre került a dolog. Hadrian alatt (117-138) a jazygok a roxolanokkal oly heves támadást intéznek, hogy a császár a kelet felől támadó roxolan királytól évi dijjal váltja meg a békét, csakhogy a jazygokkal, kiket Marius Turbó, Dácia és Pannonia együttes helytartója fékezett meg, annál könynyebben végezhessen. A veszedelem és rémület azonban akkora vala, hogy Hadrian már-már ki akará üríttetni Dáciát is, mint tevé Assziriával, Mezopotámia- és Arméniával, sőt a nagyszerü dunai hid lehordatásával is foglalkozott, amit ugyan sokan Trajanus iránti irigységre magyaráznak. Hadrián hátralévő évei mindazonáltal elég békességben folytak le s a nyugtalanság Antoninus Pius (138-161) kormánya kezdetén (139) ujult meg valószinüleg a kevésbbé benépesített keleti és délkeleti erdős végeken. E szerencsére idején elnyomott lázadási kisérlet ujabb hathatós ösztönül szolgált arra nézve, hogy ugy Antoninus Pius, mint utóda Marcus Aurelius (161-180) a városi elem erőstése által a tartomány konszolidációját siettették.
Ez a békés időszak a 167-ben kitört markomann háborukkal azonban hamar véget ért. A Pontus Euxinustól egész a Rajnadeltáig egymással kezet fogva, fegyvert ragadtak a határszéli habarok, mint a lacringek, burok, vandalok, victovalok, osok, bessek, roxolanok, bastarnok, alanok, peucinok és costobokok, kik aztán a karpokat és dákokat is magukkal ragadták. A védelem éle ugyan a szarmaták, a quadok és markomannok ellen irányult s a Duna völgyén Regensburgtól Szilisztráig kelle működni a római seregnek. A császári hadak balszárnyát Dácia és Mézia területén M. Claudius Fronto vezényelte, aki csak 168-ban nyomulhat Dáciába, hol azalatt az ellenséges portyázók mindent lángba borítottak. Oly váratlan és gyors vala a támadás, hogy a barbárság által legelőször körülrajzott aranybányavidék lakosságának alig vala érkezése féltettebb holmijainak elrejtésére s a szétrebbent bányászokból vajmi kevesen kerülhették ki a veszedelmet, miután az akkor elfalazott bányák egy része teljesen feledésbe ment s csak a legujabb korban hozta azok tartalmát ismét napfényre a szerencsés véletlen. A vöröspataki Szt. Katalin-bányában 1854. feltalált viasztáblák egyike 167 március 28-ról szól s ez egyuttal az összes eddig ismert viasztáblák közt a legfiatalabb keletü, ugyhogy a veszedelem kezdetét nyilván 167 ápril. v. május havára tehetjük. Ez elfalazott bányákon kivül jóformán Marcus Claudius Fronto cursus honorumát tartalmazó feliratunk végső sorai képezik a nehéz harcok irott emlékezetét. Eszerint a germánok és jazygok ellen 171-72. kelle síkra szállni valahol a Körös és Szamos vidékén ott éjszak felé a limes Dacicus vonalán s megszabadulásáért még Sarmizegethusa is feliratilag hálálkodik 172-ben patronusának és «fortissimo duci». A többi városok azonban majdnem megsemmisültek s évtizedek mulva ujulnak fel. Igy Napoca ( Kolozsvár) és Potaissa (Torda), mely Septimius Severus alatt virágzik fel. Apulum cannabéját Marcus emeli municipiummá s teljesen uj koloniát is telepít melléje. M. Claudius Fronto utódja Clemens, kiellen az északon lakozó dákok ismét követelőleg lépnek fel, pénzt és szabad letelepedést kivánva tőle. Ezeket a quadokkal kötött béke következtében Marcus Aurelius császár pénzén szervezett népszövetség verte ki, részben telepítéseket is eszközölve foglyaiból. Ekkor azonban az astingok lépnek fel hasonló követelésekkel Rhaus és Rhaptus vezerlete alatt a Clemens diplomáciai ügyességének köszönhető, hogy utóbb vejeiket, gyermekeiket kezességben hagyva a costobokok megfenyítésére eszközül ajánlkoznak. De a jutalomban valószinüleg csalódniok kelle, mert utóbb ismét Dácia ellen fordulnak. Csakhogy Clemenset leleményessége most sem hagyta cserbe, s a lacringok által háríttatja el a támadást, kéz alatt ezeket is az astingokkal semlegesítve. Igy aztán a lacringok is meghunyászodnak, sőt alázatos kérelmekkel járulnak Marcus elé, akinek feltételeit azután pontosan meg is tartották. Igy aztán lassankint Dáciában is helyreáll a nyugalom s a 167-175-ig számított első markomann háboruk borzalmainak vége szakad. A császár maga is nagyra volt diadalával s 176-tól Germanicus, 177-től Germanicus és Sarmaticus cimekkel vereti érmeit.
De a béke azért ujból rövid életü vala, mert annak feltételei a barbarokra is tűrhetetlenek valának, a birodalomra pedig szintén sulyos terheket róttak. A háboru ismét a Duna völgyéből indul ki s Pannonia és Dácia szenvedtek attól is legtöbbet. A támadás Pannoniára oly váratlan, hogy a két Quintilius, Pannonia legátusai kénytelenek sürgős segítségért folyamodni a császárhoz. Dáciában és az Al-Duna mellékén se volt kedvezőbb a helyzet. A császár tehát sebtiben fiát, Commodust nagykorusítva és meg is házasítva, 178 aug. 5. vele együtt besiet s Tarrutenius Paternus tábornokát jelentékeny haderővel előre küldi. A kocka tehát mindkét harctéren kedvezőre fordul s Ny-on a jazygok elválnak szövetségeseiktől, a vitézül harcoló quadokat pedig Tarrutenius Paternus keményen megveri. Hasonló szerencse kiséré Clemens és utódja Helvius Pertinax fegyvereit Dáciában, ugyhogy 179-ben az ellenségtől Dáciát és Méziát egyaránt megtisztítá s Dácia meggyérült helységeit 12000 szabad dák betelepítésével erősíti. A győzelmes harcok végét a nagy császár már nem érheté meg, mert 180 márciusában Vindobonában tábora közepén kiszenvedett s fia, Commodus a nagy véráldozatok kinálkozó gyümölcsei nélkül sietett a békét megkötni, csakhogy Rómába mielébb visszajusson.
E meggondolatlan lépés a birodalom ernyedtségének hitét éleszté fel a barbárokban, s ha Vespronius Candidus, Manilius Fuscus, de különösen Pescennius Niger, korának Septimius Severussal együtt legkitünőbb tábornoka, erélyükkel vissza nem riasztják, a minduntalan megujuló betöréseket meg nem torolják, a háboru tüze ismét lángra lobban. Nagy szerencsére Commodust a méregkehely nemsokára elszólítja a császári trónról s utóda Helvius Pertinax Dáciában töltött szolgálatai alatt szerzett tapasztalataival és vas erélyével fogott a helyzet javításához. De a szigoru fegyelmet sokalló pretoriánusok uralmának 85. napján őt is eltették láb alól. Ekkor a pannoniai légiók Didius Julianus gyámoltalan pénztőzsérrel szemben Septimius Severust kiálták ki császárul, ki teljes erélylyel fog Dácia elhanyagolt vámrendszerének ujjászervezéséhez s Méziában és Pannoniában is személyesen rendelé el a tartományok biztonságára vonatkozó reformjait. Szomoru fordulat áll be Caracallával (211-217), akinek trónralépése után megujulnak a markomannok és quadok határmozgalmai s csak évdijjal képes őket ismét lecsillapítani. 214. azonban a Közép-Duna vonalán megujul azért a háboru s ő is Carnuntumba teszi főhadiszállását, mint Marcus Aurelius, hogy a markomannok, quadok, jazygok szövetségét megtörhesse. Pannoniában rendre végez velök. A markomannokkal kibékül, a másik kettőt leveri és Dáciába siet, hol a dákok dulásait a Legio V. Macedonica és a Legio XIII. Gemina együttes erőfeszítései sem háríthatták el. Pillanatnyi szünet áll be, a dákok kezeseket adnak; de alig távozik Caracalla Tráciába, sorsára hagyván a tartományt, megujulnak a harcok s Maximinus trónraléptéig többé helyre sem áll a nyugalom. E bátor katona csakhamar megszabadítá a szerencsétlen tartományt a Caracalla halála óta rajta élősködő dák hordák garázdálkodásaitól.
III. Gordiánus idejében a karpok és gótok a Duna torkolatánál annyira tulsulyra jutottak, hogy Tyrast a Dnyeszter torkolatánál 235-ben felperzselték. A császár és apósa Méziába sietve, onnen rendezik Dácia határvédelmét, élénkítik a helyhatósági tevékenységet. Gordianus emeli Sarmizegethusát metropolissá s mint a Torma Károly Limes Dacicusában értelmezett nevezetes feliratból tudjuk (Corpus Inscript. Latin. III. 827), 239-ben még a limes Dacicuson kivül fekvő területek (regio trans vallum) is függési viszonyban állottak s a császárnak adót fizettek. Sajnos, nem sokáig érezheté D. Gordianus éltető, felemelő kormányát. Utóda, Philippus uralkodásának kezdő éveit e harcok töltik ki, aki csak tehette, Felső-Méziába menekült Dáciából. S a helyzet annyival nyomasztóbb vala, mert az előre törekvő gótok elől a karpok csakis Dáciába vonulhattak s tüzzel-vassal kénytelenek valának maguknak utat nyitni. Philippus személyesen sietett a szorongatott provincia segélyére s a germánokkal szövetkezett karpokat onnan kiverve, a határőrséget szaporítja, a vámrendszert megerősíti, Apulumot pénzverdével ajándékozza meg. Üdvös intézkedési pillanatra felvillanyozzák a sokat szenvedett tartaományt; Rómában a tanács 248. diadalmenettel ünneplé császárát. Philippus oly biztosra vette intézkedéseinek hatását, hogy a gótoknak kijáró segélypénzt is beszünteté. A hatás azonban éppen ellenkező vala; az anyagi kényszerüségükben végletekig vakmerő gótok Ostrogotha vezérük alatt Méziára vetik magukat, sőt Tráciába hatolnak s az ellenük küldött Deciust megverik. Decius látva, hogy katonáinak ernyedtsége okozta a vereséget, azokat elbocsátással akará büntetni, ami ujabb baj forrása leve, mivel a jobb erkölcsi érzületből kivetkőzött legionáriusok képesek valának az ellenséghez pártolva a gótok-, taifalok-, astingokkal egy sorban harcolni előbbi zászlóik ellen. Igy Ostrogotha még teljesebb győzelmet arat. Utódja, Kniva még nagyobb erővel készült fellépni. Ekkor a méziai légiók derék vezérüket, Deciust kiáltják császárrá általa remélvén a kétségbeejtő helyzet javulását, s bár Decius Philippust arról biztosítá, hogy amint Rómába juthat, önként leteszi a ráerőszakolt méltóságot, mégis háborura kerül a dolog s Mézia és Dácia helyőrsége uj császárja védelmére kénytelen fontos állásából kivonulni. Veronánál Philippus is életét veszti, fiát pedig utóbb a pretoriánusok Rómában gyilkolták le. Ez alatt a két őrizetlen hagyott tartomány a barbárok prédájává vált, ugyhogy Deciusnak nemcsak az egész tartományt kell ujból szerveznie, de még Apulumot, a XIII. légió főhadparancsnoksági székhelyét is ujra építteti s «Colonia Nova Apulensis» Kr. u. 250. Restitutori Daciarum méltán hálálkodhatik. Hanem a kitünő hadvezér és szervező szerencsecsillaga is épp oly hirtelen elhalványul. Kniva 70000 főnyi hordáit elébb Novetól és Nikopolistól elűzik, de midőn Philippopolis kirablását hegyi ösvényeken meg akará a császár előzni, azok hirtelen abbahagyják az ostromot s oly váratlanul lepik meg a hegyszorosokban gyanutlanul menetelő Deciust, hogy maga is nagy nehezen kerüli ki az elfogatást. Philippopolis kapuit pedig Priscus árulása megnyitván, a gótok addig dulják Macedóniát és Tráciát, mig az áruló Priscus váltságdija visszatérésre nem birá őket. Decius a mai Dobrudzsa területén akará utjokat állani, de Abrittusnál 251. Trebonianus Gallus árulása miatt csatáját és életét veszíté s igy árulója a mit sem sejtő tábor kegyelméből célját érte. Trebonianus a gótokat váltságdijakkal s a zsákmány átengedésével lekenyerezve, Rómába sietett. Ezt látva Kniva, ujra vérszemet kapott, betört Méziába, de M. Aemilianusban kemény ellenfélre találva, ki kelle vonulnia. Az örökös élet-halál küzdelmet vivó tartomány helyőrsége Aemilianus császárrá kiáltásában keresé szabadulását. De sem ő, sem utóda, Valerianus, nem tudták többé a békét helyreállítani. Az Aldunánál a legsiralmasabb helyzet fejlődött ki s bár a légiók emberfeletti erővel feszülnek a minden oldalról előrohanó népáradat ellen, a szétbomlást megakadályozni többé nem lehetett. A dáciai hadsereg Claudius parancsnoksága alatt 258 után már Méziába van rendelve, s a gótokkal folytatott harcoknak célját többé nem Dácia visszafoglalása, hanem a balparti várak megtarthatása képezi. Gallienus kormánya utolsó éveiben Dáciát tényleg elveszettnek hitték, bár jogilag Aurelianus mond le arról 271., midőn Zenobia ellen indulva, a balparti helyőrség szabad elvonulása s a rabszolgákul elhurcolt rómaiak elbocsátása feltételével a gótoknak engedi át D.-t. És ezzel összecsap a népvándorlás áradata Dácia felett s virágzó gyarmatainak még nevei is annyira feledésbe megy, hogy a büszke metropolis romjait szlávos «Gredistyének» nevezi a multakkal mitsem törődő utókor, s a többi városok, táborhelyek és községek neveiből is csupán a már Trajanus hódítása idejében közkeletü pár folyónév révén, mint Berzavia, Tsierna, Ampela határozhatnók feliratok hiányában meg egynémelyik hollétét. Hogy lehetne tehát itt a rómaiság folytonosságáról beszélni a népvándorláson innen?
