Ű, (1)
Ű, (1), kisded alakban ű, harminczhetedik bötű a magyar ábéczerendben, s tizenötödik az önhangzók sorában. Hangzásra legközelebb áll a vékonyhangú hosszú í-hez, ezzel tájszokások szerint, de néha az irodalmi nyelvben is fölcseréltetik, pl, nyű nyí, mű mív, szű szív, ámbár ritkábban, mint a rövid ü. Mint kezdethang, alig egy-két szóban fordul elé, s országszerte értve csak az űz igében és származékaiban, de ezek közől is némelyek inkább röviden hangzanak, mint: üzekedik, üzér, üzelkedik. Némely egytagu szók, közepén rendesen hosszu, mint: bűz, bűn, csűd, csűg, csűr, fűz (ige és név), fűr, gyűr, szűk, nyűg, tűz, tűr, de ezek is ragozott állapotban gyakran megrövidülnek. Midőn az ő igenévképzőnek módosúlata, csak tájdivat szerint lesz röviddé, mint: seprű, gyeplű, heverű, förgetyű, pörgetyű, leffentyű, ergetyű; ide tartoznak a keserű, gyönyörű, körkörű és hasonló melléknevek is. Mikor két önhangzóból olvad öszve, rendesen hosszú, pl. fűl (= fü-űl), hűl, dűl, hűt, fűt, feketűl (= fekete-űl) gyöngűl, gyűl és a hasonlóan képzettek; azonban, kivált több tagu szókban, itt is megrövidülhet. Az egytagu szók végén, rövidités nélkül általában v. rendszerént megnyujtatik, mint: kű, sű, szű, bű, nyű, mű, fű. – Tájdivatos kiejtéssel gyakran ő helyett használtatik, mint: ű (= ő), bűl (= ből), rűl (= ről), tűl (= től), dűl (= dől), bű (= bő), kű (= kő) stb. Egyébiránt V. ö. Ú, és rövid Ü betüket.
