~Ú
~Ú, magas hangon ~Ű, igen termékeny képző a magyar nyelvben. 1) Alkot némely önálló fő- és mellékneveket, pl. ár-ú, álgy-ú, fi-ú, hi-ú. vál-ú, tan-ú, bosz-ú; becs-ű vagy böcs-ű, sűr-ű, gyür-ű, gyöp-ű, fés-ű, gyüsz-ű, szörny-ű. 2) Egyesülve ~or, ~ör, ~er képzővel alkot mellékneveket, pl. domb-or-ú, kom-or-ú, háb-or-ú, szom-or-ú, gyöny-ör-ü, kes-er-ü, melyek közől némelyek újabb korban az ú, ű, képző nélkül is használatban vannak, pl. dombor, gyönyör. 3) Eszközt jelentő némely szókban a részesülői ó, ő változata, pl, fur-ú, (= fur-ó), sepr-ű, (= sepr-ő), vés-ű, (= vés-ő). 4) Legnevezetesb szereplése, midőn főnévhez járul, melyet megelőz valamely határozó név s ez rendszerént melléknév, de j önnek elé fő- és számnevek is, és az egész kifejezés melléknévi tulajdonságot veszen föl. Példák a) melléknévi határozóval: nagy száj-ú, horgas láb-ú, magas homlok-ú, vörösszakál-ú, fekete haj-ú, jó indulat-ú, mély tudomány-ú; kék szem-ű, nemes lelk-ű, nagy szer-ű, arany szín-ű, bő beszéd-ű; b) főnévi határozóval rendesen összeirva pl. kapafog-ú, nyúlszáj-ú, sasorr-ú; csodaszépség-ű; c) számnévi határozóval: kétszarv-ú, háromág-ú, négyláb-ú, ötujj-ú; hatszög-ű, hétrét-ű; százlevel-ű stb.
Tájdivatosan és régiesen igen gyakran ~ó, ~ő, pl. Göcsejben savanyó, porhanyó; a régi codexekben szomoró, keserő. A régieknél gyakrabban eléjön határozó név nélkül, különösen a ság, ség képző után. „Es egy szépségő (= nagy szépségü v. szépséges) ruhát... hoza ő neki.“ (Carthausi Névtelen). Hasonló a Régi Passióban: kegyességü (= kegyességes), büdösségü, feneségü (87, 89. 11.).
