SÁFÁR
SÁFÁR, fn. tt. sáfár-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a v. ~ja. Általán, urasági tiszt, ki a jószágra annak személyében fölügyel; különösen gazdasági tiszt, rangra nézve az ispánhoz hasonló, mi abból kitetszik, mert túl a Dunán némely nyugoti megyékben az ispánt még ma is Schaffner-nek nevezik a németek. „Ez levél az nemes vitézlű Zótán Emrének az nagyságos Nádasdy Thamás sáffárának... adassék.“ Levél 1547-ből. (Szalay Ágoston. 400 m. 1.). Molnár A. szerént, az urasági házra, cselédségre, konyhára, éleskamrára felügyelő házi tiszt. A marhakereskedőnél azon biztos, ki az egész falkára, illetőleg a hajtsárokra fölügyel, s azokat fizeti. A sáfár kötelessége minden állomásnál számba venni a hajtott barmokat. Eredetére nézve nem egyéb, mint a németből átvett Scaffer; régente, mikép a Müncheni codexből kitünik, folnagy volt a neve. Hol Kálói így fordít: „vala egy gazdag ember, kinek sáfára vala”, ott a Müncheni codex így szól: „vala egy néminemű kazdag ember, kinek vala folnagya“ (villicus). lásd FOLNAGY.
