RAB
RAB, fn. tt. rab-ot, harm. szr. ~ja. 1) Szoros ért. erőszakkal elfogott, szabadságától megfosztott ember, kit a hatalmaskodó úgy tekint mint árut, nem mint személyt, rabszolga. Rabokkal kereskedni. Rabokat vásárolni. 2) Hadi fogoly, kit az ellenfél hatalmába kerített. A rabokat kiváltani, kicserélni. Rabul az ellenség kezébe jutni. 3) Személy, ki a törvénykezési szabályok szerént börtönben tartatik, vagy már a börtönre el is itéltetett, és ott fogva van. Nehéz vasra itélt rabok. Kibocsátani a rabokat. Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok, a jó isten tudja, mikor szabadulok. (Népd.). Nem mind bűnös aki rab. (Km.). 4) Átv. erkölcsi ért. kinek szabad akaratát holmi szenvedélyek fékezik, ki azt kénytelen tenni, mire bizonyos körülmények szoritják. Vágyak, szenvedélyek, nagyravágyás rabja. Némely úr saját szolgájának rabja. A bűnös az ördögnek rabja. Ha rab (szerelmes) lettél, tűrd békével. (Km.)
E szóban, amennyiben ,rabol’ is innét ered, az erőszakos fosztás alapfogalma rejlik, s végső gyökeleme az r hang, mely általában erőt jelent (l. R betü); legközelebbi rokonai a ragad és ránt; hangáttétellel ide sorozható ármány is. Egyezik vele legközelebb a persa rabon (Beregszászi) pehlvi repha, repia (ugyanaz), a szláv nyelvekben: rob (Dankovszky); továbbá gyökökben a latin rapio, rapina, áttétellel: privo, hellén αρπ−αξ−ω, αρπ−αγ−η, franczia ravisser, dé-rober, német: raffen, rauben, persa rub-aden, arab rabaa, finn rappaan és riöven (rabolok), raadan és raatelen (ragadok).
