ŐRJŰL
ŐRJŰL, v. ÖRJÜL, (őr-j-űl) önh. m. őrjűl-t. A bolondulásnak, esztelenségnek nagyobb foka lepi meg. Megőrjülni több, mint megbolondulni, mert az őrjülés nemcsak észzavarodással jár, hanem egyszersmind az akaratot féktelen, dühös kitörésekre, tettekre ingerli. A bolond lehet szelid, csendes; ellenben az őrjült kicsapongó, nyugtalan, dühöngő, bősz indulatu szokott lenni. Mély búban, nagy fájdalomban, haragban megőrjülni.
Ezen szó, őr gyökénél fogva, azok osztályába sorozható, melyekben az ör, vastaghangon or, mint alaphang forgásra, keringésre vonatkozik, milyen az őröl (molit) ige is. Tudniillik köz népies felfogás szerént a nagy bolond kering, valamint a szédülésben szenvedő juh megkerdül. Egyébiránt mivel a forgást jelentő r alaphangu szók egyszersmind hangutánzók, ezt is ide sorozhatjuk. A rázkódtató r teszi a latin rabies, furor, a német rasend szók alapját is. Tájdivatosan: őrűl, melyet némelyek az irodalomban is így használnak. De minthogy a tájdivatos őrül az irásban, sőt nyomtatásban is az ék, vagy ü megtévesztésével igen könnyen változhatik örűl, vagy őröl szókká, nemcsak ajánlatosbnak tartjuk a tiszaias őrjűl alakot, honnan őrjülés, örjült; hanem e mellett szól az ,őrjöng’ szó, mely általánosabb divatu, s kétségen kivül ugyanazon törzsü.
