OK
OK, fn. tt. ok-ot, har. szr. ~a. Széles ért. amiből valami ered, támad, aminek gondolatban, vagy valóságban előbb kell léteznie, hogy más valami létezhessék. A latin nyelvvel öszvehasonlítva, bölcsészeti értelemben mai szokással két fő jelentése van. 1) Ratio, vagyis a gondolkozásban mindaz, mitől valaminek ismérete függ, s gondolati ok-nak nevezhető, pl. a föltételes itéletben az előzmény, a bizonyításban a tanuigazság, mely máskép: oksuly. „A kifejtett eszméket az okoknak győző ereje s az igazságnak hatalma vívja ki.“ (Deák Ferencz). A gondolati ok az ész működéseire vonatkozik, honnan: okos ész, okos gondolat, okos állítás, okos itélet, okos következtetés; helyes ok, elvitázhatatlan ok; okkal móddal, jól megfontolva, és bizonyos móddal végrehajtva; okoskodni valamiről, bizonyos okok fonalán isméreteket származtatni belőle; oktalan ember, ki gondolkozásában az ész szabályai ellen vét; oktalan állat, mely természeténél fogva emberileg gondolkodni képtelen; oktatni valakit, észszerüleg bizonyos ismeretekbe vezetni; okulni valamin, a tapasztalat nyomán észre jönni, tévedéstől menekedni, s józanabban gondolkodni; példának okáért, hogy bizonyos állítás igazságát példában lássa, s megfogja a gondolkozó ész.
2) Causa, mitől valamely valónak, vagy lénynek léte eredett, vagy függ; és ami belőle származik: causatum, v. effectus, magyarul: okozat. Az ok és okozat közötti viszony okiság. Az ,ok’ ezen értelemben a) ható ok, „causa efficiens,“ mely saját ereje által létesíti a művet; ez alá tartoznak: elegendő, v. elégtelen ok, amint más oknak segedelme nélkül képes, vagy nem képes valamit létesíteni: szabad ok, mely tetszése szerént működhetik, pl. az ember akarata; kénytelen ok, mely a kellékek jelenlétében szükségkép működik, pl. a tűz éget, ha nincs akadálya; közvetlen ok, ha a tettet önereje által viszi végbe; közvetett ok, ha működése áltat vesz részt a tettnek létrehozásában; fő ok, a tettnek első indítója; mellék ok, mely a fő czélon kivül egy mást tűz ki; b) anyagi ok, v. szerok, melyből valami a ható ok ereje által létesül; c) végok, v. indok, v. czél, mely a ható okot működésre indítja. A Müncheni codexben eléjön ,színlelt ok’, azaz ,ürügy’ értelemben is: Hosszú imádságnak okával (sub obtentu prolixae orationis). Továbbá ugyanott am. literae cautionales, cautio. Vegyed te okodat, ülj, és irjh hamar ötvent. Luk. 16. Erdősinét: menedéklevél; Káldi szerént számtartó könyv; Pesti Gábornál: registrom.
Az oknak 2) pont alatti értelmezéséből fejthetők meg e mondatok: okot adni valamire, am. közvetett oknak lenni; okát adni bizonyos tettnek, elmondani az indító okot; igaz okot hozni fel, a tettnek valódi indokát, czélját; ez csak szinlett ok, am. ürügy, midőn valaki más czélt tűzött ki, mint amit mutat. Ő oka minden bajnak. Nem vagyok oka semminek, anyám az oka mindennek. (Népd.). Kárt okozni valakinek. Magadat okozd, ne engemet. Azt veti okul, hogy beteg volt; elég oka van búsúlni, haragudni. Azt más okból tettem. Ezen oknál fogva elhatároztam magamat.
Minthogy szoros értelemben ok nélkül semmi sem létezhetik: tehát, ha még is mondjuk, hogy, valami ok nélkül történt, ez azt teszi, hogy nem volt rá helyes, alapos indító ok.
Az ok legrövidebb szavaink egyike, milyenek k végzettel: ük, fok, szak, nyak, vak, bak, sok, tok, lik, gyik, csik, szük, gyak, rak, csuk, stb. Eredeti jelentését valószinűleg következőkép határozhatjuk meg. Föltevén, hogy az ok szó eredetileg inkább öszvetes, (concret), mint elvont fogalmat fejezett ki, így okoskodhatunk: az ok előbb létezik, mint a vele viszonyban levő következmény, eredmény, okozat; innen németül értelmezett neve Ursache, am. ős v. eredeti dolog, tótul: pricsina, am. előtét, tehát időben, vagy a gondolkozás fonalán távolabb eső valami. Úgyde a magyar ok szóban is az o mint alaphangzóról tudjuk, hogy az távolságra mutat, o-da, o-tt, o-ly stb. szókban, a k pedig am. ki, azaz mi, a kettő tehát együtt am. o-ki, vagyis távolabb, (az időben vagy térben) előbb létező valami. Továbbá: származéka okos jelent ovatosat, ovakodót is, ki bizonyos vésztől, bajtól távol tartja magát, és okulni am. óvatossá lenni, pl. ki a maga kárán okul, az ovakodik, hogy ezután kárt ne szenvedjen. Az ok és ovatosság fogalmait a latin azon gyökü szókkal fejezi ki: causa és caveo. (Benfey. Wurzellexicon); hasonló gyökhangu: caula, melyet oda magyarázhatni, hogy ovó helyet jelent a barmok számára, pl. az idő viszontagsága, a tolvajok, és a ragadozó vadak ellen, s megfelel neki a magyar ól, és rokon származéku oltalmaz. Ezek szerént a causa és ok jelentené valaminek távolabb eső eredetét, távolabbi eszközét; a latin caveo, magyar ovok, am. távolítok; cautus sum, ovakodom am. távolodom valamitől; caula, ól, távolító, ovó hely. Ezen közmondatos kifejezés: mindennek van oka foka, nem csupa szójáték, hanem a dolog valóságán alapúl, mert fok általán a többitől kiállót, távozót, tovább nyomuló valamit jelent, pl. hegyfok, mely kinyomúl a hegylánczból; vízfok, mely kifoly; fejsze foka, hátra álló szélesebb része stb. Legközelebb áll hozzá ük, távolabbi mintegy eredeti szülője valamely nemzedéknek. Szélesb ért. megegyeznek vele, miként föntebb érintők, azon szók, melyekben a távolra vonatkozó o az egyik alaphang, mint oda, ott, onnan, oly, onszol, oson; továbbá szinte azon o gyökhangu szók, melyekben alapfogalom az együtt volt részeknek egymástól elválása, eltávolodása, milyenek: old, olu, olvad, olvaszt, omlik, ont, oszlik, oszt. Rokon gyökhangzóju a latin okadó ob, a távolító hellen απο, latin a v. ab, s a szláv od. Finnül: aiket szintén am. ok, mely azonban egészben véve a latin ,causa’ szóhoz áll közelebb. A törökben uds am. véglet; czél; ok (extrémité; bout; cause). Sínai nyelven ku, am. ok; ürügy; mert (causa; praetextus; quia).
