OCSÓ, (1)

Teljes szövegű keresés

OCSÓ, (1), (ocs-ó) fő- és mn. tt. ocsó-t. 1) A gabonának lazája, léhája, melyet a szél elvisz, melynek szeme kicsi, fonnyadt, s jobbára toklászból áll, miért szórás és rostálás alkalmával a felszinen marad. Ez értelemben főnevi önállósága van. 2) Éber, ébredő, fektéből, altából felkelő.
Véleményünk szerént az ocsó eredetileg alsó, t. i. az 1-ső értelemben a gabonának aljasa, aljas része; valamint ócsó, v. olcsó is hasonló eredetü; a 2-dik értelemben pedig al-os-ú, azaz: alvásból osonó, azon os gyöktől, melyből on utótéttel oson származott, mint: tesz teszen, visz viszen, hisz hiszen, megy megyen. Az oson igében alapértelem az elsuhanás, eltávozás, melyet különösen alattomos, elsuttyanó menésre alkalmazott a nyelvszokás. Innen ocsódni, am. álomból, nyugvó helyről föleszmélni, mintegy felosonni. Ily fogalmi rokonság látszik a latin pergere, menni, és expergisci ocsódni, a német bewegen, weeken, és wachen, erwachen között. (l. Adelung). Hogy az s és cs mint legrokonabb hangok a szók elején, közepén, és végén fölcseréltetnek, elég példa van rá.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT