LÚG
LÚG, fn. tt. lúg-ot, harm. szr. ~ja. Általán am. holmi növénysavakkal vegyített, és csipőssé tett víz. Különösen oly víz, mely egy ideig hamun állott, s a benne levő savakat felolvasztotta és magába vette. Lúgot csinálni. A ruhát lúgba mártani, lúgban kifőzni. Lúgban megpuhítani a nyers fonalat, taplót. A lúgból ki lehet vonni a felolvasztott sórészecskéket, ha t. i. a vizet elpárologtatják, s így nyerik az úgynevezett lúgsót. Sajátságos lúgot készítenek a szappanosok, szűcsök, tobakok, timárok. Minthogy a lúg csipős metsző szokott lenni, innen jelent csipősséget, élességet is. Mintha lúggal forrázták volna le, am. igen az elevenére hatottak. A keserű füvet lúggal forrázzák le. (Km.).
A lúg németül: Lauge, lengyelül: lug, csehül lauch, dánul: lud, svédül: lut, latinul: lixiaium, melyből az olasz: liscia, franczia: lessive, és spanyol lexia. Adelung véleménye szerént e szóban a mosás, szélesb ért. a folyó testnek alapfogalma az uralkodó, mely megvan a luo lavo igékben is. Mi magyarok ide tehetjük, hogy a lúg rokon a mozgásba hozott és átáztató nedvet jelentő lucs, locs, lucskos, locskos, locsol, vékony hangon: lecs, lecseg, lics, licseg, lőcs, löcsög szókkal. Ide tartoznak a lam lom, lamos lomos. E szerint mind azon gyökök, melyek különféle módosulattal a fennemlített nyelvekben elszórva és egyenként léteznek, a magyarban együtt, és öszvesen megvannak, vagy legalább a ‘lúg’ szó nem olyan nyelvünkben, mely számos egyénü magyar szócsaláddal nem állana rokonságban.
