LÁTÓ
LÁTÓ, (lá-t-ó) mn. és fn. tt. látó-t. 1) Széles ért. aki lát. Előre látó; messze látó; mindenhez látó semmivel biró (Km.). Szükséget látó; látó hely, honnan messze láthatni. Szorosb ért. Igazlátó, am. biró. Kárlátó, hiteles személy, ki a tett kárt megnézi, és megbecsüli. Kárlátóba menni. l. KÁRLÁTÓ. 2) Jelent annyit is, mint jós, jövendölő, látnok. Mert aki ma prófétának mondatik, régenten látónak hivatott. (I. Kir. IX. 9. Káldi).
„Arrul a nemzetrül azt mondja a látó,
Nem lészen közzülök egy is elfáradó.”
Nem lészen közzülök egy is elfáradó.”
| Nagy-Kunság romlásáról 1698-ban nyomtatva. |
| (Thaly K. gyüjt). |
Így nevezi a nép azon jósi tehetséget igénylő vagy hazudó embereket, kikről azt hiszi, hogy az elveszett vagy ellopott jószág hollétét megmondják. 3) Látás végett való, mustra, mutatvány. Küldj látóba egy marok búzát. „Ím elküldtem az négy hordó borth, mindenikből egy-egy palaczkkal thöltettem látópohárnak”. (Levél 1557-ből. Szalag A. 400 m. l.).
