~K, (5)
~K, (5) többesszám képzője. Rendszerént, főkép mássalhangzó után segéd előhanggal: ak, ek, ěk, ok, ök, mint: ház-ak, nép-ek, kert-ěk, bor-ok, bőr-ök. De az egyszerü k itt sem példa nélküli, pl.
„Ne higyj a legénynek,
Tüzes e lelkének;
Mert meg tudja csalni
Gyermekit emberknek.”
Tüzes e lelkének;
Mert meg tudja csalni
Gyermekit emberknek.”
| Csángó dal (Erdélyi J. gyüjt. I. K. 428. l.) |
A régi halotti beszédben is olvassuk: angyelkot =angyalokat. Az önhangzóval végződő nevek után egyszerü alakban, mely esetben a rövid a e önhangzó megnyúlik, mint: fa, fá-k, kepe, kepé-k, az i, u, ü pedig röviden marad, mint: tepsi-k, kapu-k, köpü-k; de melléknevekhez rendszerént itt is önhangzóval függednek, mint földi-ek, pusztai-ak, gyönyörü-ek v. gyönyörű-k, szomoru-ak v. szomorú-k, stb. Ugyanezen k mint többesszám képzője marad a magyar személynévmásoknál, u. m. mink (=en-enk), tik (=te-k) és ők, sőt az ezektől származott személyragoknál is, mind személyragozott neveknél, mind igéknél, pl. neveknél: kép-ünk, kép-e-tek, kép-ök, kép-ei-nk, képei-tek, képei-k; igéknél: kér-ünk (régiesen és tájdivatosan ma is: kérönk és kérenk), kér-tek, kér-nek, (=kérönök).
Egyébiránt neveknél a többesszám segédhangzóját követik (némi kivétellel pl. a sziszegőknél) mindazon képzők és ragok önhangzóji, melyek úgynevezett ötáguak, u. m. ház, ház-ak, ház-am, ház-as, ház-al, ház-acs-ka; kéz, kez-ek, kez-et, kez-em, kez-el, kez-es, kez-ecs-ke; szěm, szěm-ěk, szěm-ět, szěm-ěm, szěm-ěs, szěm-ěl, szěm-ěr, szěm-ěn-ként, szěm-ěcs-kez, gond, gond-ok, gond-ot, gond-om, gond-ol, gond-os, gond-ocs-ka; kürt, kürt-ök, kürt-öt, kürt-öm, kürt-öl, kürt-ös, kürt-öcs-ke. (De: asztalos-ok, asztalos-t, juhász-ok, juhász-t). Ugyan e szabály szerint ragoztatnak az önhangzóval végződők, mint: kapa, kapá-k, kapá-m, kapá-l, kapá-s, kapá-cs-ka; kefe, kefé-k, kefé-t, kefé-m, kefé-l, kefé-s, kefé-cs-ke, stb. Részletesen a többesszám képzőjét illetőleg, l. Előbeszéd, 54–56. l.
Jelentésére nézve alapértelme: sok, sokaság, vagyis egynemü egyének illetőleg alanyok szaporitása, seregesitése, minél fogva a gyakorítás alapfogalmával rokon. Ezen nézetből kiindulva a többesszám k képzője azonos a gyakorlati g-vel s közvetőleg azon s-vel, mely szintén gyakorlatos igéket, vagy sokasitó neveket képez, s önállólag az és v. s kötszót alkotja. Maga a sok szó és ság ség képző a tájdivatos es-eg (=és-még) szó elemeiből látszik alakúltnak, l. Előbeszéd, 127. l.
Nyelvhasonlitási tekintetben hangban és értelemben legközelebb áll a magyar többesi ~k-hoz a sínai kiai vagy kiu, vagy hian, sőt tu (=tö-bb?) is, pl. kuo-kiai vagy kuo-hian =királyság-ok v. minden királyság, dsin-kiu v. dsin-tu =emberek; de vannak itt némely sokaságot jelentő szók is, melyek a névnek elébe jönnek, ú. m. csúng v. csu, vagy su, vagy to = sok, pl. csúng dsin sok ember, így to dsin, de to utól is állhat: dsin-to. (Endlicher István sínai nyelvtana). A finn-lapp nyelvben is a többes képzője: k, pl. csalme-k; a persában egyik többes képzője há (mely közelebb a sínai hian-nal rokon), pl. tír-há =nyilak (tőr-ök?); a svéd-lapp-ban is h, pl. csalme-h; a szuómiban vagy külön finnben: t, pl. silmä-t, (=szem-ek), mordvinban szintén, pl. sälme-t; az esztben revali tájejtés szerént: d, pl. silma-d, a mongolban is egyik többes szinte d-vel képeztetik, s önhangzón végződő neveknél sz-szel. Ezen s (=sz) képezi rendszerént az árja nyelveknek is többesét. A tatár s török nyelvekben a többes képző alakja lar ler első tekintetre is összetettnek látszik. T. i. a tatár nyelvekben a harmadik személyi névmás o vagy u, s l-let megtoldva ol vagy ul (=magyar ő). Ennek többese a tatárban: olar vagy ular, néhutt alar is (=ők, azok); s ezekből alakult az ismeretes lar ler, a honnan, pl. kalpaklar (=kalpag-azok,) idi-ler (=volt-ők), semmi más mint a harmadik személynévmás többese, mint a magyarban is volt-ak, am. volt-ők. Úgy hogy a török-tatár bi-z vagy mi-z (=mink) és szi-z (=tik) névmásokban már valósággal csak az r-rel rokon z (melyek ezen nyelvekben gyakran rokonúlnak) a többes képzője. A mongol egyik többese: nar ner, hasonló eredetű.
