J
J, kisded alakban j, tizenhetedik betü a magyar ábéczerendben, a mássalhangzók sorában tizedik, neve: jé. Legrokonabb az i önhangzóval, pl. a tárgymutató sajátlag: i, (mely közelségre mutat, mint i-hol, i-ly, i-tt, i-de stb. szókban is), igen gyakran j-vé változik: kér-j-ük, e helyett kér-i-ük, mint kér-i-tek, kér-i-k; a mély hangu ragozásban még ezen 2-ik és 3-ik személyben is: vár-j-átok, vár-j-ák. Rokon továbbá h és v mássalhangzókkal is, melyekkel együtt fuvó vagy lehelő és lágy betünek s félhangzó-nak is neveztetik. Mint a mássalhangzók leglágyabbika nagyobb hangzatosság végett más többé-kevésbé rokonokkal fölcserélődik, ú. m. a) h-val: aj, ah; ajítatos, ahítatos; éjom, éhom; jeged, heged; suj, suh; a régieknél: szabadója, szabadóha; teremtője, teremté-he; b) v-vel: búj, búv; fúj, fúv; saj, sav; kéjes a göcseji tájbeszédben: kéves; és viszont: a Tatrosi codexben: feketéjé = feketévé, barlangájá = barlangává; a székelyeknél: kőmíjes = kőmíves; küjel = küvel v. küvül, v. kivül; c) néha sziszegő- vagy susogó-val váltakozik: szalaszt, szalajt; szakaszt, szakajt; hullaszt, hullajt; esik, ejt; feslik, fejt; különösen a parancsoló módban: mos-j lesz: mos-s, hoz-j lesz: hoz-z stb. lásd: ~J, (2). Némely szók elején is az i változata: jed, ied; jeszke, ieszke; jesztés, iesztés; jász, iász; jut, iut; jön, iön; jog, ig; jogtat, igtat; jorgat, irgat, (irgalom); juh, ih; juhar, ihar; juszalag, iszalag; hasonlóan a gyökszók végén, mint aj ej, az i-nek változata: faj, fi; haj! hi! vaj (vajudik), vi (viudik), kajált, kiált. – Több szóban utólehes toldalék: é, éj; á, áj!; bá, báj; szá (régies), száj; tá, táj; hé, héj; ké, kéj; karé, karéj; taré, taréj; paré, paréj; gané, ganéj; vatalé, vataléj. Mint lágy betü leginkább tájszokás szerint fölcserélődik a szintén lágy gy-vel és ny-vel: jász, (pl. Thaly K. gyüjteményében) gyász; jön, gyön; jer, gyer; hajít, hagyít; jűl (= jö-űl), gyűl (általános gyakorlat szerént is); hajma, hagyma (általában); jövőtény, gyövőtény (általában); juha gyuha; jógy, gyógy (általában); írj, irgy; borju, borgyu v. bornyu; varju, vargyu v. varnyu; sarju, sargyu; sargal, (pl. Tinódinál), nyargal (általában); javúl a székelyeknél: gyavúl; ellenben vagy helyett: vaj. A ja, je harmadik személy- és birtokragban, és tárgymutató igeragozásban Dunán túl divatos némely tájszokás szerint a pattanó v. kemény p, k, f után a kemény ty-re, a szelídebb b, g, r, v után gy-re változva ejtetik: kalaptya, kalapja; kobaktya, kobakja; haraptya, harapja; raktya, rakja; csúftya, csúfja; darabgya, darabja; dobgya, dobja; szabgya, szabja; haraggya, haragja; margya, marja; óvgya, óvja. Különben országszerte az előtte álló d-vel együtt gy-re, a t-vel ty-re, az l-lel ly-re, sőt j-re, végre az n-nel ny-re változva hangzik: adja kiejtve: agygya; nádja, nágygya; hidja, higygya; látja, látytya; gátja, gátytya; botja, botytya; halljuk, halylyuk v. hajjuk; toljátok, tolylyátok v. tojjátok; bámúlja, bámulylya v. bámujja; véljük, vélylyük v. véjjük; vonják, vonynyák; bánjam, bánjad, bánynyam, bánynyad stb.
Nagy terjedelmü tájszokás szerint, hanyag kiejtéssel ly helyett használtatik, mint: juk, lyuk; jány, lány; mij, mily; mej, mely; szabáj, szabály; akadáj, akadály; homáj, homály. Hasonlóan j-re szokták lágyítani, az l-t, mint az imént is érintők, midőn j következik utána: tojja, tolja; gondojja, gondolja; engesztejje, engesztelje stb.
Jelentése, mint az i hangzójé: mozgékonyság, folyékonyság, hajlékonyság, pl. jő, jár, játszik, jég, jegenye, jó, jut, tej, vaj, haj, ij szókban. Mint fuvó betünek, hangutánzó jelentése is van, pl. jaj, juj, ej, ejnye, juh.
