I
I, kisded alakban i, röviden ejtve; tizenötödik betü a magyar ábéczében, s az önhangzók sorában hatodik. Az éles vagy legmagasb hanguak közé tartozik. Éles hangja által egyebek közől kitünő. A gyökökben részint ragozási, részint nyelvszokási tekintetben négyféle i-t különböztetünk meg. 1) Vastaghangu i (igazabban: î) rejlik oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonzanak, pl. ill, illan, in, inal, szid, szitok, til, tilalom stb. 2) Vékonyhangu i, mely ismét háromféle: a) mely tájejtési vagy közösebb, vagy különösebb nyelvszokás szerint ü-re változik, mint: idv üdv, fizet füzet, ing üng, dicső dücső, izen üzen, siket süket, hit hüt, igyekszik ügyekszik; b) mely kivált a régieknél éles ë-vel váltakozik, pl. mind mënd, is ës, ide ëde, ily ëly, sziget szëget, kincs këncs stb. szókban. (Azonban ezen ë-nek i-vel váltakozása a mélyhangu szókban sem szokatlan, pl. giliszta gëlëszta, Pista Pësta, ritka rëtka; de mint föntebb érintők ez itt î). c) a legtisztább i, mely se ü-re, se e-re nem változik, pl. icz iczeg, bicz biczeg, ill illik, csir csirke stb. Miről bővebben l. Bevezetés, 36–37 lap. Vastaghangu némely szókban más vastaghangu szókkal fölcserélve használtatik, kivált az úgynevezett ikerszókban, mint: csipcsop, gyimgyom, limlom, diribdarab, filitfalat, gizgaz, mely esetben az i-vel jelzett előszó az utóbbinak némi kicsinyezett árnyalatát fejezi ki. Hasonló változatuak: lik lyuk, tik tyuk, lidércz ludvércz, csikló csukló.
Valamennyi hosszú í könnyen változik rövid i-vé, pl. íge ige, ígér igér, kígyó kigyó, hív hiv, míg mig, íz iz stb. Így történik, hogy a hosszú é-ből hosszú í, ebből ismét rövid i válik, pl. édes ídes ides, fényes fínyes finyes, fészek físzek fiszek, kerítés kerítís keritis, lépes méz lípes míz lipes miz, pénzes pínzes pinzes, tanét tanít tanit stb. sőt a hosszú é egyszerre rövid i-vé is változik, mint szerént szerint, emelént (tájdivatosan) emelint, köhént köhint, suhént suhint, tapént tapint stb.
Némely szók elején fölveszi a) a leheleti h betüt, mint: inbál hinbál, inta hinta, inpók hinpók; b) az ajakbetüket, pl. izgat bizgat, ingó bingó, iczeg biczeg, illeg billeg, irka firka, iczke ficzke, iszam ficzam, igyel figyel, izgál piszkál, itizál pitizál, ityók pityók, iócza piócza, Ila Pila, Ista Pista, ihog vihog, iháczol viháczol, imád, régiesen vimád.
Fölcseréltetik j betüvel is, a szükséghez képest kivált mélyhangú szókban még egy hangzó járulván hozzá, pl. ig jog, irgat, régiesen jorgat, inkáb, régiesen jonkább, ih = juh, a Carthausi névtelennél: ihait = juhait, ihász = juhász, iszalag = juhszalag; magas hangú szókban is mint ieszke jeszke, iedés, iesztés, a székelyeknél: jedés, jesztés. Néha könnyebb kiejtés végett, mint: telies teljes, cseries cserjes, haramia haramja, paizs pajzs. Némely képzett szókban az es os, ös us képzőnek felel meg, mint: lapis lapos, hamis hamos, tüvis tüves, haris haros, kőris kőrös, kódis koldus. Tájejtéssel mind rövid, mind hosszú é helyett használtatik, pl. ék ik (a székelyeknél), kilis kelés (az ország több helyein), sőt némely szókban általánosan is: tüves tüvis, és is; egyenes igyenes, különösebben a személyragokban: pénze pénzi, szele széli, szeretete szereteti, becsülete becsületi, íze ízi, feje feji stb. a mennyiben ezek nem tárgymutatóknak tekinthetők.
Nevezetes tünemény – mert a sínai nyelvre emlékeztet – Balatonmelléken, Göcsej- s Rábaközben azon tájszokás, mely szerént, az é önhangzó előtt, mint erősbülés (az árja nyelvben gúna), i hangzik, pl. ién = én, iédes édes, biéres béres, gyiékiény gyékény, kiép kép, kiérdez kérdez, kiés kés, niéniém néném stb. (Vass József koszorúzott pálya értekezése). Ugyanebből magyarázandó, midőn régente is némely mai í é volt, tehát a föntebbi eset forog fenn, pl. kiégyó = kígyó, régen: kégyó, kiéncs = kincs, régen: kéncs, kiénos = kínos, régen: kénos; néha rövid vastag i, vagyis inkább éles ë előtt is, mint: iedomtalan = idomtalan vagy ödomtalan, cziegány = czigány v. czëgány. (Így van ez az ó, ő-nél is, miről illető helyén).
Sokszor fölcseréltetik az éles ë-vel, pl. giliszta gëlëszta, kivált tájszólásokban: világos vëlágos, hirtelen hërtelen, villa vëlla, virad vërad, ritka rëtka.
Fölcseréltetik még ő-vel is, de ez is közvetlenül ű-re, majd ü-re változott által, s ez utolsóból lett aztán i, pl. a rábaközi tájszólásban Vass József szerént bőkezű (= bűkezű = bükezü =) bikezű, bőség (= bűség = büség =) biség. (A régieknél is bűn = bün = bin, nélkűl = nélkül = nélkil stb.).
