HUN, (2)
HUN, (2), HÚN v. HUNN, v. fn. és mn. tt. hún-t, tb. ~ok, harm. szr. ~ja. Régi népség, mely Európában Atila vagy Etele uralkodása alatt élte fénykorát, különösebben egyén ezen népségből. A magyar népmondák és krónikások szerént: Jáfet (Mózes Genesise szerént Khám) magvából származott Menróth óriás (némelyek szerént: Nemróth, Nemproth, Nembrothus, a Genesis szerént: Nemród, Nimród), ki a Bábel, vagy Babilon tornyát kezdte építeni, de a nyelvek zavarodása után Eviláth földére (mely e krónikások szerént Persia vala) költözött, s itt Eneth (v. Enech v. Enach, v. Onech v. Oneth) nevű feleségétől két fiat nemzett: Hunor és Mogor v. Magor (némelyek szerént: Magog) nevűeket, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. (Béla király névtelen jegyzője, Kézai Simon, Budai krónika, Verbőczy stb.). A székelyek Erdélyben ősi mondájok szerént magukat Etele húnjai ivadékának tartják. Ha a szóelemzéshez szabad folyamodnunk: valamint hún, hunn a ,hon’, tájdivatosan honn v. honny fő névvel kapcsolatban annyi volna, mint: honos, honnal biró, (a törökben is hon-nak, s a héber [‘ún] am. lakni), úgy ,székely’ szó is ,székelő’, azaz ,állandó széken lakó’ értelmet mutatna, melyekkel ellentétben állanának a ,csángó’, azaz csaongó, csapongó, ,palócz’, azaz ballócz, ballagócz, ,kabar’, azaz kóbor nevezetek. Közönségesen a hún szót kún-nal is azonosítják. A hún név már a régi persa ékiratokon is eléfordul (Lassen: Die Altpersischen Keil-Inschriften von Persepolis stb. „Wir haben natürlich nicht an die späteren Hunnen zu denken, weder an die Attilas, noch an die Beherscher des Indus zur Zeit des Cosmas, oder an die Nephthalitischen des östlichen Persiens späterer Zeit. Die unsrigen sind an Alter weit ehrwürdiger”, mondja Lassen). A történetirás azt is mondja, hogy a sínai kőfal s húnok megtámadásai ellen építtetett. Ptolemaeus Claudiusnál (138–180.) Kr. u.) a szittyák közt megemlíttetnek a chunok (Télfy János: Görög források a scythák történetéhez). Az európai történelemben a hún nép Etele (Atila uralkodása alatt érte el fénykorát. Jeles történetbevárok, különösen Barthal György, a magyarnak latin hungarus nevét a hun-ugor szókból szerkesztik öszve, melyet a Névtelen jegyző és Kézay után némelyek, mint Engel, Ungvár-ból származtatnak. Jordanesnél is olvasható: hunugur, hunugar, Priscusnál: onogur, unugur.
Azonban lehet a gar, vagy ha a g az n-hez, mint orrhanghoz tartozónak vétetik: ar, puszta képző (formatívum) is, a midőn ung akár mint folyó, akár mint tartomány vagy vár, szintén származhatott a hún (ñ orrhanggal: huñ v. hung) szótól, s így a Névtelen jegyző és Kézay Simon származtatásában sincs semmi képtelenség, kik a közelebb fekvő, de eredetére nézve a hún-nal tökéletesen egyező, vagyis ugyanazon nevet vették magyarázatuk alapjául.
Egyébiránt, minthogy nemzeti életünk és történetünkben e név kimondhatatlan nagy szerepet játszik, a föntebbieknek is némi igazolására, és mivel hazai történetiróink a mondandókat mellőzik, legyen szabad, egyik legünnepeltebb külföldi történetíró – Rotteck Károly – munkája után (nyolczadik kiadás, IV. kötet, 8. és következő §§-okban) a húnok v. hunnok régi történelmét, itt rövid kivonatban közleni.
„A nélkül hogy a sínai annalisták (vagy szorgalmas compilatoruk de Guignes) után a keleti magas Ázsia népeinek meddő történeteit elbeszélnők, szemünket csak a félelmetes Hiong-nu népségre vetjük, kiknek korai hatalma, és sokáig tartó uralkodása keleten, nem kevésbé fontos, mint későbbi tetteik az ő valószinű ivadékaiknak a húnoknak nyugoton.”
Közbe szólva, legyen szabad a Hiong-nu szónak, mely sínai irásmóddal van följegyezve, kiejtésére nézve megjegyeznünk, hogy minden egyszerű sínai szó, végül egy vagy több önhangzóból áll, s ha mássalhangzó van a szóban, ez az önhangzót mindig megelőzi, úgy hogy végül a mássalhangzók közől csak n vagy ng, mint orrhang (ñ), s igen ritkán még csak l fordulhat elé, és ha idegen szót, mely mássalhangzón végződik, a sínai ember teljesen ki akar mondani, ezen mássalhangzót, vagy ha több van, mindeniket is a megelőző önhangzótól, vagy legfölebb ñ orrhangtól elkülönítve, s még egy önhangzóval megtoldva ejti ki, pl. crux latin szó a sínai ember szájában (r és x, z betüji nem levén, amazt l-nek, ezt sz-nek mondja) így hangzik: ku-lu-szu, oly formán, mint Kreutzer némely magyar szájában: ka-ra-ja-czá-r. Továbbá, ha két vagy több önhangzót találunk is egy szóban, egyike, főleg pedig az i, de többek is csak a főbbik önhangzó erősbitésére szolgálnak, pl. Liao csak ily formán olvasandó: Lo, Sziao am. Szo, Kiun am. Kjun, Kiúo = Kúo. Mind ezek szerént a sínaiak valamely hosszabb idegen szót egyes szótagokra szakgatnak, s pl. Cardinalis-t így hangoztatják: Kja-ul-ti-na-li-szu (a sínai nyelvben d sem levén, helyette t áll), még az ott lakó héberek is a Bresit szót így ejtik: Pie-le-si-cze, (b sincs a sínai nyelvben). Adelung Mithridatese és Endlicher sínai nyelvtana. Ha tehát a sínaiak a hún vagy hùnn szót kimondani vagy leírni akarták, azt okvetlenül így hangoztaták: hioñ-nu, azaz a hosszú ú vagy hangsulyos ù kiejtésére még egy segédhangzót kelle fölvenniök: hioñ, vagy mint ma is mondaná a palócz: huon, s a második n-net a megelőzőtől elválasztva, még egy megfelelő önhangzóval pótolnia: nu; végül az o az orrhangot maga után nem tűri; tehát a mi nyelvünkön a föntebbi hiong-nu (vagy hioñ-nu), csak hunn-nak olvasandó. Hiún Schottnál egyszerüen is eléjön.
Most folytassuk a történetet.
„Tizenkét századdal a mi időszámlálásunk előtt alapúlt meg a Hiong-nu (olvasd: hunn) nemzet uralma. A mongol magaslaton a Kobi pusztaság egy részében, honnan Sínába juthatni, állnak vala sátoraik, s már korán fenyegették a sínai határszélt. Azonban, legelsőbben Krisztus előtt a harmadik században tűnt fel a hiong-nu (hunn) név, az előtt uralkodóik szerént változván nevezeteik, s innen lesz történelmök egybefüggő. Ő ellenök építtetett a nagy sínai kőfal. De hiába! A tanjou-k (isten fiai, így neveztettek a hún fejedelmek) ismételve áthágták a roszul ótalmazott véderőséget. Magas Ázsiának legnagyobb részében, a keleti Oceán szomszédságától Irtisig, a sínai határszéltől a szibériaiig kiterjeszték a hunnok dagadozó hatalmukat. E megmérhetlen területen minden népségek meghódittattak vagy kiirtattak; a tanjouk (isten fiai) táborában kétszázezer számot haladó lovasok valának. Végre egészen legyőzték a sínaiaknak noha jól begyakorlott, s fegyverben jártas seregeit is, és ezek birodalmát még nőkben is adózójukká tették.
„Azonban a legmagasabb hatalom és dicsőségnek, s alkalmasint az elbizottságnak is időpontjára rövid időn zavar és baj következett. A sínaiak, ellenségeiknek meghasonlása és saját ravasz politikájok által újra fölemelkedtek. Véres és változó hadjelenetek után, főkép a fejedelmi utódok czivódása miatt, elvégre a hiong-nukat, miután egyik fejedelem magát a sínaiaknak önként alávetette vala, a sínaiak és ezektől fellovalt sien-pi népség leverték, és tizenhárom százados birodalmuk végét érte (Kr. u. 93-dik évben), s fő lakhelyöket a sien-pik foglalták el.
„Egy kis rész ott maradván a sien-pikkel öszvekeveredett, egy más dél felé a már előbb elszakadt, és a sínaiak uralma alatt álló testvéreihez huzódott, s történelme megszűnt. De a legvitézebbek és daczosabbak az északi birodalomban bátor elszánással a távol nyugot felé indultak, ellenségeik fegyvere és hatalma előtt hozzáférhetetlen menhelyet vagy hont keresvén, s ott ütvén tanyát, hol legelőt találtak és vadászhattak. Két száz évig kisérék vala szemmel a sinaiak a vándor hunnokat, de annál homályosabban, minél messzebbre távoztak, míg az Imauson túl teljesen eltűntek szemeik elől.
„Két nagy seregre oszolva vonultak ki a hunnok a pusztaságból, mely ma a Szoongarok (v. Dzungárok) nevét hordja, egyik rész dél-nyugotra az Oxus (ma Dsihun v. Amu-Darja) felé, a másik észak-nyugotra a Volga felé. Az elsők, melyek Tie-le, (sínai módon írva, am. tele, vagyis telep), máskép: ab-tele (a történetiró magyarázata szerént: Wassertele, tehát kétségtelenül: habtelep, vízi telep) nevet viselének, és névcsonkítással Euthaliták vagy Hajathaliták-nak (föntebb Lassennél Nephthalitáknak) neveztettek, (ennyire elferdíték az idegen irók a tiszta hún v. magyar nevet, melyet még a sínaiak meglehetős épségben írtak le). Ezek Sogdiánában és környékén hatalmas birodalmat alkottak, a müveltségben is előmenetelt tőnek, sőt éghajlati befolyás és szelíd erkölcsök által testök színe is némi változáson menvén által, fejér hunnok-nak neveztettek, s humanitásuk és hűségökről dicsértetnek. A perzsák történelme sokat elmond békében és háborúban volt érintkezéseikről ezen Hajathalitákkal.”
Megemlítendőnek véljük itt, 1) hogy a régi Sogdiana magában foglalta Funke Real-Lexicona szerént a mostani északi Bocharát, továbbá Pelur egy részét és Kis-Tibetet, s kelet felé a szákák lakhelyét; 2) hogy egy újabb munkában, t. i. az „Abhandlungen fűr die Kunde des Morgenlandes” czímü gyüjtemény I. kötete 4. számában (Leipzig 1858.) a 41. lapon egy ide vonatkozó nevezetes hely fordul elé: „Wegen der Macht des Duhshamâ-Zeitalters wird die Macht der Mudgala mit Gewalt, wie ein Meerstrom die Erde űberfluthend ergreifen” stb. S alább ezen jegyzetet találjuk: „Vajjon kik lehetnek ezen Mugdala népség? Nyilván idegen nép, mely darab ideig Surâshtra fölött uralkodott, s melynek uralma alatt az ország 167. után egészen jó állapotban vala. Ez alatt, úgymond értekező, csak a Hindu szittyák (Yueitchi), vagyis Fejér-hunnok értethetnek. De honnan ezen feltünő mudgala név, mely különben a hindu forrásokban ezen viszonyban sehol elé nem fordúl? A hangzat szerént a mongol névhez közelednék, de amely részint általában ezen kora időben ki nem mutatható, részint pedig maga a nép miatt is ide nem illik.” A 41. és 42. lapok alján mondja értekező: „Talán a mudgala vagy mudgara szó, mely pőrölyt jelent, épen a fejér hunnoktól, mint hóditóktól vétetett, kik Kosmas tanusága szerént kora időben a hatodik századig még nyugoti Indiában lakoztak.” – Ha már tudjuk, mint alább is látni fogjuk, hogy a magyar és hún vagy hunn azonegy nép, akkor könnyű megérteni, miért hívattak a fejér húnok is mudgala vagy mudgara néven; hiszen ,magyar’ szót a gy miatt idegen nyelvek ma is mad jar-, madgiar-, madsar-nak írják, melyet régenten hon krónikásaink is mogor- vagy moger-nek írtak, honnét az u is (mint az o-hoz legközelebb álló) igazolva van annyival inkább, mert a szanszkritban rövid o nincsen is.
Térjünk ismét a történelem folyamára.
„A másik sereg, lakhatatlan zord sivatagokon vonulván át, hosszú kóborlás után a Jaik és Volga között telepedett le a mai Baskírok földén, s dél felé mintegy Asztrakánig. A,NAGY-MAGYARORSZÁG’ (Grosz Hungarien) név, melyet még a XIII. században is viseltek e vidékek, (s melynek népeiről Julianus barátnak 1237-dik évben tett utazásából, magyarra fordítva Szabó Károly által mi tudjuk, hogy magyarok valának, s még akkor is magyarul beszélének), ottani tartózkodásuk emlékeül szolgál. Most már örökös fejedelmek (tanjouk) nélkül, csupán egyes törzsfőnökök alatt vagy közös vállalatoknál, önmaguk választották vezérek alatt szabadságban és régi szokásuk szerént éltenek. Olykor keleten is uralkodtak Igurig és Lop tóig, erősbülve idegen népségek egyesülése által, vagy a velök rokon menekvők által a déli hún fejedelemségekből, melyeket a sínaiak most szintén szét dúltak vala, és mind ezekkel együtt lassanként a régi félelmetességre és hatalomra nevekedtek.
„De az engesztelhetetlen sien-pik nem szüntek meg a hiong-nu-k megtámadásaitól, azok kiszorították őket az Igur-ok földéről és Ili-től a Jaik-ig, anynyival inkább, mert őket magukat is a III-ik század közepén feltűnt újabb népségek keletről nyugotra nyomták; valamint a hiong-nu-kat is több más népség.
„A Hunnok – mely név alatt tűnnek fel most a római történetiróknál – elszánták magokat 374-ben, hogy a Volgán átkeljenek. A Volga nyugoti partjain tanyászó Alánokra ellenállhatatlan erővel rohannak a hunnok; s azokat szétverik vagy magokkal egyesítik. A további lépés a Donon v. Tanaison keresztül Európába hozza őket.
„Ekkor a Tanaistól a Dunáig és az Euxinustól a Balt tengerig a Góthok nagy nemzete uralkodik vala, keleti és nyugoti Góthokra oszolva. Egyszerre elterjed a híre eddig ismeretlen, utálatos népségek ellenséges közeledésének. Ázsia havasairól hömpölygött alá dúlva, ellenállhatlanul a számnélküli sereg. Alig vala rajtok emberi alak. (Természetesen mint megtámadó ellenséget a nyugotiak irtózatosnak találták, és írták is le, de a természet kebelében, s vadászat-, baromlegeltetés- és harczban töltött életmódjok is sokat tett mogorva külsejökre nézve az európai városi lakosok előtt); hisz még mai földmíves kúnjainkat is egyik classicus költőnk megfeketült haragos kunok-nak nevezi). Azonban erőteljesek, gyorsak, lovaikon mintegy repülők, ölni vágyók, s a nyil-lövésben soha sem hibázók.
„Egy embernyomon keresztül dúlongtak ezen gonosz teremtmények (Unholde) jelentékeny tettek nélkül az Al-Duna és Euxinus (Fekete tenger) északi tartományaiban. Fejeik, kik a római iróknál megneveztetnek, egész Rua-ig (Rof-ig) úgy látszik csak részbeli vezénylők valának. Roa vagy Rugilas fejlesztette ki az ötödik század elején a nemzet egyetemes főnökének hatalmát. De az ő tettei nyugoton csak Pannonia elfoglalására szorítkoznak.
„Halála után az uralkodás Attilára és Bledára (Budára) szállott” stb. l. Bővebben: Nyelvt. Közl. 1864.
Így köti öszve a külföldi tudósok legkitünőbbike a húnok vagy magyarok történetét – pedig szakadatlan fonalban – jóval Kristus Urunk születése előtti századoktól kezdve Atiláig, a sínai és nyugoti annalisok és krónikák nyomán. Miért nem követik őt honi iróink? – Úgy látszik a mondottakból, hogy nekünk az északi és nyugoti nyelvek mellett a délibb-ázsiai, különösebben a sínai, arab, persa stb. forrásokat is kellene ős történelmünk végett tanulmányoznunk. V. ö. KÚN, MAGYAR, SZÉKELY.
