~G, (1)
~G, (1), mint igeképző rendszerént segédhangzókkal, (melyek a szabályos esetekben ki is ugranak), ég, og, ög, gyakorlatos igéket alkot; 1) természeti hangokból, mint csep-eg, szisz-eg, bugy-og, durr-og, csőr-ög, dör-ög, bő-g, bú-g, nyö-g, zen-g stb. 2) mozgalmat jelentő gyökökből, mint bicz-eg, leb-eg, czámm-og, for-og, in-og, sür-ög stb.; 3) r, l, ly képzőjü törzsekből, mint ácsor-og, dider-eg, szédel-ěg, émely-ěg, támoly-og; 4) mint közép képző az átható igékhez szokott járulni: lát-og-at, věr-ěg-et, szed-ěg-et, gön-gyöl-g-et; néha más beszédrészekhez is, mint: lyuk-g-at, szak-g-at, nó-g-at (= no-og-at), jaj-g-at; 5) néha n közbetéttel: boly-ong, csap-ong, tol-ong, töpr-eng stb. Egyezik ezen rag a latin aug-eo és hellen ϕυξ, αυξ−αν−ω szókkal is, melyek egyszerű gyöke (Grundform) Curtius szerént: ug, υγ. Bővebben lásd: Előbeszéd 128. lap. 6) Ritkán a, e önhangzókkal is ag, eg alakban: ball-ag, bill-eg, far-ag, de itt nem hangugrató.
