ÉBER
ÉBER, mn. tt. éber-t, tb. ~ek v. ébrek. 1) Aki nem aluszik, aki teljes öntudattal bír; aki virraszt. 2) Átv. ért. vigyázó, gondosan ügyelő, figyelmező, körülnéző. Legyetek ébrek az hallgatásban, és tanulásban (Pázmán). Átvitelesen mondjuk dologról is.
„Éber éjim, kínos nappalom.”
Gyulai Pál.
Eredetére nézve egynek látszik vir vagy virr gyökkel, ezekben: virad, viraszt stb. t. i. az i hang helyet cserélvén, vagy középről előre nyomulván, lesz: ivr v. évr v. ébr; a minthogy régebben mindig ez vala a tőszó, például ezekben: ébr-en, ébr-ed, ébr-eszt, és csak újabb időben keletkezett az önálló éber alak; ha már vir gyökből az r betűt mint képzőt elvonjuk, marad: vi, melynek a föntebbiekkel szinte rokon értelme van a magyar vi-gy-áz, latin vi-gil, vi-det stb. szókban.
Egyébiránt azt is vélhetjük, hogy eredetileg émber vala, azon ém gyöktől, melynek származékai émik = virraszt, émett, virrasztó, vigyázó állapotban levő.
Régibb iratokban eléjön héber helyett is.
